A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 38.

Nem volt üres a koporsó, te is tudod, mondta riadtan Kitti, miközben W. Imre mellett ment a sírok között, fázósan összehúzva sötétkék kabátkáját. Ott hever Gábriel, azon a rohadt szűk helyen, zabálják a férgek, és kurvára semmilyen pecsétnyom sincs körülötte. Sírva fakadt, W. Imre meggyorsította a lépteit, szabaduljanak ki végre a temetőből, jussanak el a közeli kocsmáig. Hogy is mondta a pap? Legyen könnyű neki a föld, ilyesmit szoktak ilyenkor mondani, nem emlékezett pontosan, rendelt, belekortyolt a sörbe, nem volt igazán kedve hozzá, de aztán mégis.

Töredékek sodródtak benne, valamit mondott ő is a szertartás végén, mert Gábriel eltűnt ebből a világból, és neki kellett szavakat dobni, görgetni utána a sírba. Hiszen ott áll mindig, mióta? Villax Karolina érintése óta. Talán 1875 februárja van, szépapjának, Villax Antal nyugalmazott polgármesternek a temetése. Állnak zokogva, fekete kendőben az árván maradt lányok, és esengve kérlelik a pápai elöljárókat. Vérző viasz, pecsétnyomó, ugyanaz a címer, mint Gábriel koporsóján körbe, hiába nem hisz neki Kitty. Nincs semmi a szó mögött, csak az üres hely. W. Imre nem hallja a saját hangját, hull bele az összes sírba, végtelen sorban robajlanak a koporsók a fagyott föld mélyére, és csak a képzelet, Villax Karolina emeli fel újra és újra.

„Nyugalmazott városi polgármester úrnak hátramaradt árva hajadon leányai, beterjesztett folyamodványukban azért esedeznek, miszerint a közgyűlés, elhunyt édesatyjuknak városunk érdekében teljesített hosszú s viszontagságteljes működésének tekintetbe vételével, részükre a folyó évi nyugdíj még hátralevő részét teljesen kiutalványoztatni, jövőre pedig őket némi segély összeggel gyámolítani méltóztassék. Határoztatott: a folyó évre szóló nyugdíj adassék ki nekik teljesen, a jövőre gyámolítás azonban ezúttal mellőztessék.”

A jövő mellőztessék.

W. Imre nem hallotta a saját szavait, ahogy állt a koporsóval szemben, hangtalan beszélt: ez a hely a testedé. Elkerülhetetlen és szükségszerű, hogy távozóban körülálljuk a sírt és véghez vigyünk olyan dolgokat, amelyekre álmunkban sem gondoltunk volna. Nem gondoltuk, hogy nem halhatunk meg, de azt igen, hogy még nem. Volt egy ház a dombtetőn, az otthonod, fák takarták, nyáron a kifeszített napellenzőtől, akár egy hajó, mely dagadó vitorlával győzi a szelek rohamát. Most ez a hely már csak a testedé. Elkerülhetetlen és szükségszerű, hogy megtegyük, amit ilyenkor kell…

A Cserepesben ültek le, a buszmegállónál. Jött vele, vagy inkább hozzácsapódott Kitti. Tudta, hogy ő is megégette magát, és most igyekezett nem odafigyelni, leplezve kiszolgáltatottságát az ilyen szorongató helyzetekben. Irtózott attól, hogy egyszer majd azon kezd el tűnődni, tetszik-e neki Gábriel barátnője. Egy ideje nem hallotta a mély csobbanásokat, nem látta a hulló kavicsok keltette vízgyűrűket, sem a képzelet artisztikus, sóvárgást keltő tájait. Minden azzal kezdődött, hogy hónapok óta részeg volt.

Nem ismerte a testét. Nem a tapintásról van szó, a simogatásról, a rejtőzésről, a szeretkezésről, az érdes, selymes, hártyavékony, borzongó és sebezhető bőrről. Hanem arról, ami már nem az övé.

A szikrák belekaptak Kitti hajába, foltosra égették. Nincs szemöldöke. Mintha a teremtés fotósa retusálni kezdte volna. Szemben is volt hely, mégis mellé ült, a kocsmaasztal négy sarka felkínálta világterek közül választása, állapította meg gúnyosan, kifejezi a reménytelen jövő próbálkozását, hogy élőnek álcázza a felszínen sodródó törmeléket.

Egymás után felhajtott két Unicumot, neki is rendelt, kezdett hozzászokni, hogy ott van. Aki közéjük léphetett volna, intő jobbjában misztikus dimenziók fenyegetően ingó gömbjét egyensúlyozva, még dacosan biccentett is, mint aki mindent megtett a végzet elkerülése érdekében, nem volt sehol.

Tulajdonképpen jó volt ott ülni Kitti mellett. Félig nyitott kabátkája alól áradt belőle a forróság emléke, odatartotta az arcát. A halál felől is lehet közelíteni, a perzselő semmi érzéki vágya átjárja a testet, hunyta le a szemét, és szinte abban a pillanatban, a szégyentől dadogva megkérdezte:

– Végül is mi történt? Rég nem beszéltem vele.

Ami persze hazugság volt. Hiszen három hónapja találkoztak utoljára. Ott és akkor, ahogy azt már évek óta tették. Úgy jártak oda, mint a haldoklók, akiknek a titkok hosszú ideig zengenek az emlékeikben, s ahelyett, hogy felejtenének, újabbakkal tetézik őket. Ő a képekkel volt így, az egymásba fonódó lábakkal, karokkal, azzal a csodálatos masszával, ami a képzeletét fájdította, mintha csak a látvány bűnébe esve találhatta volna meg az egyedüli feloldozást. Gábrielen nem tudott kiigazodni. Néha csak ült, itallal a kezében, várta, mikor kezdi el mondani, mert pont úgy nézett ki, mint aki nem bírja tovább. Aztán valaki hívta, és ő könnyedén felállt, lecsúszott róla a törülköző, és ment, míg arcáról egy puha szárny suhanása letörölte a kétségbeesést.

– Kint aludtunk. Hőség volt, meztelenül is kibírhatatlan. Nem lehetett hozzáérni, azonnal arrébb húzódott. Ez annyira nem lepett meg, hiszen régóta nem lehetett megérinteni. Úgy feküdt mellettem az utóbbi időben, szorosan a combjainak feszítve, vagy a mellkasán összekulcsolva a kezeit, de tényleg, érintette meg W. Imre poharát, amitől aprót koccant az üveg, mintha a legkisebb helyet kereste volna, ahol még elfér.

– Koporsó, azt gyakorolta, vágta rá önkéntelen, majd hirtelen elhallgatott. Csönd lett. Őszi erezete van a lenolaj páccal lekent, agyonkaristolt faasztalnak. Szerelmesek neve és végig írhatatlan átkok, keresztüldöfve nyíllal, hogy a végén mégis a szív dobbanjon egyet. Az előbb a pohár koccanására felfigyelt a pincér, most közelebb lépett, és szuszogva mutatta. Még egy kört? Persze, s csikorgott a murva az ortopéd cipők alatt. Az ereszcsatorna alatt levert fecskefészkek foltjai.

W. Imre áll az utcán az óbudai házuk előtt, kilencéves, behajítja a táskáját a nyitott ablakon a szobába, és besétál a kapun. „Hol hagytad a táskád? Nem jöttem sehonnan. El se mentem” – áll és nézi őt az ajtóból negyven éve halott nagyanyja.

– Mire készült? Honnan veszed? Kitti hátradőlt, ingott a széke.

Kicsit megfeszült a teste, bámulni kezdte a melleit, amik nem férnek be egyikőjük koporsójába sem, ő is csak feküdne a semmiben. Puhasága úgy ölelte körül, mint valami álom, amiből úgy ébred, hogy örökké fájni fog.

– Hagyjuk, suttogta W. Imre, a dicstelenre ne pazaroljunk drága mondatokat. Tíz éve még itt röpködtek volna körülöttünk a fecskék, a pincér pedig megkönnyezte volna a temetőből elillanó lelkeket. Azóta az ő szemét is elhomályosította a szitáló pernye.

– Te is ugyanolyan hülye vagy. De hát együtt szívtatok. A francba. Kitti rágyújtott és nézte a pincért, amint átvergődik a szürkeségen. Mintha mosolygott volna, bele az Unicumba, a sötéten gomolygó kristálygömbbe: na, melyikőtöknek jósoljam meg?

Szuszogva tette le a tálcát, és a fecskefészkek helyét mutatta.

– Eltűntek. Egyszer csak nem jöttek. Azóta olyan, mintha valami folyton szitálna fentről, hiányoznak az apró szárnyak.

– A francba, ezt nem hiszem el. Kitti keze megremegett, ahogy ivott.

Milyen lehet szeretni. Megsimogatni, ölelni. A szemöldök helyén apró pihék. Amíg lehet, a test korrigál, javítja a hibákat. Falevél hullott alá, bele a poharába.

– Ölelj meg, Imre. Kurvára fázom.

Átölelte.

Milyen lehet úgy lenni, hogy mégsem. Megérezni a szédülést, amikor az eleven és holt a nyitott ajtón át, a mozdulatlanban összemosódik, és zuhanni kezd a mindennél nehezebb.

Milyen lehet a legyen.

‍