A periférián meleg van és minden rendben

Kényelmetlenségig sűrített sorok, kényelmetlen témák és kényelmetlen élethelyzetek állnak Doina Ioanid Ideje, hogy fülbevalót hordj című kötetének fókuszában. A szövegek fordítója és válogatója, Lövétei Lázár László utószavában „karakteresen női lírának” nevezi, s ez talán a legpontosabb meghatározása Doina Ioanid költészetének. Ugyanitt fel is teszi a kérdést: férfiként vajon mennyire lehetett szakavatott fordítója a kötetnek? Ez a kétely azonban nem indokolt a szövegeket tekintve, nemcsak a fordítás sikerességét illetően, hanem a téma árnyaltságát is szem előtt tartva, a szerzőnél ugyanis a nőiség nem egy zárt (legalábbis semmiképpen nem egy általa lezárt) kategória. A szövegekhez való közeledés a közeledőn és a közeledés gesztusán múlik, nem a szerző könnyíti vagy nehezíti a befogadást, lírájának ugyanis nem jellemzője a saját komfortzóna körvonalainak megerősítése. Ennek a lírának egyik legnagyobb ereje a nyelvi pontosságban rejlik, ami kihangsúlyozza a szövegek világának diszkomfortérzetét; ez az általános atmoszféra ezáltal nyelvileg is kódolt a precízen szerkesztett feszes mondatoknak köszönhetően.
Helyek és helyek, helyek és emberek, valamint emberek és emberek közti viszonyok szervezik a kötetet, mind a hét poéma az egyén viszonyainak le- és újraírása. Ezeket a viszonyokat a különböző szerepek és azoknak a determináltsága motiválja és irányítja, amelyek a társadalmi berendezkedésünkből adódnak. A lírai én tehát egy nagyon szűkös társadalmi keretben mozog, nem belakható számára a közmegegyezésen alapuló ráosztott szerep, beszéljünk a társadalom egészéről vagy akár az azt alkotó egyes mikroközösségekről. A környezetébe való beilleszkedést egy-egy esetben az lehetetleníti el, hogy a közösségben mindenki ‘valamilyen’ és ezzel nem tud azonosulni („Senki nem akar normális maradni, mindenki a Rekordok Könyvébe vágyik. Mintha senki nem találná a helyét a világban.” 110.), máskor épp ez a valamilyenség válik vonzóvá számára („Egyeseknek ott van a cigaretta. […] Mások isznak, vagy fikuszt ápolnak. Megint mások mindenféle egyleteket hívnak életre. […] Én meg elhatároztam, hogy szempillákat fogok gyűjteni.” 103.) Egy másik eset, amikor a szeretett nagyapa halála választja el a többiektől: „megpróbálok természetesen viselkedni, habár fogalmam sincs, mi számít még természetesnek.” (114.), „Íme, itt állok nélküled, egy idegen világban, arra kárhoztatva, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, mintha nem állt volna feje tetejére a világ.” (128.)
Doina Ioanid kinyitja a konvenciókon alapuló, általánosnak vélt és elfogadott, berögzült „igazságokat”, ez azonban sokkal inkább megkérdőjelezésben érhető tetten, mintsem kritikában. Ennek lényeges komponense a szkepticitás kétirányúsága, ugyanis mind az önmaga által, mind pedig a társadalom által felállított normákat egyaránt megkérdőjelezi. A közeg kiszámíthatatlansága ott éleződik ki leginkább, amikor már a lírai én álláspontja sem kiegyensúlyozott. „Rosszindulatú vagyok, de nem érdekel, mindössze haza akarok jutni. Egy darabban. De a fene egye meg: igenis érdekel.” (191.) Ez az önkorrekció épp a valóság, az igazság válságba kerülésének egyik legkarakteresebb tünete.
Az Ideje, hogy fülbevalót hordj egyik legnagyobb erőssége, ahogyan bemutatja a nemi szerepeket, hiszen úgy tud beszélni egy nőről, hogy közben mégis a társadalmunk nőkhöz való viszonyáról mond el valamit. Rögtön az első poéma ötödik verse kijelöli:. „Irtó szomorú dolog csak egy nőnek lenni.” (40.). Az egyén tragédiáiban ragadja meg a globális hozzáállás alapjaiban tetten érhető kategorizálást, a megbélyegzést és az ennek való alávetettséget, az ennek tulajdonítható önértékelési problémákat. Már a kötetcím is utal egy olyan változásra az egyénben, ami külsőleg meghatározott. Bármi legyen is az adott poéma központi tematikus vonala, a háttérben mindig ott van az egyén integritásának leépülése, a szerepeknek való alávetettsége, az identitás válsága. Ezt a krízishelyzetet markánsan körvonalazza, hogy az egyes szituációkban honnan vár választ a saját létkérdéseire: tesztekből („Gondosan felsorakoztatott és megszámozott A és B és C és – alkalmanként – D válaszok előre megmondják, ki vagy te. S akkor minek töröd magad, kisasszony? Annyi A és B és C és D válasz voltál már… Be kellene érned ennyivel.”, 162.), tanult viselkedésmintákból („Véresre dörzsöltem a bőrömet, hogy mindent elfelejtsek, amit eddig tanultam, így végre megtudom, mire is vágyok igazából.” 86.) és az öröklött, generációkon átívelő, szervesült tulajdonságokból („Ez a szomorúság nem az én szomorúságom, hanem az öregeké, akik már képtelenek fölmenni a lépcsőn, a gyereké, aki még nem tud beszélni […] Ez a szomorúság nem az én szomorúságom, mégsem tudok megszabadulni tőle.” 57.). Izgalmas aspektus, hogy bár hangot ad ezekkel a prekoncepciókkal és skatulyákkal kapcsolatos ellenérzéseinek, tudatosítva a nekik való megfelelni akarás abszurditását, szemlélése során olykor mégis alkalmazza. Hiába van tudatában, hogy az individuumot lehetetlen ezekkel a kategóriákkal teljes integritásában maradéktalanul megragadni, ugyanazzal a működési mechanizmussal a háttérben alárendeli a másikat egyetlen személyiségkomponensének, így voltaképpen ő is bekategorizál idegeneket.
A korábban már tárgyalt modellállító, szerepkivetítő jelenség artikulálódik a nemi szerepek ábrázolásában. Ezt élesíti ki az, hogy több esetben is él a másik általi láttatás eljárásával. Ez a szerepválság és a neki való megfelelés lehetetlensége a szerep illuzórikus voltából fakad, és ott a leghangsúlyosabb, amikor a lírai én már magán is számonkéri (ironikus hangnemben, ami hangsúlyeltolódást jelent) a társadalom róla alkotott képét. „Hátat fordítok a tükörképemnek, és kilépek a konyhába. Ilyenkor visszaváltozom normális nővé. Süteményt és cérnametéltet készítek, hogy jól belegabalyodj.” (9.)
A testhez fűződő viszony, a testről alkotott kép szoros kacsolatban áll a tárgyalt szerepekkel, valamilyen módon mindig meghatározza azokat, mindig valami elvont fogalomnak vagy érzésnek a tüneteként, kivetüléseként jelenik meg: legtöbbször a magánynak. A kötet második poémája, A magányos hasak könyve eköré szerveződik, de nem csak ez, ugyanis a kép visszatérő szimbóluma az ezt követő további poémáknak is. Például a Sündisznó-szelídítő ritmusok központi motívuma, a sündisznó is voltaképpen a magány és a szorongás metaforája: „De vajon mennyi a te boldgoságod együtthatója az éjszaka közepén, amikor megjelenik a sündisznó, befurakodik az ágyadba, és megtelepedik a hasadon?” (134.).
Magány, testképzavar, őrültség, betegség, szegénység, hajléktalanság, isten háta mögötti tanyák és a normának tekintett térbe való beilleszkedésre képtelenség. A szerző tudatosan helyezi a kötet központjába a perifériát, és ez indokolja a hangsúlyhoz jutó társadalmi kérdéseket. Az kap kitüntetett figyelmet, ami és aki az életben nem kap. „A mi virágzó fővárosunkban, ahol állítólag a legkisebb a munkanélküliség, de csak azért, mert a hajléktalanokat senkinek nincs ideje megszámolni.” (156.) Olyan atmoszféra veszi tehát körül a műben megteremtett világot, ahol egy koldusasszonyhoz a legőszintébb viszony a fintorgás, az elfordulás, mert abban legalább nincs benne a segíteni akarás hazug látszata. A bűntudat által irányított tettek egyszerre észszerűtlenek, kényszeresek és kikerülhetetlenek, ám épp az erre való reflexióval lepleződnek le. „Fogalmam sincs, hogy az ő nyugalmuk érdekelt-e, vagy az enyém.” (63.) Ez ugyanaz az érzékeny figyelem, amivel a társadalom más rétegeit szemléli, például az orvostudomány dehumanizál(ód)ását. „Láttam a rákot benne ott, ahová az orvosok csak egy számot ragasztottak.” (113.)
Doina Ioanid stílusa finom, ám a legkevésbé sem óvatos(kodó). Kiforrott, autentikus versnyelv jellemzi, szövegei jól szerkesztettek, amit leginkább talán a legjobb arányban eltalált sűrítés támaszt alá. Ritkán, és olyankor teljesen tudatosan operál közhelyekkel, ugyanis mindig reflektál rájuk, ez pedig egy olyan elmozdulást jelent, amely ma az egyetlen élhető viszonyulás az elhasznált nagy szavakhoz. „Maria tudja, hogy sorsa, amely olyan közhelyes, mint a neve is, megpecsételődik azon a reggelen, ott, a baromfiudvar közepén.” (54.)Érzékeny megfigyelései, kételyekkel teli kérdésfelvetései egy olyan kötet szövetét képezik, amely képes hátralépni egyet és hangot adni azoknak, akik a valamilyen szempontból definiált centrumon kívül rekedtek, azoknak, akiknek a hangját nem szoktuk meghallani, pedig talán kevésbé különbözik a centrumétól, mint ahogyan azt gondolnánk: „A periférián meleg van, és minden rendben.” (14.)
A legstabilabbnak hitt dolgok alól húzza ki a talajt, kimozdítva az olvasót a komfortzónájából, de mindezt továbbra is a rá jellemző finomsággal. „Iszonyodva, mint egy igazi esztéta” (7.)

Doina Ioanid: Ideje, hogy fülbevalót hordj, és más poémák. Ford. Lövétei Lázár László. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2019.