.svg)
Mira Marincaș - Csend folyamatban
(részlet)
A kocsmának alig van belső tere, egy kis lyuk az egész: három asztal, és egy férfi-női vécé; a pult a teraszra nyílik. Nincs szükség nagyobb kapacitásra, az öt-tíz törzsvendégen kívül csak ritkán téved be más, akkor is inkább részegek, mintsem lézengők, hiszen a környéken több éjjel-nappali nincs.
A negyed egy kisvárosnyi lakost számlál, kb. ötvenezren élnek a kamionparkolók, gyárak meg régi vasútvonalak közötti blokkokban, de még a régi pincérek is meg tudnák számolni a két kezükön, hány munkásember tévedt be az utóbbi évek során, ugyanis a városnak, bár van ipari negyede, ipara már nincs. Az előző rendszerben épült régi gyárak még makacskodtak betört ablakaikkal, de távolabbról az egykor szmogette negyedre csak a régi kémények hívják fel a figyelmet. A gyárkémények csúcsait befestették matt vörös és fehér színű gyűrűkkel. Különös látvány lehetett, ahogy hömpölyög a szennyező füst az ég felé, hiszen úgy néztek ki ezek a kémények, mint jól megtömött cigaretták, amiken keresztül az Úr mintha nagyokat slukkolt volna az izzadó munkásokból – egészen a nyugdíjig –, hogy aztán ahelyett, hogy letüdőzze, hagyja a füstöt szállni az ég felé. Mára már olyan, mintha Isten megunta volna a dohányzást, és az üres gyárakba nyomta volna el alighogy meggyújtott csikkjeit.
A városközponthoz közelebb eső részen egy villamosmegálló van, ami régebb az egyik olcsóbb lakónegyedet kötötte össze a kerülettel. A megálló környékén az egyik gyárteret átalakították koncerttérré, és pár kisebb üzemből többé-kevésbé független társaságok galériákat meg egy alternatív színházat csináltak. A kocsma nagyrészt ezek látogatóit szolgálja ki. Lényegében az egész hely egy kisebb gangos udvar, így is hívja mindenki: A Gang. A belső terembe rendszerint csak ősz végén és télen szoktak beülni, ilyenkor még bezsúfolnak két asztalt, így az emberek kellemetlenül közel kerülnek egymáshoz. Papíron másképp nevezik, de a tulajdonos úgy döntött, hogy az egyébként is névtábla nélkül álló kocsmát hivatalosan is átkereszteli, így az eredeti név feledésbe merült.
Bíró feszülten üldögél a teraszon, a jobb lábával dobogtat, mintha ő adná meg a rádióból szóló slágernek a ritmust. – Egy-két-há-négy, egy-két-há-négy. – Számolja magában a leütött negyedhangokat, és dúdolja öntudatlanul a refrént. Egyszercsak észreveszi magát, abbahagyja, és elkezd egy szál cigivel babrálni, amire idővel rágyújt. Ekkor valaki kér egy másik számot. Ugyanúgy énekli halkan a refrén sorait, akárcsak az előző dalt. Ahol nem tudja a szöveget, artikulálatlanul hümmög a dallamra. Így várja, hogy Vándor megérkezzen. Az emberek beszélgetnek körülötte, néha egy-egy asztaltársaság hangosan felnevet, látszólag jól érzik magukat. Körbenéz, és véletlenül valakivel összetalálkozik a tekintete. Hosszan nézik egymást, mikor felismeri a helyzetet, lehajtja a tekintetét, és anélkül, hogy felnézne, reflexből int egyet Kingának. Kinga a kocsma legrégebbi alkalmazottja, két váltásban dolgozik, hol reggel, hol este, mindig 7-től 7-ig, kéthetente van négy szabadnapja. Bíró legalább három hete nem látta az egyenpólós, kissé molett pincérnőt, aki pár perce váltotta csak fel nappali műszakos kollégáját, és az első cigi-kávé kombójával van elfoglalva. Amikor int neki, az goromba képet vágva felkel, és odamegy a vendéghez.
– Mit szeretnél? – hallatja a megszokott, közönyös hangot.
– Majd egy sört – válaszol. – De ráér. – Ennek ellenére a pincérnő eloltja a cigarettáját, egyetlen kérdés nélkül bemegy a pult mögé, és pár perc múlva megérkezik a sörrel.
Ezzel a gyakran mogorva arcú nővel nem olyan sokkal azelőtt szinte naponta találkozott, de most először gondol arra, hogy mimikája talán csak egyféle munkaruha, vagy a rutin kiváltotta egykedvűség lenyomata, persze nem tudhatja, csak pillanatnyi vagy állandó. Végül is nem egy rosszindulatú lány – gondolja magában. – Nem túl udvarias, de nem róhatom fel neki. Ha reggel érkezek, még rákérdez, hogy a szokásosat kérem-e, esténként viszont kérdés nélkül hátramegy a hűtőhöz, és kiválasztja a megfelelő márkát. Sokszor még rendelnem sem kell – zárja le a gondolatot. Egyébként nem nagy dolog, hogy számon tartják az ízlését, hiszen redszerint ugyanazt a sört issza, amit rajta kívül senki, és reggel mindig rövid kávét feketén, vízzel, esetleg sörrel. Ezekkel az apró gesztusokkal mégis megelégszik, olyan érzése van, mintha meglenne a helye. Meg is jegyezi néha egyik-másik pultos: – Ebből az egész sztokkot te szoktad ledönteni. – Végül mindegy, milyen sört iszok – szabadkozik ilyenkor, leginkább csakúgy, önmagának. – Azért épp ezt, mert senki más nem veszi, így mindig tudom, mennyit kell fizetnem.
Már kezdi elunni a várakozást, Vándor mindig késik, bár ehhez a nevének nincs köze. Részegen gyakran mesél, leginkább gyerek- meg kamaszkoráról – rendszerint ugyanazokkal a történetekkel untatja a társaságot. Eszébe is jut közben. – Elég 4-5 sör, már bebaszott, és fossa a szót megállíthatatlanul, márpedig 4-5 sört már sötétedés előtt ledönt. Már ha valahogy sikerül kimásznia a lakásából.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy elmesélte gyermekkora első nagyobb traumáját. – Általánosban, főleg eleinte, hallgatag, szégyenlős kölyök voltam, és mindig azokkal próbáltam barátkozni, akik baszogattak. Néha megvertek, ami persze zavart, de mégis… szóval szarság, tudom, de a többiek le se szartak, a csendes srácokat kivéve, velük meg azért nem barátkoztam, mert akkor még jobban rám szálltak volna. A lényeg, hogy ezek a srácok ugyanarra laktak, mint én. Féltem velük menni, mégis a közelükben maradtam. Hazafele mindennap a hátuk mögött kullogtam pár méterrel, emiatt neveztek el Vándornak. Hova mész, Vándor? Ezt ordibálták. Egyszer apám meglátta, hogy basztatnak, és felpofozta a srácokat, de ez csak olaj volt a tűzre. – Shit happens. A gyerekek néha genyók, ahogy a felnőttek is – gondolja, így, visszamenőleg, ugyanis legutóbb nem reagált a történetre. Már ezerszer hallotta, egyébként is, mit mondjon, nincs ebben semmi különös. Vándor ugyanazon az estén beszélt az egyik barátjáról is, akihez épp sörözni ment volna át, de az kiugrott a hatodik emeleti teraszról. Mellette, alig három méterrel arrébb ért földet, a járda mellett, egy zöld szigeten. Erről is egyre gyakrabban beszélt, utóbbi időben szinte minden ivászatvégi szétesés ezzel végződött. Hogy a suliból kimaradt másfél évig a terápia miatt, és azóta is rémálmai vannak. Az apja azzal nyugtatta, hogy „aki olyan magasról leugrik, az már nem érez semmit, még a becsapódás előtt megáll a szíve, és a halálban már nincsenek érzelmek.” Az anyja pedig mindig azt mondogatta, hogy hallgasson a szívére, mert az nem hazudik. Vándor gyakran idézte az anyját, csak kicsit másképp. Ha valaki olyan problémával fordult hozzá, amire nem tudta a megoldást, így kezdte: – Anyám mindig azt mondta, hallgassak a szívemre, az sosem hazudik. Na, hallgass a szívedre, a szíved sosem hazudik. Hallod mit mond? Na, nem hallod? Én sem.
Ami Bírót illeti, ilyenkor nem próbálta megnyugtatni a barátait, ha tehette, nem is bíztatta őket semmire. Ha egyszer nincs mit mondania. Ha a helyzet mégis úgy kívánta, hogy reagáljon, vagy vicces kedvében volt, esetleg oldani akarta a feszültséget, akkor felevenítette egy olvasmányélményét, és ahelyett, hogy idézze a szöveget – részben puszta kedvtelésből, részben pedig azért mert nem is tudta pontosan idézni – kiszínezve, és saját nézeteihez igazítva elmondta a saját verzióját: – Csak átmeneti megoldást ismerek, de az jó bármilyen problémára. Keress egy szigorú diétát a neten, és tartsd be. Ne igyál, ne tépj, ne narkózz, ne szivarazz, ne egyél mást, csak zöldséget, meg teljes kiörlésű kenyeret, a maximum a natúr zabpehely alacsony zsírtartalmú tejjel. Emellett ne kefélj, ne maszturbálj, ne nézz filmeket, hanem menj el dolgozni, tanulj közgazdaságot vagy marketinget önszorgalomból, ne olvass mást, csak művészetkritikát vagy szakkönyveket, járj természetgyógyászhoz, járj templomba, sportolj rendszeresen, és mindezekről csinálj magadnak órarendet, vagy egy napi programot. Ezt tarts be, amíg csak bírod. Minden önuralmadra szükséged lesz. Ha már nem bírod tovább, hagyd az egészet a picsába, rájössz majd, hogy milyen szerencséd van, és garantálom, hogy ha ez sikerül, a boldogság legalább 2-3 napig fog tartani.
Most hirtelen minden előzmény nélkül az jut eszébe, amikor egy fesztiválról bevitték a rendőrségre, pár gramm legál por miatt. Annyira parázott, hogy nem bírta elmondani románul: hiába strapálják magukat. Egyébként is túl sok anyag volt benne, hogy értelmesen beszéljen. Levették az ujjlenyomatát, és egyúttal meggyanúsították, hogy aznap éjjel betörte a helyi templom ablakát, és ellopott pár kegytárgyat. – Înţeleg că bagi droguri la festival, da’ Dumnezeu ce ţi-a făcut? Să furi de la biserică… mare ruşine. – A rendőr meglepően fiatal volt. Mielőtt diktálni kezdte volna vallomását, látszott rajta az aggodalom. Nagy bűn így szembeköpni az Istent, és itt van ez a fiatal fiú, még drogozik is, gondolhatta.
Miközben írt, arra gondolt, hogy igaz. Pár éve, első éterkísérletei alatt pofánköpte egy párszor az Istent, meglátta a gyengéit, miközben hosszú órákig sodródott az univerzumban. Ott volt minden benne már rég, csak fél liter éter kellett, rongy helyett zacskóból, direkt tüdőre, hogy a felszínre cibálja. Meg kellett erőszakolja a lelkét meg a tudatát, hogy megtapasztalja, és igazából ez az, amivel pofánköpte az Urat. Egymással nem álltak szemben, nem volt sem az ember isten fölött, sem isten az ember fölött. Akkor csak annyit látott, ahogy az Isten az ürességgel, a semmivel küzd, hol megjelenik, hol eltűnik. Ő is csak úgy tudott kikeveredni időnként onnan, ahogy az Isten, hol ő győzött, hol az Éter. Kemény harcok voltak, amiket magatehetetlenül kellett megvívnia, de Istennel nem vívott csatát. Mikor hitte, hogy az Úr ott van, örült, amikor eltűnt, elátkozta, majd megbocsájtott neki. Ezek a gondolatok hamar kijózanították, odalépett az ablakhoz, széttépte a deklarációt, és a díszrácsok között kiszórta a papírdarabokat a járdára. Hagyta őket ráhullani a járókelőkre. Nézte a kis fecniket, angyalskalpok, lebegő kis fehér konfettik, lefosztott angyaltollak, de nem tulajdonított nekik különösebb figyelmet, arra gondolt, hogy „csak gyűrött papírdarabok, amiket felkapott a szél.”
„This is the end, beautiful friend / This is the end, my only friend, the end” – hallja ezúttal. Ahelyett, hogy halkan dúdolná, vagy elengedné a füle mellett az akaratlanul is untig hallgatott számot, keserű szájízzel nyammogja magában a rögtönzött fordítást: itt a vég, minden ami áll, összedől, a vég, el tudod képzelni, mi lesz majd, határok nélküli és szabad minden. Ami volt, annak vége, ami volt, az van, ami lesz, még nem jelent semmit, ha megérkezik, már el is múlt. Elfogyott a második söre, és Vándor még sehol. Most már menne haza.
Gothár Tamás 1995-ben született Csíkszeredában. Jelenleg Kolozsváron él, 2014 óta publikál folyóiratokban verset, prózát és műfordítást.
