A novella

Elekes Gyula: Angyal
Egykori lakhelyemen, az erdélyi Brassóban tartott irodalmi felolvasásomat követően, melyre a Transilvania Egyetem diákcsoportjának meghívására érkeztem, két egyetemista lány kísért ki az állomásra. Még aznap este egy további kötelezettségemnek kellett eleget tennem a száznegyven kilométerre fekvő Szebenben, így hát jegyet váltottam a délutáni vonatra.
A két húsz év körüli hölgy a felolvasás után érdekes kérdéseket vetett fel. Egyikük a novella igényes formájára terelte a beszélgetést. Júlia, mert így hívták – egy magas, kreol arcú, fekete loknis hajú teremtés –, aki feltűnő magabiztossággal értekezett a tizenkettedik századbeli toszkánai gyűjtemény néhány „novellinójáról”, lényegre törő, pontos megállapításaival, Angelina, a vörös hajú lány pedig a művelt Navarrai Margit, Luther Márton kortársának Heptameronjából vett példákkal nyűgözött le. Amint a vonat befutott, azzal a megállapodással vettünk búcsút egymástól, hogy a félbeszakadt eszmecserét levelezés útján fogjuk folytatni.
November közepe volt, hideg, száraz levegő lengte be a vonatot, mely – és ez a vörös gazdaság által évtizedekre nyomorba döntött országtól nem is várható el másként – megrongált vagonok sorából állt. Sem az ajtók, sem az ablakok nem csukódtak rendesen, a fűtés ismételt próbálkozások ellenére sem működött, s kalauznak vagy utaskísérőnek, aki ezeket a hiányosságokat orvosolni tudta volna, nyoma sem volt. A két irodalom és nyelv szakos, élénk elméjű diáklány képével a szemem előtt, miközben a vonat inkább zajongva zötyögött, mint robogott a lerobbant síneken, befordultam egy üres fülkébe. Kabátom gallérját felhajtva, gyapjúsapkámat a fülemre cibálva, meghúztam magam egy sarokban.
Mindig is leginkább az írással tudtam az élet barátságtalanságaival szemben védekezni, így hát elővettem az utazótáskámból egy papírtömböt, és folytatni kezdtem egy szövegen való munkát, melynek A fekete herceg címet adtam – ezzel életem egyik régi adósságát leróva, mely a témájából fakadóan novella formájában kínálkozott számomra; bizonyos felkavaró eseményeket követően sokat kellett várnom, amíg megbizonyosodtam afelől, hogy világosan és mindenféle köntörfalazást mellőzve írhatok róla. A fölöttem fityegő koszos villanykörte épp elegendő fényt árasztott a sötétedés beálltával, és a vagon zötyögése és rázkódása is csak annyiban zavart, hogy az írószer időnként hieroglifákká változtatta a papírra vetett betűket.
Egészen jól ment a munka, és csak egy léghuzat tudatosította bennem, hogy valaki belépett a fülkébe. Röviden felpillantottam, majd köszönésképpen rábiccentettem, és csak futólag láttam, amint egy nő lassan, már-már elővigyázatosan helyet foglalt az ajtó melletti ülésen. Nem, győzködtem magam, egyáltalán nem zavar. Egy kis idő múlva azonban kénytelen voltam magamban tudatosítani, hogy a nő szép lassan átcsúszott a velem szemben levő ülőhelyre, és egy ideje onnan bámult rám mozdulatlanul. A félhomályban egy hatvan év körüli nő vonásait véltem felfedezni. Szegényesen öltözött nő volt, ölében tarka vászonzsák, egyik kezének négy ujján széles ezüstgyűrűk sorjáztak, fején tiritarka, az álla alatt hanyagul megkötött fejkendő, mely alól halántékán jobbról s balról vékony bőrcsíkra fűzött olcsó pénzérmék fityegtek. Félig tátott szájjal bámult hol a szemembe, hol a térdemen fekvő papírcsomóra, mintha azt akarná kitalálni, mi megy végbe bennem, a félhomályban író furcsa emberben. Talán enyhén gyanús mosolyom által fölbátorodva legyőzte félelmét és halkan ezt kérdezte:
– Naccságos uram, látom, hogy írsz. Megmondanád, mit írsz?
Rövid töprengés után őszinte választ adtam:
– Egy novellát.
Fél percig szótlanul meredtünk egymásra. A vagon zötyögése, egy enyhe földrengéshez hasonlóan, egyforma ritmusban ringatta testünket ide-oda; minden egyes lökést éreztünk, melynek a kerekek az elkoptatott síneken ki voltak téve.
– Egy... micsodát? – kérdezte lélegzet-visszafojtva.
– Egy novellát – feleltem, válaszomat újra megismételve: – Egy novellát írok.
Alattunk dübörgő kalapálás, mintha kovácsműhelyben ücsörögnénk, melynek minden sarkában szorgalmasan dolgoznának. Újra eltelt egy kis idő, s közben egy pillanatig sem vette le rólam a tekintetét. Majd ezt kérdezte a teljes hangzavarban:
– Kérem szépen, mi az a... egy...?
Nehéz erre válaszolni, gondoltam magamban, felidézve a két fiatal, értelmes nővel, a hangsúlyosan ápolt külsejű Iuliával és Angelinával folytatott beszélgetésemet. A vonatra való fölszállásomkor Iulia még odavetett néhány, a témában való jártasságáról árulkodó mondatot A novellaszerkezet változása és fejlődése az óprovanszi fabliau-tól E. T. A. Hoffmann Éjféli mesék gyűjteményéig témában. A temperamentumos Angelina azonban félbeszakította, s kacagva felkiáltott: – Struktúra ide, fejlődés oda, mit jelentsen ez? A novellának szépnek kell lennie. És lehetőleg szerelmes novellának. Mint a Boccaccióé. Ezeket minden ember érti. Érthetően írni, ez a legmagasabb művészet! Nemde? Szeszélyek és furfangok nélkül, ezt mondja Thomas Mann is. Ön nem így gondolja? – Dehogynem – kiáltottam, s közben már a vonat is elindult – de, természetesen így –, és azzal már csak a vörös kontyát láttam az integető kezek között, míg a kanyarban mindketten el nem tűntek a tekintetem elől. S ezzel máris adott volt a kulcsszó a válaszra, mellyel útitársamnak tartoztam: Angelinának igaza volt – érthetően kell magam kifejeznem, mindenekelőtt érthetően.
– Egy novella – válaszoltam ennek fényében –, szóval a novella... az egy olyan elbeszélés, amit könyvbe jegyeznek fel. – Ezt már biztosan megérti, gondoltam.
– Á – mondta a hatvan körüli, ráncos arcú, pettyhüdt könnyzacskós, ujjain széles ezüstgyűrűket viselő, halántékán érméket sorjázó nő kis szünet után –, egy könyv! – S azzal mutatóujjával a papírtömbömre bökve ezt kérdezte:
– ... így írják a könyveket?
Rövid töprengést követően ezt feleltem:
– Néha így is.
– Nálunk – mondta erősen elgondolkodva – még senki sem írt egy no... – Hirtelen elhallgatott, majd rémülten rám tekintve, pörgő nyelvvel folytatta: – Nálunk csak kevesen tudnak írni.
– Egy novellát – egészítettem ki, majd megkérdeztem: – Nálatok? Hovavalósi vagy?

– Ja, hát tudod, mi a Sebes folyónál lakunk. Szászsebes városa mellett, ha egyáltalán hallottál róla. A németeknek azzal a nagy templomával. De ők már mind elmentek, naccságos uram. A német országba mentek. Férjeink a Sebes folyóhoz járnak halászni. Mi meg seprűt kötünk és eladjuk. És kosarat is fonunk. Meg gombát és áfonyát szedünk. Abbiza. A férfiak üstöt foldoznak és kutyabőrből ostort fonnak a parasztok lovainak... Tudod, a városiak romáknak meg szintóknak hívnak bennünket. Csak Isten tudja, mit jelentsen ez. Manapság már minden megváltozott. Minden. Nem igaz? Inkább hagynának minket békén a divatjukkal! Van egy rakás gyerekünk, és mi, nők kell őket összetartsuk meg gondjukat viseljük. A férfiak francot sem törődnek ezzel... Roma, szintó!... Tizennyolc unokám van, naccságos uram, úgy ám, tizennyolc... Nem, nálunk senki sem ír ilyen no...
– Novellát – segítettem ki.
– Igen, igen, egy nov... Egy novellát! – Lerítt róla az öröm, amivel ezt a szót birtokába vette, melyet aztán előszeretettel meg-megismételt. – És nehéz – kérdezte – sötétben és hidegben novellát írni, naccságos uram? ... Mert istenuccse erőst sötét és hideg van... No de most békén hagylak. Írd csak a novelládat. Nem kérdezek többet. Mert tudom ám, hogy novellát írsz. És majd elmesélem én az embereimnek, hogy végignéztem, ahogy novellát írtál... A szerelemről is szó van a novelládban?
– Igen – feleltem tétován –, a szerelemről is. A szokatlan körülmények közötti szerelemről. Úgy ám.
– Egy szomorú szerelemről – mondta –, látom én rajtad, naccságos uram. No de ha ez így volt, hát így kell megírjad, naccságos uram.
Elhallgatott. Besötétedett és még hűvösebb lett. A közeli Déli-Kárpátokat nem lehetett látni, a fennsíkon, melyen átrobogtunk, hol jobbra, hol balra kivehetőek voltak a települések fényei; meggémberedett ujjakkal írtam. Ennek ellenére könnyeden kapcsolódtak egymáshoz a mondatok, még ha gyakran félbe is kellett szakítanom. A fekete herceg szörnyű sorsával szembeni belső távolságot újra meg újra meg kellett teremtenem, hogy a krónikás hűvös hangját, amely mellett döntöttem, megőrizhessem. Másként nem lehetett volna érthetően bemutatni a herceg körüli bonyodalmakat. A szemben ülő nő végig figyelemmel kísérte kezem minden egyes mozdulatát. Valahányszor egy-egy megfogalmazásmódon töprengve felpillantottam, tekintetem a hatvanévesével találkozott. Vékonyan volt öltözve, fázott. Ott ült velem szemben, beesett vállakkal, egymáshoz szorított térdekkel, mindkét kezével átkarolta a zsákját, és egy pillanatig sem vette le rólam tekintetét. A mozdony időnként bele-belefütyült a tájba. A nő, valahányszor megmozdította bal kezét, gyűrűi tompán meg-megcsillantak.
Csak a tudatalattimban észleltem, hogy a vonat többszöri heves zökkenés után megállt, és röviddel azután, hogy újra elindult, kint, a folyosón férfihangok csendültek fel. Amikor írok, eltávolodom a környezetemtől. Hangokat sem hallok, s időérzékem is elvesztem. Olyankor éhséget sem érzek és szomjúságot sem, nem észlelem a hideget és a hőséget, sőt még fáradtságot sem. Ezúttal is annyira rabul ejtett a szövegem tárgya – mit is mondott a herceg utoljára elválásunk éjszakáján? –, hogy csak akkor tudatosult bennem újra a jelen, amikor a közvetlen közelemben egy szóváltás mindent túlharsogott. Egyből világossá vált számomra, hogy valamiféle veszély lóg a levegőben.
– Oda ne! – üvöltötte az útitársam, mégpedig olyan hangon, amilyent ki sem néztem volna belőle. – Felejtsd el! Felfogod már végre? – Ott állt a nyitott tolóajtó előtt, felfeszülve, kezét védekezően a magasba emelve, ezzel elállva a két tagbaszakadt férfi útját. – Menjetek máshová – kiáltotta –, itt nincs hely nektek, most nincs.
– Állj félre az utamból, de azonnal – ment neki az egyik –, vagy összetöröm az öreg csontjaidat, hát mi állt beléd, te rohadt cigányfajzat?
Ám a nő ettől sem jött zavarba.
– Nem! – kiáltotta, s azzal jobbról és balról is megragadta az ajtókeretet. – Dehogyis hagytatok itt valamit, azonnal kotródjatok!... Hogy miért? Mert ez az ember itt mögöttem egy novellát ír! Világos? Egy novellát... Ha egyáltalán egy magadfajta érti, mi fán terem az. Ilyenkor nem szabad őt zavarni.
Mielőtt felállhattam és a nőt megnyugtathattam volna, a másik férfi megragadta cimborája karját és visszahúzta. – Gyerünk – csillapította –, gyere már. Hagyd ezt a satrafát. Amúgy is szörnyen bűzlik. – Te disznó – üvöltötte az első férfi –, hát nem is ülök egy kupéba egy ilyen bűzbombával. Az ördögbe is! – Majd mindketten továbbálltak. – Mit ír ez a disznó? – ordította az első. – Hisz még a saját nevét sem tudja kibetűzni ez a hugyos madárijesztő!
A nő mormogott valamit magában, majd visszahúzta az ajtót.
Aztán újra semmit sem lehetett hallani az alattunk és felettünk dübörgő fémes kattogáson kívül, csak nagy ritkán a rosszul záródó ablak zötyögését. A vagon imbolygása folytán egyensúlyát veszítve, a nő térdre rogyott. Hátraestében hirtelen elkaptam. A halántékán sorjázó érmék halk, fényes hangon végigcsörrentek. Könnyű, akár egy macska, gondoltam. Amint megigazította magát, így szólt:
– Köszönöm... De most ülj csak vissza, naccságos uram, és írd a novelládat. A többiről majd én gondoskodom. Látod ám, hogy képes vagyok rá.
S azzal egy felszólító kézmozdulattal az ülősarkomra mutatott. Ahogy a lámpafényben megcsillantak a gyűrűi, mintha egy remegő lepke suhant volna át a fülkén.
A nő fellépése által lenyűgözve és teljesen új képet alkotva róla visszaültem a helyemre, a papírtömböm után nyúltam, és folytattam a szövegen való munkát – immár dupla kötelességet éreztem a boldogtalan herceg történetének továbbírására, aki egykor a legjobb barátom volt.
A nő a „többiről majd én gondoskodom” kijelentését igencsak komolyan gondolta. Az újonnan felszálló utasok – függetlenül attól, hogy nők voltak-e vagy férfiak – abbéli szándéka, hogy a fülkénkbe belépjenek, azonnal meghiúsult. Rendíthetetlen volt, semmiféle fenyegetés nem tántorította el, egyetlen kérés sem hatotta meg azt illetően, hogy a fülke bejáratát szabaddá tegye, még akkor sem, amikor az elutasítottak a szokásos gorombaságokat vágták a fejéhez, rájővén, hogy egy bizonyos származású fehérnéppel van dolguk. Valahányszor a vonat egy-egy állomásra befutott, már azt megelőzően kiállt az ajtójuk elé, jobb és bal kezével megragadta az ajtókeretet, és tudatta a hol meghökkent, hol felháborodott utasokkal, hogy ebben a fülkében nincs helyük, mert „ez az ember itt mögöttem egy novellát ír”, „Omul scrie o nuvelă”, mondta hangosan és tagoltan. Függetlenül attól, hogy fiatalok zaklatták, felháborodott nők kiabáltak rá, rosszkedvű férfiak akarták-e félrelökni az útjukból, vagy egyszerűen csak kikacagták és továbbálltak – mindenkinek ellentmondást nem tűrő hangon elmagyarázta, hogy a mögötte levő férfit a világért sem szabad a munkájában zavarni, és különben is magától értetődő, hogy egy ilyen rendkívüli tevékenység során, mint amilyen egy novella megírása, tiszteletet kellene tanúsítani vele szemben. Hiába tiltakoztam, hiába igyekeztem róla lebeszélni, mindenféle próbálkozásom meghiúsult. A lehető leghatározottabban az ülősarkomba utasított, s nem volt apelláta. Halkan megjegyeztem, hogy de hiszen épp elegendő hely lenne itt mások számára is, és az írást is félbeszakíthatnám, ámde ő, fejkendőjét heves mozdulattal megigazítva így szólt:
– No idehallgass, naccságos uram: te azért vagy itt, hogy írjál. És ettől nem tágíthatsz, még akkor sem, ha egy kis pincsi rád ugat. Mit foglalkozol mások locsogásával? Nem azért vagy itt, hogy a szófosókra és az okoskodókra hallgass. Hisz még saját magadra sem vagy tekintettel. Vacogsz a hidegtől, szétrázatod magad ezzel az ócska vagonnal, alig látsz valamit ennél a fénynél, és mindennek tetejébe egy ilyen szerencsétlen asszonnyal utazol együtt, ezen a szörnyű estén – de mindez nem kell téged visszatartson attól, hogy írjál... Így van ez rendjén. Írd hát a novelládat.
Meg kell hagyni, a rendreutasítás határozottsága nemcsak tiszteletet váltott ki belőlem, hanem egyben alapvető, a pillanaton túl is érvényes intésként hatott. Továbbá hozzáteszem, hogy a szegényes kinézetű asszonyt már egy jó ideje nem csak bámulatra méltónak tartottam: mélyebb benyomást tett rám, mint életem jó néhány említésre méltó találkozása.
Ám az asszony nem elégedett meg elutasítása eddigi megokolásával. Annyira végérvényesen és maradéktalanul azonosult az ajtónálló szerepével, hogy ezentúl a sötétből felbukkanókkal nemcsak tudatta, hogy novellát írok: hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a következő felvilágosítással áll elébük:
– Mi egy novellát írunk!
Nem, nem nyelvbotlás volt ez, hanem valóban „mi”-t mondott, s ettől egy pillanatig sem tágított. Átfutott az agyamon, hogy vajon ezt a tényállás sértéseként kellene-e értelmeznem, és arra a következtetésre jutottam, hogy a „mi”-vel szembeni fenntartásom téves. Mert hát az, amit tettem, nem szorul-e oltalomra? Vajon anélkül képes lennék-e megtenni? Így hát a „mi” szót egyértelműen megfelelőnek értelmeztem több szempontból is. Hát persze hogy „Mi egy novellát írunk...”
A teljes utazás alatt sikerrel ismételgette ezt a mondatot. Megjelenésével összezavarta a belépni vágyókat és továbbmenésre ösztönözte őket: egyikük a fejét csóválva, másikuk káromkodva távozott.
Az elsötétülő tájak félhomályában, melyen keresztül a vonatunk s benne mi átrobogtunk, a széttárt karjaival oltalmazón a tolóajtóban álló nő megpillantásakor eszembe ötlött a hellén mítosz bölcsessége, mely Kalliopé múzsának a mesélő fölötti oltalmáról tudósít, amikor azt tevékenységében megszakítják. Vajon az útitársam nélkül, fontolgattam magamban, meglenne-e valaha is az esti utazás eme különös hangulata, melyből A fekete herceg novella a kellő feszültséget és hangulatot megteremti?
Így hát a Szászsebest is átszelő Sebes folyó partján, egy viskóban élő makacs teremtésnek köszönhetem, hogy szövegemet a zajos, ide-oda billegő, hideg vagonban, az újra meg újra megostromolt fülkében megírhattam, és onnan a jól végzett munka érzésével szállhattam ki.
A hatvanévesnek még egy rövid útszakaszt kellett megtennie. Együttlétünk emlékére neki ajándékoztam azt a három pár gyapjúzoknit, amit előtte való nap Brassóban vásároltam, s ő viszonzásképp egy gyors mozdulattal kezet csókolt és megígértette velem, hogy egy novellában, melyet ezután fogok írni, őt is megemlítem. Megígértem neki.
Müncheni lakhelyemre való visszatértem után néhány héttel levelet kaptam az irodalom szakos diáklányoktól, Iuliától és Angelinától. Hozzáértően értekeztek benne az igényes novellaformáról, ahogy az a huszadik század nagy szerzőinél, úgymint Somerset Maughamnál, Franz Kafkánál, Virginia Woolfnál, Alexander Döblinnél megjelenik, és elmélkedésükben ezek „innovatív szimbólumtechnikáiról” áradoztak. Végezetül a véleményemre voltak kíváncsiak ama kérdést illetően, hogy vajon a huszonegyedik században van-e helye a szimbólumnak, illetve hogy a modern emberek közötti, szimbolikus két- és sokértelműség segítségével létrejövő kommunikáció nem anakronizmus-e. Mert ugye a régieknek, írta Angelina, még szükségük volt a mítoszokból eredő szimbólumokra ahhoz, hogy a nehezen felfogható jelenségeket érthetővé tegyék, hasonlóképpen a rendkívüli emberek tetteit vagy a szokatlan helyzeteket és azok megoldását. De nem úgy a huszonegyedik század emberének – fűzte hozzá –, akinek másfajta eszözök állnak a rendelkezésére, hogy a felfoghatatlan jelenségek kapcsán megértethesse magát...
Tudományosságra törekvő válasz helyett elküldtem e két hölgynek a páratlan útitársammal való találkozásról szóló feljegyzésem másolatát – amikor a dél-erdélyi, Brassóból Szebenbe tartó utazásom alatt A fekete herceg című novellámat írtam, el egészen annak az adott korszak körülményeinek nyomása alatt elkövetett fölkavaró öngyilkosságig. A novellát – közöltem a két diáklánnyal – egy olyan nő oltalmában írtam, aki sem olvasni, sem írni nem tudott, de annál inkább tisztában volt azzal, mire van szükség a novella lejegyzéséhez.
Természetesen, és ezt feltétlenül hozzá kell tennem, ebben az országban modern vasúti szerelvények is léteznek. Ám le merem fogadni, hogy egyikben sem köttethetett volna olyan nagy hatású ismeretség, mint ama bizonyos november esti dél-erdélyi utazás alatt.


SZENKOVICS ENIKŐ fordítása


Hans Bergel 1925-ben született a Brassó melletti Barcarozsnyón. 1968-ban, ismételt, többéves börtönbüntetéséből való szabadulása után Günter Grass menekítette ki Németországba, jelenleg a München melletti Gröbenzellben él. Évente hazautazik a brassói, kolozsvári egyetem germanisztika szakának meghívására, jelen elbeszélését a kilencvenegyedik évében járó író ez év áprilisában olvasta fel Kolozsvárott.