A piros vízipisztoly és más történetek

‍Anyám, elmentem a rózsakertbe

az éjszaka közepén,

hogy megtaláljam a dolgokat, amiket ott elvesztettem

Anyám, téged kerestelek

hét éjszakán át,

és nem találtalak.

Anyám, lila ruhát viseltem,

a körmöm is kifestettem.

És átléptem a gyűszűvirágon,

a fejemben a hangod csengett.

A legkülönösebb illattal

az istenek a rózsakertben hagytak téged.

Anyám, hajnal előtt bementem, hogy megtaláljalak.

Anyám, anyátlan voltam.

Így lettem végül én magam:

vándoroltam a végtelen kertben,

hogy megtaláljak valamit, amit elvesztettem.

Mikor végre feladtam,

anyám, a rózsák megelőztek.

Tele lettem indákkal és ólommal.

Kétszáz évig vártam,

anyám, ott vártam örökké,

kerestem és kerestem.

Kamala Harrist nézzük és hallgatjuk a tinédzser lányommal a youtube-on, ahogy hetvenötezer támogatójához szól a washingtoni Ellipse-nél, ahol a választás napja előtt záróbeszédét tartja az amerikai választókhoz. A lányom nagyon drukkol Harrisnak, főleg azért, mert nő. Szerinte és barátnői szerint is minden jobb lenne, ha a nők kezükbe vennék az irányítást. Amióta az elsőszülöttem látott engem autógumit cserélni sötétben, késő este Aranyosgyéres és Ludas között, azóta szent meggyőződése, hogy a nők mindent meg tudnak csinálni, amit a férfiak. Én ennél sokkal megengedőbb vagyok; azon a bizonyos őszi estén jobban örültem volna, ha nem nekem kell a gumit kicserélni, de nem volt más választásom. Milyen jó, hogy Amerikában nőt is választhatnak elnöknek! Anya, szerinted itt mikor lesz nő miniszterelnökünk? Ez is olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni, mert nincs rá válaszom. Próbálom azt mondani, hogy azért még mindig kicsit jobb a helyzet, mint volt, s abba a kicsibe kell kapaszkodni. Aha – jön rá a válasz, vagy csak a lesújtó pillantás. Drukkolok Harrisnek, csak nem hiszem, hogy nyerni fog.

Két nagyon közeli barátnőm halt meg az elmúlt két évben. Mindketten rákban; két kisgyerekes anya. Az elvesztésük okozta fájdalom leírhatatlan, és arra gondolok, hogy mire betegségük kiderült, anyaságuk háttérbe szorult. El kellett távolítani őket saját gyerekeiktől, hogy a kezeléseket tudják elvégezni, hogy a gyerekek ne lássák anyjuk szenvedéseit. Mindenki a csodát várta, hogy a gyerekeiket boldogságban, egészségben neveljék fel a barátnőim, akik már nincsenek. Az egyiknek nem bírtam elmenni a temetésére, a másiknak a temetésén beszédet mondok. „És átléptem a gyűszűvirágon, / a fejemben a hangod csengett. / A legkülönösebb illattal / az istenek a rózsakertben hagytak téged.”

Két éve Brad Pitt Budapesten járt; a fővárosban vették fel az üldözős, akciós filmjeleneteket legújabb filmjéből. Én meg épp a legmenőbb szálloda előtt mentem el, amikor hatalmas tömeg várta kilépni a sztárt. Azt hittem, hogy Zendaya lesz a sztár, és vagány anyaként odaálltam a telefonommal fotóra készen, hogy a Dűne-rajongó gyerekeimnek azonnal elküldhessem, hogy na, erre varrjanak gombot. Nyílt is a szálloda üvegajtaja, nagy visítozás, és hát kiderült, hogy a Forma–1-es pilóták léptek ki a forgó üvegajtón. Ők szintén nagy sztárok, de egyik sem Zendaya vagy Timothée Chamalet. Én kicsit csalódottan állítottam le a telefon videófelvevőjét, aztán bementem a szálloda mosdójába, mivel nagyon kellett pisilnem. Senki nem kérdezett semmit, a tömeg és a londinerek a Forma–1-esekkel voltak elfoglalva. A mosdóból kijöttem, és gondoltam, ha már itt vagyok, ebben a legdrágább szállodában, megnézem, milyen belülről. És ekkor botlottam bele Brad Pittbe, akitől úgy megijedtem, hogy egy lépést se tudtam tovább tenni. Ő, a félisten, aki 61 évesen is félisten, sőt, látta zavartságomat, majd azt mondta: egy szelfi jöhet. És azóta a vele készült közös fotót használom a telefon háttérképeként. Ennyit megérdemlek, és kész. Csak a gyerekeim lecserélték a fotót. Hasonló beállítás, és szelfi. Grimaszolnak közben. Nagyon mérges voltam rájuk.

A lányom szerelmes. Biztosra akar menni, így elég kellemetlen, de konkrét kérdéseket tesz fel: mi fáj jobban: a szakítás vagy a szülés? Mikor mondtad el anyukádnak, hogy már túl vagy rajta? Na tessék, ezeket nem mondták a szülőszobán. Ahogy azt sem, hogy kell priznicelni negyvenfokos lázban égő gyereket. Vagy azt se, ha bántják az iskolában a fiad, hogy védd meg. Az én fiam hiába erős, nem akar verekedni, visszaütni. Pedig mindenki azt mondta, egyszer kell jól elagyabulálni a bántalmazót, és akkor leáll, mert félni fog. Anya, én azt szeretném, hogy ne féljenek tőlem, és hogy én se féljek senkitől. Anya, miért vagyok ennyire sebezhető?

A lányom köszöni, de nem kér felvilágosítást. Érzékelteti, hogy már mindent tud, nem ostoba. Én természetesen nagyon féltem őt. Elmegyek érte az első házibuliba, ami éjszakába nyúlik. Tilos bemennem a lakásba, várjak az autóban, ameddig kijön. Éjszaka fél egy van, az utca sötét, nem égnek a lámpák. Ahogy beparkolok, látom, hogy még pár autónak égnek a lámpái. Szülők ülnek az autókban, akik gyerekeikért jöttek, de nem mehettek be a lakásba, ahol a buli van. A lányom nyugtat, hogy nyugi, mama, se pia, se drog nem volt.

Mártha barátnőm jut eszembe, akivel együtt jártunk egyetemre, és aki th-val írta a nevét. Olyan kivételes ember volt, aki mindig pontosan tudta, mit akar és mit nem, bármilyen helyzetben is legyen. Vegyes származása – félig balti, félig lengyel –, amit az anyjától örökölt, már fiatalon lehűtötte minden szenvedélyét. Jobban félt attól, hogy valaki más irányítása alá kerül, mint bármi mástól, ami általában a nőkre jellemző: például a magánytól, gyermektelenségtől vagy szegénységtől. Mártha anyja, Judith (aki szintén th-val írta a nevét) a háború előtt hozzáment egy tábornokhoz. Ebből a házasságból született Mártha. Judith fiatalon megözvegyült, miután a tábornok meghalt. Ezután élete hátralevő részében folyton szenvedélyesen szerelmes volt valakibe, és látványosan szenvedett emiatt, olyannyira, hogy pszichiátriai kezelésre is szorult. Mindig kész volt arra, hogy mindent feláldozzon az aktuális szerelméért, beleértve a lakást is, amit a tábornok hagyott rá.

Judith utolsó szakítása után különös módon vetett véget életének: előbb fodrászhoz és manikűröshöz ment, majd vonat elé vetette magát. Ez a drámai tett mélyen megrázta Márthát. Anyja őrült viselkedése miatt Mártha teljesen elutasította az önfeláldozás minden formáját. Judith temetésén sok korábbi szeretője megjelent, köztük az utolsó is, akinek elhagyása végzetes hatással volt rá. A lezárt koporsót virágok borították. A húszéves Mártha, aki ekkor még halvány, kiforratlan szépség volt, megvetette és szégyellte anyja túlzott érzékiségét. Magában megfogadta, hogy soha nem válik férfiak játékszerévé. Ezt az ígéretét be is tartotta.

Márthával most fogunk húsz év után találkozni. Kíváncsi a lányomra. Nem tudom, mit meséljek a szerelmes tinédzseremnek az aszkézist vállaló barátnőmről, akit kicsit mindig is irigyeltem.

Hosszan fésülöm a hajam, tükör előtt.  Anyám néz vissza rám, elgondolkodva. Látom az aggodalmat a szemében. Valami baj van, kérdezem tőle? Becsukja a szekrényajtót, de észreveszi, hogy alul a tükör megrepedt: kétségbeesve lerogy a szekrény melletti kanapéra, a szélére, a többi tele van pakolva. Mindig mindent telepakol: most épp a négy könyvvel, amiket párhuzamosan olvas. Mintha lemaradna valamiről. Anyám én vagyok. Mindig rohanok két gyerekkel, anyátlanul.

Nyáron már csak a kisfiammal mentem strandra. Ő még szeret csúszdázni, labdázni a vízben, búvárkodni. Azt gondoltam, már nagyfiú az én kisfiam, és nem kell neki a strandon tripla áron vízipisztolyt venni. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam, meghúzom a határokat, következetes leszek. Nem engedek a gyermeki kiborulásnak, hisztinek, zsarnokságnak. Harminc percig bírtam. Harminc perc rosszkedv, hozzám nem szólás, átnézés és mélabú után beadtam a derekam, és a tízéves kicsi fiamnak vettem egy miniatűr, piros színű műanyag pisztolyt a bolti ár triplájáért a strandon. Az öröm határtalan volt, hirtelen én lettem a világ legjobb anyukája, a gyerekem újra önmaga lett, örült, játszott önfeledten, ezerszer megtöltve a pisztolyát vízzel, majd lőtt vele mindenhova, ahova csak érte. Aznap este nem kellett sokáig altatni a kisfiamat, aki a pisztollyal kezében hamar álomba merült.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy a szomszéd nagyon hangosan pont a szobánk felett fúr. És nem hagyta abba. Mondom a gyereknek: ha nem fejezi be, felmegyek, és egy pisztollyal lelövöm. A kisfiam erre azt mondja nekem: Jó, anya, odaadom a piros pisztolyomat, csak hozd vissza, miután lelőtted a bácsit.

A gyerek lázas, influenzás. Ahogy leviszi a gyógyszer a lázát, egy óra elteltével már kúszik is vissza. Így otthonról dolgozom, és nagyon fáradt vagyok. Bekapcsolom a tévét, váltogatom a csatornákat, nem történt semmi, megy a sok hülyeség. Még nem volt időm lemondani az előfizetést, pedig már rég nem nézi senki a műsorokat. A gyerekek is inkább a telefonjaikat nyomkodják. A 123. csatornához érve végre az amerikai elnökválasztásokat elemzik. Beszélnek Harris alelnök kampányának és politikai álláspontjának központi elemeiről, mint a nők jogainak és egészségének védelme, különös tekintettel a reproduktív jogokra és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésre. Szóba kerül az abortusz és a női princípium. Négy politikai elemző, van tudós is köztük. Mind férfi és középkorú. Elkezdek hangosan kommentelni a szobában. A lázas gyerekem kijön a szobájából, rám néz, visszaszalad a szobájába, majd újra vissza hozzám a kis piros pisztolyával a kezében. Felemeli kezét, és céloz. Egymás után mind a négy elemzőt kilövi. Az utolsó púúnál szikrázik egy kicsit a tévékészülék, majd hirtelen sötét lesz. Elvették a villanyt.

‍