A nyolc milliméteres időgép

A filmtörténet (főleg a sci-fi zsánere, de nem csak) mindig is szeretett különféle elképesztő masinákat kitalálni, amelyeken keresztül visszafele lehet utazni a múltba (vagy éppenséggel a jövőbe). Sok gigawattos gépezetek, autók villogó fényekkel és bigyókkal, kapuszerű átjárók egy más idősíkba – mind felesleges, hiszen a film maga a tökéletes időgép. Levetítve is, de tapintva, fizikai valójában is. Mindössze egy kis egészséges kíváncsiság kell hozzá. Dan Curean kolozsvári operatőrnek megvolt ez a kíváncsisága, amikor valaki egy kartondoboznyi 8 mm-es, a szétesés különféle stádiumaiban lévő filmtekercset rakott az ölébe, hogy kezdjen velük valamit, mert talán kár lenne, ha a szeméttelepen folytatnák a lebomlást.

Az így kapott fekete-fehér, hangsávot nem tartalmazó anyagra való első rácsodálkozása a primer, egyszerű, attrakciós mozi varázsa: a „wow”, a „tyű, az igen, ahhoz képest de jól néz ki” felkiáltása. A film mint látvány mágiája. Ugyanaz az érzés, mint amikor a barlangfalon vibráló árnyék először nyűgözte le a bámészkodókat. Látszik, hogy valakinek a privát, elfelejtett kollekciójáról van szó, a mozgóképeken leginkább emberek vannak, akik azt teszik, amit az emberek tenni szoktak kamera előtt: mosolyognak, táncolnak, esznek-isznak, kirándulnak, ölelkeznek. Léteznek. A következő befogadási szint a mindenben narratívát kereső emberé: rakjuk össze az anyagot időrendi sorrendbe, sztorivá: ki kinek a kicsodája ezeken a képeken? Miért vidám ez az ember, miért szomorú amaz a néni? Milyen zenét rakjunk hangsávnak? Ez a tevékenység már valamiféle mélyebb rendszerezési, katalogizálási munkát is feltételez, és hamar kiderül Cureanék számára, hogy a tekercseket kísérő fecnik magyarul vannak, egy kolozsvári családról van szó, de a szedett-vedett kézírás nem adja meg olyan könnyen magát.

És hirtelen elkezdi nem (csak) látványként, nem (csak) történetként nézni őket, hanem dokumentumként. Nyomozni kezd, a detektív, az újságíró, és miért ne, a tudós csillapíthatatlan információszomjával, minden magyar ismerősét beveti, hátha valaki felismer valakit a roncsolt képekről, vagy legalább egy épületet, bármit. És szép lassan átlépünk az időgépen, talán észre sem vesszük, de beszippant ennek a titokzatos kolozsvári magyar családnak a múltja. Rettentő frusztráló érzése lehetett az újdonsült „hagyatékkezelőnek”: ismerni ezeket a polgárokat, tudni mindent a szokásaikról, az étkezésükről, a ruháikról, a bútoraikról, de semmit a nevükről, a tragédiáikról. A jelenbéli filmes a múltat kutatja ugyan, de a jelen érdekében: ki akarja nyomozni, hogy él-e még valaki ezek közül az emberek közül. Remek végigkísérni, hogyan jutunk el pár tekercs filmecskétől a Szekuritáté irattárát vizsgáló bizottságig vagy éppenséggel egy székelyföldi kúriáig.

Ahogy a filmet és ezáltal a Cureanék nyomozását nézzük, egy másik történet is kibontakozik: a párhuzamos kolozsvári világok története. Elképesztő, hogy mennyi olyan családi sztori lehet ebben a városban (ami pedig nem is olyan nagy, főleg akkor még harmada sem volt a mai Kolozsvárnak), amelyek látszólag soha nem metszik egymást, akkor sem, ha ugyanazokon a tereken és időkön osztozkodnak. A film egyik emlékezetes jelenete, amikor Curean és Lakatos Róbert kolozsvári filmes már-már nosztalgikusan göcögve arról beszélgetnek a nyersanyag muszterelése közben, hogy az interetnikus párbeszédnek mindössze egy fajtáját élték meg iskoláskorukban: a másik nemzettel való verekedést. Lám, ezek a kis, mindössze nyolc milliméteres, degradálódó, amatőr filmtekercsek nemcsak időutazásra jók, hanem másféle távolságokat is áthidalhatnak. Nemcsak nemzedékek, hanem nemzetiségek között is közvetítenek. (És mekkora szerencse, hogy néma tekercsekről van szó: simán el lehet képzelni, hogy ha mondjuk hangot is tartalmazó VHS-szalagokról lenne szó, és esetleg másvalaki kapja meg, nem Curean, egyből mehettek volna a filmek a kukába, hiszen azonnal világossá válik, hogy magyarok családi felvételeit tartalmazzák.)

Többet nem árulnék el a tekercseken szereplő család identitásáról, remélhetőleg sokunknak (nem csak kolozsváriaknak, hiszen ahogy említettem, bizonyos szálak kivezetnek a városból) lesz alkalma megnézni a filmet, és felkiáltani valamikor a nyomozás folyamán, hogy „hoppá, egy ismerős!” Amit viszont nem lehet megkerülni, az a tragédiák sorozata, ami szegélyezi ezt a derűsen induló, de egyre komorabbá váló családtörténetet. Cureanék nyomozásából nyilván sok mindent megtudunk a konkrét eseményekről, de talán nem is kell velük foglalkozni, hiszen a fennmaradt tekercsek is alig árulnak el ezekről valamit, nem is árulhatnának el többet. Az arcok viszont mindennél közlékenyebbek, és ez az, ahol igazán melankolikus tud lenni a 8 mm-ekből kibontakozó családi sztori: nem a konkrét tragikus események a fontosak, hanem azok hatása a családtagokra – arra, ahogyan viselkednek a kamera előtt. Mi az az esemény, ami után már nincs értelme többé családi mozit forgatni? Mi kell ahhoz, hogy valaki ne akarjon többé a kamerába nézni? És az elkerülhetetlen introspekció: a saját családi mozimba mit raknék be, és mit hagynék ki belőle?

A Családi mozi érzelmi hullámvasútjáról leszállva pedig azon is el lehet tűnődni, hogy utánunk mi marad fenn? A fizikai tekercsre forgatott filmeknél nem volt apró betűs rész, amire klikkelni kellett, cserébe nem is engedhette meg magának mindenki: még a tragédia rögzítéséhez is kiváltságok kellettek. Ám ha valaki harmincvalahány év után odaad egy akkori kolozsvári filmesnek egy mai mobiltelefont, abból annak igen kevés esélye lesz bármit is kinyerni, pláne ha valamiféle felhőbe mentegetjük az összes családi felvételt (amelyekből egyébként is émelyítően sok van). A régi celluloidnak viszont súlya van. Konkrét és átvitt értelemben is.

‍

Családi mozi (Pelicule de familie), színes és fekete-fehér román dokumentumfilm, 83 perc, 2024. Rendező és forgatókönyvíró: Dan Curean. Operatőr: Dan Curean, Aida Ilie. Vágó: Eugen Kelemen. 

‍