A Polanski-ügy

Nem véletlen, hogy pont Roman Polanski, pont most, pont ezt a témát szedte elő: egyrészt a sztori örökzöld, másrészt folyamatosan új olvasatokat szül Polanski saját ügyének tükrében is. Csak míg a Dreyfus-ügy és a rendező hetvenes évekbeli szexuális zaklatási pere a mai napig vitákat szítanak, frissek, napirenden vanak, addig Polanski az általa beszélt filmnyelvvel együtt öregedett meg.
A Dreyfus-ügy finoman fogalmazva is a harmadik francia köztársaság egyik legkínosabb története volt: 1894-ben egy francia katonatisztet életfogytiglani száműzetésre ítéltek a hírhedett Ördög-szigetre (ahol egyébként a Pillangó / Papillon is játszódik, és ahonnan a szerzőjének sikerült megszökni). A vád: németeknek való kémkedés. Két évvel később új főnök érkezett a titkosszolgálat élére, Georges Picquart ezredes, aki új bizonyítékokat és új bűnöst is – Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy – talált az ügyben, és lelkiismeretére hallgatva megpróbálta tisztázni Dreyfus nevét, de hamar áthághatatlannak tűnő akadályfalakba ütközött a felettesei részéről (ma ezt „deep state”-nek hívnánk). Az sajnos nem bizonyult mellékesnek, hogy Alfred Dreyfus zsidó származású – és a többi ma már történelem: Émile Zola híres tabloid-vádirata, ahonnan a film is kölcsönözte eredeti címét, és amely egyfajta köznevesülésen is keresztülment (pont Esterházy Péter írónk használja zsakűzként leírva a „Dreyfus-pör” százéves évfordulójára emlékezve egy akkori Lettre-ben), ezt követően pedig jött a megosztott közvélemény, a minipogromok, a kettészakadó ország, aztán végül, csomó kínlódás után Dreyfus kapitány hivatalos felmentése. Mondani sem kell, ez az ügy azért lett akkora, amekkora, mert túlmutat önmagán: nem arról van szó, hogy pontosan ki is szivárogtatta ki a németeknek a 120 mm-es ágyú hidraulikus fékrendszerének terveit, hanem arról, hogy mennyire jogállam a poszt-napóleóni köztársaság, mekkora a franciák antiszemitizmusa, tényleg van-e égalité, fraternité és liberté, vagy csak lózungok szintjén.
Nos, a Polanski 1978-as ügye is saját magán túlmutató okokból fúvódott tovább egy átlagos zaklatási vagy nemierőszak-ügynél: felment-e valakit a vádak alól az, hogy híres, nem mellesleg traumatizált filmrendező? Kiadjon-e valakit Lengyelország, Franciaország, Svájc – vagy bármelyik más ország – Amerikának, ha az illető elismert művész, úgymond nemzeti kincs? Kaphat-e, kapjon-e Oscart egy zaklató vagy egy erőszaktevő, egyáltalán rendezhet-e filmet? Ezek a kellemetlen kérdések csak még kellemetlenebbek lettek a 2017-es Weinstein-ügy és az azt követő #metoo-mozgalom miatt, olyannyira, hogy Polanskit harminc év után végre az Amerikai Filmakadémia is kizárta – mialatt ő természetesen folyamatosan fenntartja ártatlanságát. Csakúgy, mint Alfred Dreyfus. Szóval a Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy időzítése mondhatni tökéletes, Polanski rá is játszik az áthallásokra, és így természetesen a borítékolható botrány sem maradt el: a velencei zsűridíj meg a temérdek César-jelölés és -díj ellenére (vagy pont azért) a filmet kifújolták, tüntettek ellene. A közvélemény, íme, megosztatott, pont mint a Dreyfus-ügy kapcsán százhúsz évvel ezelőtt. Jelen soroknak természetesen nem tiszte az ember vagy a tette felett ítéletet mondani – a mű felett viszont annál inkább, és ugyan valahol érthetőek a filmnek ítélt díjak, nehéz elsiklani az alkotás modorossága, idejétmúltsága felett.
Polanski a címadó tisztet (Louis Garrel) vajmi keveset szerepelteti, alig mutogatja, az eredeti tettről alig beszél – a film igazi protagonistája Picquart, és már ebből is kitűnik, hogy ez egy vérbeli detektívmozi, ahol a főhőst az igazság felgöngyölítése érdekli, nem a nyomozás politikai, emberi vagy másmilyen következményei. Igazi műfaji premisszához pedig igazi, sematikus műfaji karakterek illenek, és nem is kapunk ennél többet: a szűkszavú Picquart (Jean Dujardin) klasszikus zsarufigura kosztümös környezetben, aki egy másodpercre sem feszegeti a zsáner kereteit. Annyira nem, hogy még egyetlen sebezhetősége – házasságtörés, amit egy férjes asszonnyal (Emmanuelle Seigner) követget el – is klasszikus. Ehhez az oldschool kerethez ragaszkodik Polanski César-díjat érő, de valójában eseménytelen, öreges rendezése is – ha belegondolunk, hogy ugyanez az ember készítette az Iszonyatot, a Rosemary gyermekét és a Keserű mézet, csakis a film „kosztümösségéből” és az alapanyaghoz való erős ragaszkodásból származtathatjuk a mise-en-scéne rugalmatlanságát.
Ebben viszont tündököl a film: látvány – operatőri munka, díszlet, jelmez és bajszok – terén tényleg kifogástalan, és érződik rajta az a hatalmas műgond, amivel a korabeli rajzok, fotók és írások alapján rekonstruálódott a történet (a forgatókönyvet Robert Harris angol újságíró írta saját történelmi regényéből). Polanskinak úgy sikerült integrálnia a klasszikus police proceduralt ebbe az izgalmas történelmi miliőbe, hogy sokáig fel sem tűnik, ráadásul a kosztümös filmek egyik rákfenéjét – miszerint minden úgy néz ki, mint egy panoptikumban vagy egy oktatófilmben – is sikerült kiküszöbölni azzal, hogy megmutatják a korabeli Párizs mocskosabbik felét is az omladozó vagy füstös vakolattal, a dohos belsőkkel és az utcán heverő lócitrommal együtt. Jean Dujardin valószínűleg a lehető legjobb választás volt a főszerepre: jó svádájú, klasszikus hősalkat („the strong, silent type”), aki úgy vonul be a frissen megörökölt „szeku” főhadiszállására, mint Clint Eastwood egy lepukkant mexikói városkába. Láthatunk korhűen megmutatott párbajt, gyorstüzelő ágyút, grafológust és rögtönítélő bizottságot is, szóval a film csak úgy lubickol a történelmi környezet lehetőségeiben.
Mindent összevetve egy „auteur-ségében” kissé sótlan, egyéniséget nélkülöző, sőt túlkomoly és modoros mozi a nemsokára 87-et töltő mester legújabb filmje, de történelmi nyomozó-tablóként megállja a helyét. Az pedig, hogy nézőként mennyit vagyunk hajlandóak felfogni és elfogadni a két per közötti nyilvánvaló áthallásokból, szerencsére teljes mértékben ránk van bízva.

Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy (J’accuse), színes francia–olasz film, 136 perc, 2019. Rendező: Roman Polanski. Forgatókönyvíró: Robert Harris, Roman Polanski. Zene: Alexandre Desplat. Operatőr: Pawel Edelman. Vágó: Hervé de Luze. Szereplők: Jean Dujardin, Louis Garrel, Emmanuelle Seigner, Wladimir Yordanoff, Mathieu Amalric, Laurent Stocker, Vincent Perez, Denis Podalydès.