A pásztormejnó dala (Versek)
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 14. (892.) SZÁM – JÚLIUS 25.A pásztormejnó dala
Sosem volt saját hangja, de kifinomult
gégéjének hála képes volt bármit mondani.
A fiókakort beszövő zajokat rendezte énekké.
Mire kifejlődött, tudta utánozni a kertajtó
nyikorgását, a papagájok hisztériáját,
egyetértést, meghunyászkodást és elfogadást,
fülemüleként csacsogott a pálmalombban.
A riadalom, párkeresés, revírvédés könnyen
előhívta a szavakat. Ami külső szemlélőnek
vokális pompa, az a túlélés parádés eszköztára.
A sírás nem férfihoz méltó; és ő már majdnem férfi volt.
A pásztormejnókra gondolt. Úgy képzelte, ezek a zajos,
barna seregélyek, amiket egy természetfilmben látott,
állandóan zokognának. De nem tehetik. A könnyek
felgyűlnek szemük körül, kinyomják a sárga bőrt,
ami az egész pofára rátüremkedik. Ha néha nem
sikoltanák világgá a kivetett túlélők fültépő valóságát,
szétszakadna arcuk.
Tudta: a fájdalom pontatlanságot szül, elhamarkodott,
elnagyolt őszinteséget. Addig kereste a szavakat
az önbecsülés határait felsértő mozdulatokra,
míg egy napsárga szakadással vége nem lett.
Egy mondat a medúzákról
Ahogy ujjaid végig a gerincen,
serkenő szőrök tövisein, öl puha gyapján,
hasadon, amiről fény csorog, sajgó gránátalmákon,
teleszemetelt fövenyen,
partra vetett rákok maradványain,
kisgyerekek óvatlan lábujjai közt,
úgy simít végig rajtunk a ragyogás,
vagy valami ahhoz hasonló,
és jaj nekünk, elhagynak az istenek,
pedig ha éreznék álmaink
medúzabizonytalanságát,
hogy test vagyunk vagy víz,
ha látnák, ahogy líra szarvaivá válnak
vállamnak feszülő lábaid,
reszkető tested, arcom
kiemelkedni a virágkehelyből,
ha látnák a keserves teret, amit belakunk,
a remegő fehérséget, amit városnak hívunk,
ha látnák, máskor mennyire küszködök,
hogy megbizonyosodjak bármiről,
kezek vonalairól, gyíkok iramáról,
a fiatal test ruganyosságáról,
amit úgyis kikezd a nap,
kucsmás poszáták daláról,
félmondatok túlgondolt alanyairól,
akkor hagynának egy apró,
burgundiszín szelencét,
apró tekerővel az oldalán,
magunkkal vihetnénk bárhová,
gyárvárosok kásás délutánjaiba,
munkásszállók paranoid percegésébe,
vidéki teraszok fényárjába,
és felhúzva a doboz azt csilingelné,
könny, méz, gyanta, vér,
könny, méz, gyanta, vér,
és pillanat alatt visszakerülnénk
a hőverte óvárosi erkélyre,
és rájönnénk, sosem hagytuk el,
mert mindig úgy szerettünk,
mint a mészhegyek és a tenger,
koroktól és hitektől független,
türelmesen formáló zúgással,
törtfehér pompával;
ne hagyjatok szelencét,
istenek, de hagyjatok meg minket
káprázatos sodródásában,
ó, viszonylatokban létezés,
zokogás öblei,
ó, világító planktonok,
körülölelő sötét!
kőrisbogár
Czóbel Minkának
mit tehetsz mit rajzás idején
zümmög zizeg fontoskodik
a mániákus vidámság
mit tehetsz mint csillám leng
a virágos kőris leheletfehér fanszőrzete
téped hajad végigvágod vádlid
széthúz bőröd összenyomnak a falak
félelmed viskója rigólábon szökdécselő vár
felhizlalták bevakolák lezárták
a hátat fordítók a hallgatók
elszoktál az ingerektől
zamatoktól pacsirtaénektől
izzadt combtövek párájától
megszervezed nagy visszatérésed
rajzanak a bogarak zsenge smaragd
borotvált porcelánon benőtt tüszők
harminc évig híztál szürkületi szobáidban
most kilépsz mint egy kislány
aki elvesztette anyját a szupermarketben
és már mindenki halott körülötte
valami ólálkodik perceg hólyagossá rettenti tarkóját
virágillat száll a pékáruosztályról
és meztelen mint egy rémálomban
olyan meztelen vagy és várod
hogy megcélozzon minden kegyetlenül víg
zöld nyílhegy de annyiszor borzasztóbb ér
mert magad vagy és senki nem figyel
arra hogy magad vagy kifogásaid kihátrálnak
mögüled ez a legszörnyűbb
ideje megmutatni fogságban is kétségtelenül
pompás törtfehér erőd
várod a csapást de semmi
ez csak nyár és odafent
fényes zúgás szenvtelen pompa