A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 34.

Újlipótváros ablakai zöldacél fényben ragyogtak, ahogy Gauloises-füstöt fújva, lebegő lassúsággal ment a Szent István körúti 6-os busz megállója felé. Érzékszervei szétrobbantak: a csönd, amelyben eddig csak a mennyei porszemek fénypászmákban kavargó tánca visszhangzott, majd millió hangra esett szét, a Rajk László utca lombja vesztett fájára vastag sugárban hugyozó kutya zuhatagra emlékeztető hangorkánjától a forró fal felé igyekvő, véletlen eltaposott verőkeltő bodobács iszonytató roppanásáig, miközben összetapadt társai gyászukat kifejezendő nyüszítve lapultak egy ablak alatti repedésben. W. Imrét a Vígszínház mellett majdnem elütötte így egy autó, de az utolsó pillanatban megtorpant, mintha visszarántották volna a járdára.

„Suhajda-telep, Hongroises, Lipót körút, Új Világ Mulató, legalább ennyit tudni kéne a halál előtt, szorította meg a karját Villax Karolina, ha már a magyar nőkről nevezték el eredetileg dicsőséges cigarettád, a kék elmúlást, a lövészárkok dicsőségét, ami ott lógott minden agyonlőtt és túlélő francia szájában, Magyar Nőkkel éltek és haltak.

Ez meg itt nyomortelep volt, a te Újlipótvárosod, de te nem tudsz semmit, a Duna bársonyos homokját sem érintetted soha a Palatinus-házak helyén, a parton.

Az Új Világ Mulató, az meg sokkal kifejezőbb név volt arra, ami bekövetkezett, mint a Vígszínház, oda járt titokban Arany János, mikor a Margitszigetről a bágyadt őszi napfényben egy ladik átvitte Pestre, és ő nehezen búcsúzva elindult hazafelé, vitte zsebében a hullott őszi leveleket, hogy lerója tiszteletét múló érzékisége panteonjában mindenféle fájdalmasan szép táncosnő előtt. Őszinteség és irónia, a pusztulás előérzete két korty pezsgő között. Ennek helyére építkeztek aztán a Millennium káprázatában, hogy vígnak nevezhessék az eljövendőt.

Isadora Duncan is, ha kívánhatnánk, de mindhiába, a régi Mulatóban táncolt volna inkább, hol a bejáratnál félszemű rablók, kiérdemesült gyilkosok kedélyeskedtek a nézőkkel, míg a jegyeket a vöröshajú Reich Fanny árulta szemlesütve, mert így megtörténhetett volna, hogy a mezítlábas Isadora meghökkentő mozgásával elcsavarja a jóképű író, Bródy Sándor fejét. Akkor nem szökteti meg a világszép Fannyt és nem záratja be a Mulatót Thaisz Elek, a pesti rendőrfőkapitány, akkor minden másképp történt volna, nincs világháború sem, ezen forog minden halott gondolat még ma is, de legalábbis egy baleset után nem fulladnak a Szajnába a táncosnő gyerekei (a sofőr fogai közt félig szívott, vérrel átitatott Hongroises), és nem fojtja meg őt a Bugattija kerekei közé szorult sálja Nizzában 1927-ben – a kesztyűtartóban két csomag Gauloises, hogy új néven ragyogjon a gloire, s nem szeret bele a Szovjetunióba és Jeszenyinbe, és Bródy sem akar öngyilkos lenni a Semmeringen.

De te élsz még, és nem egy Wartburg alatt heversz a kék nyomorúság roncsolt dobozával. Mihez kezdenék nélküled, mit gondolsz, miért dobtam neked a zöld övet? Ahogy elnézem idefent, örüljünk, ha egy esélyt kapunk, mielőtt a semmibe zuhanunk. Nekem te vagy az esélyem, hogy ne tűnjek el nyomtalan. És egyszer neked is vissza kell adnod, amit nyertél, mialatt a várúr, a Zöld lovag, szépséges hölgyét rád hagyva, vadászni ment az irgalmatlan űrbe.”

Derült, augusztusi nap volt, az órák tizenhármat ütöttek az óbudai lakótelepen, már ahol élt még a hagyomány, hogy múlik az idő. Az a biedermeier stílusú óra, mely hatvan évig a westminsteri harangjátékot zenélte negyed- és egész órákban, és belehalt abba, hogy a kommunisták elcsalták a választásokat, némán hevert opálos üvegével egy szekrény tetején a Raktár utcai panelban, szemben az éjjeliszekrényen többnyire éjfél felé villogó Kékes televízióval, amit W. Imre hazaérve bekapcsolt a monoszkóp fekete-fehér, semmit sem jelentő látványáért.

Nemrég ment el K., délelőtt üres volt a lakás, kettesben lehettek, egyszerre érezte még a bőrén K. testét és az érintést, ami visszarántotta az autó elől. Remegni kezdett, egész testét rázta valami, mintha sírna, az ágy szélére görnyedt, aztán a parkettára zuhant, görcsösen kapaszkodva az ágyat terítő szőttes rojtjaiba.

Egy nő hajolt fölé, „szebb volt a legszebb királynőnél, fejéke gyöngyösen csillogott, keble és nyaka fehérebb volt a frissen esett hónál. Gawain hódolattal köszöntötte, és kérte, hadd lehessen szolgálatára. A várúrnő föléje hajolt és megcsókolta, majd lecsatolta aranyszőttes zöld selyemövét. Emlékbe adom neked, mondta, mert aki magát ezzel a zöld szalaggal felövezi, azon semmi csapás vagy sújtás nem fog.”

Mikor felébredt, holdfény világította meg az íróasztala fölött celluxszal a tapétára ragasztott, tépett reprodukciót, a Tengerparti sétalovaglást. Láthatatlan ecsetvonásként belépett a képbe, és Gauloises-füstöt fújt a tenger sötétkékjébe, hogy a pillanatnyi homályba burkolózva elvegye a sálat Isadora Duncantől és a kezébe adjon egy papírt, amin mindketten olvashatták, míg el nem felejtették, hogy szerelem és boldogság mind a boldogtalanság szívrepesztő tüneményei.

‍