A nyár, amikor anyámnak zöld szemei voltak

71

Anyám halála után számos érdektelen, de heves dolog történt, ami miatt öt hónapra az elmebetegek számára fenntartott kórházba kerültem. Aki oda küldött, az John volt, haragudott rám, mert betörtem az ajtaját, kivágtam egy fát a kertjében, és a kanapéján tartottam két napig a halott anyámat. Amikor két évvel később elvettem Moirát, John odament hozzá, elkezdte rázni és sajnálkozva mondta: „Moira, ez őrült, őrült, érted? Ezért dolgoztam egész életemben, hogy egy őrültnek adjalak?”

Nem John volt az egyetlen, akinek rossz véleménye volt rólam. Moi­ra szülei is gyűlöltek és ők nem rázhatták meg a lányukat az esküvője napján, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem jöttek el. A ceremóniát a városházán tartottuk, rövid volt és néhány aláírásból állt. A tanúk Karim és Odille voltak. Estére a kertben rendeztünk egy grillpartyt, Odille piece-montée-t is készített. Tíz ember jött el és örömteli volt.

Három jelenetre emlékszem az elmegyógyintézetből – makulátlan hely tele szúnyogokkal és az emberi nyomorúság minden formájával.

Karácsony egy kék Mikulással – mert az elmebetegek nem fogadják jól a piros színt –, ünnepi lekváros és rebarbarás süteménnyel. Az asztaltársak nyálcseppjei a hópelyhes szalvétán úgy néztek ki, mint a kézműves füzérek.

Deux-par-deux séták az erdőben – a latyakban vagy az esőben (hóban soha) – ahol nem tudtunk egymásba kapaszkodni és halomba estünk, őrültre a kretén, rá az idióta, rá a retardált a minket hőn szeretett felügyelők nevetésére.

Művészetterápiás órák, ahol elkezdtem rajzolni. Az első vázlatomat – Halál almával és dióval – túl erőszakosnak ítélték. Megtiltották, hogy festőórákra járjak és áthelyeztek a fazekasságra.

Sacha mondta, hogy miután ismertté váltam, az elmegyógyintézet igazgatója eladta a rajzomat egy gyűjtőnek és vett belőle egy lovat.

‍

72

Márciusban kiengedtek az elmegyógyintézetből és egyenesen a nagyihoz mentem. Elmeséltem neki mindent anélkül, hogy ferdítettem volna az igazságon: anyám fájdalmait, az összeomlásaimat, és azt, hogy a végén holtan találtam a kertben. A nagyi figyelmesen hallgatott a krizantémos karosszékéből, és egyszer sem szakított félbe. A végén csak azt kérdezte, hogy tettem-e keresztet a sírjára, és hogy adtam-e neki alamizsnát – ahogy illik –, perecet és édességet. Azt hazudtam neki, hogy pontosan ezt tettem, és csak ekkor kezdett el halkan sírni, mintha attól félt volna, hogy zajt csap, és ezzel felzaklatja a szomszédokat.

A nagyi elmondta, hogy tudott az elmegyógyintézetről, mert valaki a rendőrségtől felhívta és elmondta neki, mi történt. „El akartam jönni érted, Aleksy, de nem tudtam így vakon.” Mondtam neki, hogy nem bánom, mire ő a mellkasához húzott, és az ujjaival végigsimította az arcom összes mélyedését.

London idegennek tűnt – már Jimmel se jöttem ki jól, Kalo pedig Írországba költözött. Képmutatásnak tűnt abban a házban maradni, ahol anyámmal éltem, és ahol minden nap azért imádkoztam, hogy meghaljon. Úgy döntöttem, hogy a nagyival maradok, ameddig nem találok egy vevőt. Meglepődve tapasztaltam, hogy a ház még mindig az ő tulajdona, és ez biztosította, hogy apám válás esetén semmit se kapna. A nagyi már az esküvő utáni napokban várta anya válását.

Vak volt, mint egy vakond, és az otthona egy hajótöröttére hasonlított. Összegyűltek a szobákban az évek alatt nem látott dolgok és történetek, melyek az egész falunak elegendőek lettek volna. Az első néhány napban egyáltalán nem mentem ki, minden időmet azzal töltöttem, hogy beszélgessek vele a tárgyakról, amiket a ládában és a polcon találtam. Boldog volt, akár egy gyerek: „ez a gramofon, nem is tudtam, hogy még megvan!”, „ezek anyám kanalai, nem érnek semmit, hagyd csak ott”.

Szüntelenül beszélt, mint egy tranzisztor – valószínűleg a magányos öregek szokása ez, vagy talán a vakoké, akiknek szükségük van legalább egy hangra maguk körül. Bűntudattal gondoltam arra, hogy bírta ki az elmúlt éveket nélkülünk – úgy éltünk az utca végén, mint néhány áruló.

A házimunkát felosztottuk – én mostam, takarítottam és bevásároltam, ahogy egész nyáron anyámmal is tettem. De ezúttal mindent a kezünkkel csináltunk, mert a nagyi úgy hitte, hogy az ördög a gépekben van. Persze nem a tévében, ami az elmúlt években a családja és a szórakozása volt.

Ez a nő – akit egész kamaszkoromban ok nélkül gyűlöltem – néhány hét alatt többet tett értem, mint az összes pszichiáter egész életemben. Ő volt az az Ötszög, aki visszahozott az életbe és segített elfelejteni mindent, amit el kellett felejtenem.

Néztem, ahogy virághímes ruhájában körbesétál a házban, mint egy matrjoska, óvatosan cipelve hatalmas hasát, amelyen a halálnak nem volt hatalma. Csak ott, ebben a pocakban szerettük egymást igazán és éltünk, egymásért, anya, én és Mika. Minden este egy kerek asztal köré ültünk, hogy kacsát együnk sült almával és barackkompótot igyunk. Ott, a pocakban a nagyi újra láthatott. Mika élt, és én mosolyogtam. Apám a kékszemű Pavel volt, anyám pedig biológiatanárként dolgozott, ahogy az a diplomáján állt. A nagyi matrjoska hasa volt a mi igazi életünk, és ami kint történt velünk, az nem volt más, mint egy rossz álom, amiből csak holtan ébredhetünk fel.

Két hónappal később, amikor közöltem, hogy elmegyek, a nagyi kitapogatva elővett egy cipősdobozt mindenféle holmival, és azt mondta, vigyem magammal. Ebben rejtette el anyám a legértékesebb kincseit az apám elől: Pavel szerelmes leveleit és „Wiosna” bizonyítványát.

‍

73

Kilenc hónappal anyám halála után megvettem a házat Johntól, és nyár elején költöztem a faluba. John azonnal beleegyezett, amikor meghallotta, hogy mekkora összeget ajánlok, bár azt mondta, hogy csak anyám halála iránti tiszteletből és ilyen baromságok miatt adja el. Persze a pénzről volt szó, de nem érdekelt, nem hiszem, hogy lett volna erőm alkudozni. Ráadásul, miután visszajöttem az elmegyógyintézetből, ahova ő tett be, John félt tőlem, mint az ördögtől.

Karim, amikor meghallotta, hogy mennyi pénzt kiadtam, összecsapta a tenyerét és nem tért magához, csak azt hajtogatta, hogy „merde, merde, merde”.

‍

74

Aznap, amikor anyám meghalt, úgy éreztük magunkat, mint két tolvaj, akik bankot rabolnak. Szeptember közepe volt, és ő még mindig élt. Reggel azt mondta, hogy kenyeret szeretne Odille-től és egy mille-­feuille-t, én pedig örömmel pattantam a biciklire, elmentem a pékségbe, és mindenből vettem három zacskóval. Kimentünk enni a kertbe, de anyám a függőágyba akart ülni. Olyan könnyű volt, hogy a hálója ki sem bomlott, megmaradt köréje tekeredve ladik formájában.

Almát ettem, amit egy száraz ágról téptem le és a ruhám ujjával töröltem meg. Mindketten meglepődtünk, hogy a száraz ág termést hozott és az alma jó volt. Csodálkoztunk a színeken, a levegőn, az illatokon és azon is, hogy még mindig él.

Anyám elmesélte, hogy egész éjjel szeretkezett Rával a csónakban. Kék ruhát viselt és egyáltalán nem fázott. Ra jól evezett, nem úgy, mint én, és messzire kivitte a tengerre, ahonnan nem tudott volna visszatérni, még ha kellett volna, sem. „Gyönyörű álom volt”, mondta anyám egy almába harapva. Mindketten nagyon felnevettünk, mert tudtuk, hogy ennél az álomnál szebb nem fog már történni az életében. Apám egy disznó volt, Pavel pedig szeretet nélkül halt meg a végén.

Aztán anyám megkérdezte, hogy még szűz vagyok-e, vagy már lefeküdtem Jude-dal. Persze hogy még Jude-dal sem feküdtem le, aki szinte minden fiúval lefeküdt, még a fiatalabbakkal is. „Szűz”, mondtam „és Moirának fogalma sincs róla, hogy szeretem”. „Olyan naiv vagy, Aleksy”, válaszolta anyám a függőágyból, „Moira tudja, hogy szereted. Moira sokat tud és vissza fog jönni.”

A kert alján találtam egy diófát, és egy egész ölnyi diót szedtem össze az aljából. Eszembe jutott, hogy sok évvel ezelőtt a nagyi velem és Mikával pucoltatta a diót. Hetekig foltos maradt a kezünk, és a gyerekek féltek tőlünk az óvodában, azt hitték, valami szörnyű bevándorlóbetegségben szenvedünk. Mika szörnyetegként rohant végig a folyosón és a lányok torkára vadászott, akik vészharangként sikoltoztak és szaladtak a tanítókhoz.

A nap nagy részét azzal töltöttük, hogy beszélgettünk, almát és diót ettünk, de nem jutottunk a lényegre. Elváltam anyámtól anélkül, hogy tudta volna, hogy megbocsátottam neki. Délután feltámadt a szél, bementem a házba, hogy hozzak neki egy takarót, de mire visszatértem, anyám holtan himbálózott a függőágyban, mint egy báb, aki készül lepke lenni.

‍

Császár Irma Tímea fordítása

A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.

‍