A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem (39–40.)

39.

Judittal azután találkozott, hogy 1985 januárjában Charlotte visszautazott New Yorkba. Charlotte azt írta W. Imrének egy rövid búcsúlevélben, hogy szerette, és megemlítette az orosz ortodox szerzetest, Jevgenyijt, akinek Stuttgartban egy emberjogi konferencián (Charlotte fordított angolból, franciából, magyarból) elmondta vívódásait a szeretője (ez te lennél, írta W. Imrének) és a párja között, akihez kamaszkori szerelem köti, mire Jevgenyij azt felelte, hogy lehetetlen dönteni, bármennyire is az ember és a jog és ő, mondta, a vallás talaján áll, Charlotte mégis inkább a szeretőt válassza, aki szőke, s ő, írta Charlotte, december végén, a szakításukat követően el is ment hozzá (hozzád, Imre) éjszaka, az óbudai lakótelepre, ahol laksz, írta, ott álltam az ablakod alatt, hosszú ideig, megérzed-e, hogy ott vagyok, mert ha igen, veled maradok, de nem mozdult a függöny, és a fagy egyre csak kúszott fölfelé, a szívem felé, míg annyira fájt már a szeretkezéseink emléke a testemben, hogy nem bírtam tovább és hazamentem. És tudod, mit viszek magammal? Nem a zöld övet, nem, úgyse érted, mennyire gyűlölöm ezt a történetet, hanem azt a pillanatot, amikor kézen fogva, hiszen rejtőztünk, annyira ritkán foghattam a kezed az utcán, nehogy ismerőssel találkozzunk, de akkor úgy éreztük, mindent lehet, és ragyogva mentünk a Marx téren még szeptemberben, boldog voltam, francia lány és szeretőm van, és akkor cigányfiúk szóltak oda, hogy de szépek vagytok!

W. Imre, mikor megkapta Charlotte búcsúlevelét, az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és nézte a hatalmas parkolót a két tízemeletes panel között a Ladákkal, Trabantokkal és Wartburgokkal, és egy Charlotte-ot sem látott, egyet sem, csak sáros, lucskos havat a járdán, üres padokat és két szétvert telefonfülkét, lengedező telefonkagylókkal.

Úgy zuhant hátra, hogy esélye sem volt Villax Karolinának tompítani az esést, épp csak a szoknyája suhanó szegélye fért be a tarkó és a parketta közé. Karolina ujjaival lágy szellőként simította végig az arcát, homlokát, óvatosan megemelte, megdobogtatta a szívét, das ist ein weites Feld, suttogta, távoli még a mező, még nem élsz, nem élsz.

W. Imre eközben látta magát, hogy harminchét év múlva, egy augusztusi szombat délután, Dsida sírját keresve a mozdulatlan, fullasztó melegben a Házsongárdi temetőben, nekidől egy sírkőnek és Villax Karolinára gondol, az arca verejtékben fürdik, és az ájult, nagy csöndben, a sírok között lassan lépdel lefelé, oly könnyedén, mintha lebegne, egy aranyruhás nőalak, s amint mellé ér, olyan felfoghatatlan arc néz rá, mosolyogva, amit képtelenség elviselni, ahogy int és eltűnik a következő pillanatban, hogy nincsenek rá szavak, csak lélegzet-visszafojtott, testben szétáradó, vad öröm.

Villax Karolina aggódva ölelte át a testét a panelban, ráborult és olyasmiket mondott, ami ellentétben áll a mennyei szereppel, az engedékeny jelenléttel, a rendelkezésre bocsátott idővel. Amíg halott vagy, lehelte, én is vagyok, veled, mert el kell még mondanod néhány dolgot. Túl közel engedtelek… vagy nincs is távoli mező, semmi sincs, csak a jelenlét, és engem is álmodik valaki, lehet, hogy éppen te? Ki vagy te nekem, másnak, Charlotte-nak, az üres papírnak?

W. Imre hallgatott, a rettenetes, gyönyörű arc árnyékában, a Házsongárdi temető sírkövéhez dőlve, hallgatta a felfoghatatlan öröm áradását, hogy létezik, van, aztán lassan figyelni kezdett, hallott szösszenéseket, sírást, nevetést, egyre erősebben hallotta Villax Karolina hangját, ahogy betakarja a történeteivel, szelíd diófalevelek hullottak rá, Karolina mesélt, mert a megcsalás, a szerelmi bánat, a kétségbeesés oly mulandó, hallgasd, hajolt W. Imre füléhez, a hopik mit mondtak, az én helyem a tűz mellett van, a tánc már nem nekem való, a labdajátékot csak nézőként élvezem, az asszonyok elfordulnak, ha meglátnak, az ágyban hasznavehetetlen vagyok, elmém, mint a törött nyílhegy, tompa, de lelkem kiégett, fényes, teli agyagkorsó.

Nem úgy van az, hogy nincs a sorsunk megírva, lehet fészkelődni, kijáratokat, kamrákat keresni, ahol meghúzod magad, hátha elfelejt az élet és előjössz toporogva, bénán nézelődve, mi volt ez a fény, amit nem láttál, jó ez így, hogy nem láttad, kérdezi egy szög, ami rögzít a fához, el ne bukj, mielőtt válaszolnál, ne gyűlöld magad és Charlotte-ot sem, Kamill közel járt ahhoz, hogy megírja bátyjának, nem csak a kékszakállú tímár történetét, hanem amit az indiánoktól tanult.

Az ügyeletes orvos nyugtató injekciót szúrt W. Imre karjába és azt dünnyögte, hogy megéri ez a szerelem miatt?

Karolina hozzásimult W. Imréhez, mert el kellett mondania, hogy Kamill Chicagóban találkozott egy öregemberrel, aki dühösen, méltatlankodva, Kamill kezét rázva mesélte, hogy egy szerkezetet illesztettek a fejére, és megállapították róla, hogy ő grönlandi, és Melting Ice az indián neve, és részt vett egy háborúban az eszkimók ellen, járt a jeges, kifosztott Ühl városában, de mindenki meghalt vagy megőrült, aki ott volt, és Kamill esküdjön meg rá, hogy nem felejti el, és megírja ennek az eszkimóháborúnak a történetét.

És azt is el kell mesélnem, lehelte W. Imre hajába Villax Karolina, hogy Kamill szerelmei mind indián nők voltak, mert bennük érezte a harmóniát, engem is ő mentett meg a szégyentől, mert engedtem a még oly rontó vágynak, megmentett azzal, hogy elmesélte nekem az Akoma indián mesét Ko-Csin-Ne-Na-Kóról, akit mindenki egyszerűbben csak Ko-Csinnak hívott. Amikor a lány eladósorba került, feleségül ment Sakokhoz, a Tél Szelleméhez. Az esküvő után a szépséges lány és férje az indiánok falujába költözött, de attól a naptól kezdve az évszakok egyre hűvösebbek lettek, míg végül eltűntek, és egész évben Tél Szellem uralkodott, hóval és jéggel borítva be a tábort. Egy napon fiatal férfi közeledett Ko-Csin felé, egy nagy zsák kukoricát hozott. Honnét hoztál ennyi kukoricát? – kérdezte Ko-Csin. Ahol lakom, messze délen, ott tengernyi kukorica terem, és egész évben millió illatos virág nyílik – válaszolta a fiú. Csodálatos otthonod lehet! Nagyon szívesen megnézném, ha elvinnél oda magaddal! – mondta epekedve a lány. A fiú gondolkodás nélkül rávágta: Tél Szelleme, a férjed irtózatosan dühös lenne, ha elvinnélek innen! Ko-Csin ugyanilyen gyorsan felelt: Lehet, de én egyáltalán nem szeretem őt, mert mellette mindig fázom. És a két férfi megállapodott abban, hogy az év egyik felében tél lesz, a másikban nyár, és ettől kezdve egyikük sem haragszik a másikra.

W. Imre az injekció mellékhatásaként hányni kezdett, az ügyeletes orvos idegesen oldalára fordította.

Vagy a Menyasszonyi Fátyol vízesés története, hadarta kétségbeesetten Villax Karolina, emlékezz rá majd, a Yosemite-völgy menedékében élt Tu-Tok-A-Nu-La nevű indián főnökre, aki bölcs volt, népe szerette, de egyszer találkozott a völgy gyönyörű szellemével. Ti-Szak-Jakkal. Tu-Tok-A-Nu-La érezte, hogy ilyen csodás teremtményt még sohasem látott. De ahogy közeledni próbált a lány felé, az felszállt az égbe és eltűnt. A főnök mindent maga mögött hagyva világgá indult. A Yosemite-völgy pusztasággá változott. Amikor Ti-Szak-Jak, a gyönyörű szellem visszatért, könnyek gyűltek a szemébe. Egy nagy kősziklán térdre borult és a Nagy Szellemhez imádkozott, hogy leheljen újra életet a vidékbe. Mikor hazatért a törzsfőnök, még hevesebb szerelmet érzett iránta. Megmászta a legnagyobb hegyet, majd fáradtan lerogyott a Menyasszonyi Fátyol vízesés elé. A leomló vízben álló Ti-Szak-Jak fölött szivárvány rajzolódott az égre. A lány rámosolygott és szemével hívta magához. Tu-Tok-A-Nu-La a vízesésbe vetette magát, és örökre eltűnt kedvesével.

W. Imre nem értette, hol van, bámulta a panellakás plafonját, az esti beszűrődő fények a hatalmas parkoló felől, az ügyeletes orvos sóhajtása, ahogy becsattintja az orvosi táskát, az alattuk lévő erkély fojtott zajai, az életben maradt ikerlány, akit a testvérével az anyjuk dobott ki évekkel ezelőtt Újpalotán, a kilencedik emeletről, minden összeállt, szétesett, teret követelt, vesztett, a kiegyező szerelmesekkel, a szerelmi öngyilkosságot elkövető indián főnökkel, csak azt nem értette, hogy lehet, hogy neki még mindig ver a szíve.

‍

40.

Az Eszter apjától kapott levelek között, ahogy otthon, a lakótelepen, a bordó színű szőttessel takart ágyon kuporogva olvasott este, egy volt, ami őt érintette, a többi tévedés, ismeretlen nevek kavarogtak, Oraveczek a Nagy Tavak környékéről, hogy keveredhetett egybe ennyi minden, nem értette, de ez az egy, nyilván elkésett válasz, amit a chicagói kórház küldött vissza a feladónak, mert a címzett ismeretlen, Wirth Frigyes válasza öccsének, Kamillnak, dermesztő volt. Hogy jutott eszébe, hogy évekkel később levelet írjon, azok után, hogy öccse a közelgő halálát említette, miért érezte úgy, hogy egy halott emberrel ossza meg reménytelenségét, ennél reménytelenebb dolgot nem tudott elképzelni W. Imre. Miközben valahol mégis értette. A magány szétsugárzó kegyetlenségét. A riadalmat a világomlásban. A sors zuhanását, ahogy önmagát is menekítené, ki a lélektelenségből, áttaszigálná, lelökné a Gellért-hegyről kopárságát a vízbe, az örvénylő Dunába, szippantsa be végleg, mert semmi sem volt úgy, lett az, ahogy képzelte, visszavarázsolva a Wirthek közül egyet az elvesztett paradicsomba.

„Édes öcsém!

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Azt ne gondold, hogy megholtam volna, még élek, mert eszem és írok. A halottak pedig úgy reátartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jóllakik, de az elménk igen koplal a vigasságtól. A többi is érzi a maga bibéjét, de én duplán érzem. Mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, ha szinte nem tehetek is róla. És soha ilyen állapotban nem voltam.

Tudom, érzem, hogy halottnak írok. Ne haragudj rám, ha olvasod valahol, fent, lent kétségbeesésem tüneményeit, bocsáss meg nekem!

Leveledre a nőkről, az identityről annyiban válaszolok, hogy nálam idegenebb talán senki sincs a létezésben. És ezen a Gellért-hegyi álom, hogy tényleg itt lehetek, kertemben cinkék rajongva csivitelnek az etető körül, semmit sem javított. Ez a menthetetlenség. Nem osztom rajongásod sem az indiánok, sem semmiféle identity iránt, a nőkről nem is beszélve, de ezt sejtetted. Törekedtem egy darabig, igyekeztem és feladtam. Valamikor a leveled írása idején, 1941 táján. Semmiféle szeretetnek nevezhető vagy nemi késztetés nincs bennem, az a színjáték a nőkkel, szerelemhazugság, igazából sohasem érdekelt.

Miért is írok most? Az én szerencsétlenségem elenyészik abban a pokolban, ami most itt van. Olvasom az Új Nemzedék június másodikai számában, ezt nyomta kezembe a rikkancs, mikor kiléptem a bankból, ahol igen, ne gúnyolódj, azóta is dolgozom, hogy lepuffantott az a gengszter, hogy ma kell benyújtani a budapesti ingatlantulajdonosoknak azokat az adatszolgáltatási íveket, amelyeket az adószámviteli osztályok tegnap kézbesítettek a zsidó lakók összeírása céljából. Azok a háztulajdonosok, akik bármilyen oknál fogva nem kapták kézhez a szükséges íveket, ugyancsak ma kötelesek jelentkezni az ívekért, s azokat haladéktalanul ki kell tölteniök. Az adatok feldolgozása gyorsított ütemben történik, ami meglehetősen nagy munkát ró a kijelölt tisztviselőkre, mert Budapesten közel 33 000 lakóház van, és az ezekben lévő lakások száma több mint 290 000. Az adatokat a legújabb rendelkezések értelmében kell kitölteni, tehát nem felekezeti statisztika készül, mint eddig, hanem mindazokat szerepeltetni kell, akik sárga csillag viselésére kötelezettek.

Kedves öcsém, nekem ehhez sincs közöm, ehhez a világhoz, létezéshez, élhetetlen csillag vagyok, és kitűzném magamra ezer színben, a nem dobogó szívem fölé, mint a kilátástalan, gyáva, hiszen életét sem eldobni nem merő, sem semmi voltát felvállaló angyal jelképét, mert annyi talán a rohadtságban is van, hogy a nemtelen angyal közel áll hozzám, aki nem él, nem hal és feltámadni sem fog soha.

Rettenetes, hogy még olvasok. Szomory Dezsőt sokat. Ő se él igazából, de nem tudom meggyőzni, hogy költözzön ide, védett helyre, egy sárga csillag viselésére nem kötelezett házba, de nem jön, vége lesz, azt mondja, ennek is vége lesz. A Baumgarten-díjat sem fogadta el. Neki már nem kell.

Pár napja nem írtam, leadtam az íveket, folytatom.

Hazafelé a bankból átsétáltam a Lánchídon, a rakparton uszályt rakodtak. Felismertem a szemüvegéről Szerbet, akit oly szeretek. Fanyar volt, kedves, bizakodó a borzalmas sárga csillagával. Azt mondta, valamivel jobb hangulatban vagyok; biztatóbb hírek járnak, talán lesz valami igaz is belőlük. Tegnap és ma fát rakodtunk ki a Margitszigettel szemben, úgy, hogy láthatom hegyeinket, és ez nagyon jólesik. Az uszályról pallón hordjuk ki a fát, de teljességgel respektálják tériszonyomat, úgyhogy én a parton dolgozom. Pillanatnyilag még a puszta földön alszunk, nincs szalmánk, de lesz. Kezdem hinni, hogy fogok én még rekamién is aludni. Másnap vittem neki sajtót, azt kért, nem ennivalót. Nem volt rajta a szemüvege, tegnap farakás közben a fejemre esett egy könyvelő és eltörte az üvegem, tárta szét a karját. Ez a hely mégis átkozott egy hely, és most már nincsen más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket.

Lehangolt vagyok, kedélytelen, és nem tudom, vége lehet-e ennek? Hogy nem abban élünk-e most, ami a létünk igazi arca, és minden egyéb káprázat volt csupán?

Édes öcsém. Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de különböző utakra int. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve.”

Ki-ki kövesse vezércsillagát, gondolta W. Imre, és elszorult a torka, fulladva kapkodta a levegőt a csillagtalan éjszakában, s csak a központi fűtés tízemeletnyi tömeget behálózó vascsőrendszere zengett, pengett jól hallhatóan, mintha segélykérő morzejeleket kopogtak volna megállás nélkül panelbörtönükben az ítélet nélküli fegyencek, a lakók.