A nyár, amikor anyámnak zöld szemei voltak (Próza Császár Irma Tímea fordításában)

‍4

Anyám szemei tévedések voltak.

‍

18

Anyám szemei belül sírtak.

‍

19

Már egy hét telt el az „eset” óta, ahogyan anyámmal neveztük, amikor abbahagytam az üvöltést. Az „eset” jobban hangzik, mint a „roham” vagy a „jelenet”, mert több tényezőt is feltételez abban, amit valójában egyedül tettem. Apám mindig azt mondta, hogy ha szarba kerülsz, akkor minél több embert kell magad után rántani, mert így könnyebb lesz kijutni. Apám értett a szarságokhoz.

Világos volt, hogy orvoshoz nem mehetünk, mert az még több gondot jelentett volna. Először is, egy orvos megértette volna, hogy már két hete nem vettem be a tablettáimat, és hogy veszélyesebb vagyok, mint egy törött üveg. Másodszor, látták volna, hogy anyám nem tud uralkodni fölöttem, bár ezt bárki láthatta orvosi képzettség nélkül is. Harmadszor pedig – az első kettőből következően – elzárna engem és új értékelést kérne. És egy idegen országban végzett értékelés lett volna a vég, mivel a papírjaim fele hamis volt.

Otthon maradtam anyámmal, aki elkezdte belém tömni az összes tablettát, ami a táskájában volt. Anya mindenhova magával vitte a tablettákat, még akkor is, amikor ajtót akart nyitni valakinek. A nyolc csomag fájdalomcsillapító – amit a nyárra raktározott el, és amivel három nap alatt végeztem – elég hosszú időre megszüntette a fájdalmat ahhoz, hogy folyamatosan enni akarjak. Olyan voltam, mint egy kerítés nélküli trágyadomb.

Megállás nélkül hánytam, néha még az éjszaka közepén is, miközben a szitakötő-vécé förtelmes pofáját vizsgáltam. Mindent megettem – szinte romlott konzerveket, száraz kenyeret, büdös sajtot, savanyodott gyümölcsöt, émelyítő szószokat, tömény szörpöket és üdítőket, de különösen a pattogatott kukoricát, amit anyám a piros vödörben talált magokból készített. Naponta három-négy tele szűrővel felfalunk, sóst vagy édest, vajast vagy vaj nélkülit, fahéjast vagy hagymalekvárost. Ez utóbbi egy orgazmussal is felért.

Anyám minden nap bejött a szobámba és híreket hozott a faluból. Elkezdett kijárni minden reggel, és megismert néhány embert. Bár úgy tettem, mintha nem érdekelnének a buta történetei, mégis vártam. Attól a pillanattól kezdve hallottam, ahogy az első lépcsőfokra lépett, ami cinkostársként nyikorgott és olyan hangot adott ki, mintha szétzúzott üveg lenne inkább, semmint fa. Aztán nyolc másodpercig hallgattam a csendet, mialatt anyám átment a lépcső biztonságos részén, és újabb kettőt számolva figyeltem, ahogy az ajtót kinyitja. Anyám társasága nem untatott és nem is irritált – szinte normális volt a kapcsolatunk, ami már önmagában vészjósló.

Ami azonban a legjobban elbűvölt azon a héten, amikor nemcsak egy titkos kézgyógyítást, hanem életem első tiszta boldogságérzetét éltem át, az nem a kukoricaszemek, nem a történetek, hanem anyám nyugtatói voltak. Fehér, homályos, öt egyenlő oldalú tabletták voltak édes-tejes ízzel, mint azok a cukorkák, amiket apám hozott Lengyelországból, amikor még egy asztalnál ettünk. Hosszú neve volt, ami „…pam”-ra végződött, ami a rózsaszín dobozon látszott, amelyet anyám félig felszakított idegességében. És isteniek voltak.

Az évek során, melyek az után a nyár után következtek, több tucat pszichiáterhez jártam több tucat városban – pszichiáterekhez, akiknek a rendelőjükben arany csengő volt és gyönyörű titkárnőik voltak, vagy akiknek csengőjük sem volt és öreg, őrült titkárnőik, drága és arrogáns pszichiáterekhez, akiknek nem volt köpenyük, de szivarjuk igen, nyájas és hazug pszichiáterekhez kamerákkal a barátságos vécéikben –, mindazok alatt az évek alatt, amikor próbáltam megszabadulni az őrületemtől, amely először gyötört és minden lehetséges romlással beborított, majd gazdaggá és kívánatossá tett, soha nem találkoztam jobb pirulákkal, mint anyám nyári tablettáival.

Egyik reggel, amikor élvezettel nyakamat nyújtogatva vártam, hogy kivegyen két darabot a műanyag tégelyből és a tenyerembe tegye, „ötszögeknek” neveztem őket. Anyám imádta. Hosszan és gyengéden nevetett, ahogy az évek során megtanultam, hogy az anyák nevetnek a hálátlan, de szeretett fiaik buta viccein.

‍

A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.

‍