A pásztormejnó dala (Versek)

A pásztormejnó dala

‍

Sosem volt saját hangja, de kifinomult

gégéjének hála képes volt bármit mondani.

A fiókakort beszövő zajokat rendezte énekké.

Mire kifejlődött, tudta utánozni a kertajtó

nyikorgását, a papagájok hisztériáját,

egyetértést, meghunyászkodást és elfogadást,

fülemüleként csacsogott a pálmalombban.

A riadalom, párkeresés, revírvédés könnyen

előhívta a szavakat. Ami külső szemlélőnek

vokális pompa, az a túlélés parádés eszköztára.

A sírás nem férfihoz méltó; és ő már majdnem férfi volt.

A pásztormejnókra gondolt. Úgy képzelte, ezek a zajos,

barna seregélyek, amiket egy természetfilmben látott,

állandóan zokognának. De nem tehetik. A könnyek

felgyűlnek szemük körül, kinyomják a sárga bőrt,

ami az egész pofára rátüremkedik. Ha néha nem

sikoltanák világgá a kivetett túlélők fültépő valóságát,

szétszakadna arcuk.

Tudta: a fájdalom pontatlanságot szül, elhamarkodott,

elnagyolt őszinteséget. Addig kereste a szavakat

az önbecsülés határait felsértő mozdulatokra,

míg egy napsárga szakadással vége nem lett.

‍

Egy mondat a medúzákról

‍

Ahogy ujjaid végig a gerincen,

serkenő szőrök tövisein, öl puha gyapján,

hasadon, amiről fény csorog, sajgó gránátalmákon,

teleszemetelt fövenyen,

partra vetett rákok maradványain,

kisgyerekek óvatlan lábujjai közt,

úgy simít végig rajtunk a ragyogás,

vagy valami ahhoz hasonló,

és jaj nekünk, elhagynak az istenek,

pedig ha éreznék álmaink

medúzabizonytalanságát,

hogy test vagyunk vagy víz,

ha látnák, ahogy líra szarvaivá válnak

vállamnak feszülő lábaid,

reszkető tested, arcom

kiemelkedni a virágkehelyből,

ha látnák a keserves teret, amit belakunk,

a remegő fehérséget, amit városnak hívunk,

ha látnák, máskor mennyire küszködök,

hogy megbizonyosodjak bármiről,

kezek vonalairól, gyíkok iramáról,

a fiatal test ruganyosságáról,

amit úgyis kikezd a nap,

kucsmás poszáták daláról,

félmondatok túlgondolt alanyairól,

akkor hagynának egy apró,

burgundiszín szelencét,

apró tekerővel az oldalán,

magunkkal vihetnénk bárhová,

gyárvárosok kásás délutánjaiba,

munkásszállók paranoid percegésébe,

vidéki teraszok fényárjába,

és felhúzva a doboz azt csilingelné,

könny, méz, gyanta, vér,

könny, méz, gyanta, vér,

és pillanat alatt visszakerülnénk

a hőverte óvárosi erkélyre,

és rájönnénk, sosem hagytuk el,

mert mindig úgy szerettünk,

mint a mészhegyek és a tenger,

koroktól és hitektől független,

türelmesen formáló zúgással,

törtfehér pompával;

ne hagyjatok szelencét,

istenek, de hagyjatok meg minket

káprázatos sodródásában,

ó, viszonylatokban létezés,

zokogás öblei,

ó, világító planktonok,

körülölelő sötét!

kőrisbogár

‍

                     Czóbel Minkának

mit tehetsz mit rajzás idején

zümmög zizeg fontoskodik

a mániákus vidámság

mit tehetsz mint csillám leng

a virágos kőris leheletfehér fanszőrzete

téped hajad végigvágod vádlid

széthúz bőröd összenyomnak a falak

félelmed viskója rigólábon szökdécselő vár

felhizlalták bevakolák lezárták

a hátat fordítók a hallgatók

elszoktál az ingerektől

zamatoktól pacsirtaénektől

izzadt combtövek párájától

megszervezed nagy visszatérésed

rajzanak a bogarak zsenge smaragd

borotvált porcelánon benőtt tüszők

harminc évig híztál szürkületi szobáidban

most kilépsz mint egy kislány

aki elvesztette anyját a szupermarketben

és már mindenki halott körülötte

valami ólálkodik perceg hólyagossá rettenti tarkóját

virágillat száll a pékáruosztályról

és meztelen mint egy rémálomban

olyan meztelen vagy és várod

hogy megcélozzon minden kegyetlenül víg

zöld nyílhegy de annyiszor borzasztóbb ér

mert magad vagy és senki nem figyel

arra hogy magad vagy kifogásaid kihátrálnak

mögüled ez a legszörnyűbb

ideje megmutatni fogságban is kétségtelenül

pompás törtfehér erőd

várod a csapást de semmi

ez csak nyár és odafent

fényes zúgás szenvtelen pompa

‍