A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 30.

Talán illő volna némi hűvös távolodás kettőnk szellemjárta történetében, ahogy régen boldogult, majdani férjem mormogta, egy-egy váratlanul szívszaggató szeretkezés következtében született ivadék jöttét szemrevételezve, sóhajtozva a pápai kúria nővéremmel megosztott szobájában, miszerint hogy az atyaúristenbe lesz mindig viselős ez a Karolina, ez a lelkemet felforgató gyönyörűség? – de ezt már elharapta. Nővérem, Janka haragos feljajdulását sokadszorra hallván, a bajusz sörtéi közt búvópatakként csörgedező, könnyekre emlékeztető nedvek halk zenéjének ritmusára, WF monogramos kendőjét előrántva a mellényzsebéből, mielőtt Janka oly közel hajolna fájdalmas sértettségében, hogy észlelné a szirének tekergését, neszezését és szerelmes zokogását, ami újabb élettel össze nem egyeztethető gondolatok születéséhez vezetne, miközben egy újszülöttben éppen a világ csodáját ünnepli az atyaúristen, de az ő méhe érintetlen és kietlen csöndben várakozik az örökkévalóságig, mindhiába.

Nem érted, miért mondom, ugye? Csak felriadsz hajnalban, és gyöngyöző homlokod törölgeted az igazságban bízva. Valaki úgy játszadozott a dimenziókkal, a szűkös terek tapasztalatával, hogy a hétköznapi érzékelés hazugsággá változott álmodban, és feltárta egy, mit egy, számtalan lehetséges változatát. Hívott, nézz körül a saját házadban, bolyongj a lelkedben, hiszen tudod, csakis erről van szó, nézz körül másképp. Aminek semmi köze az igazsághoz. Kiderül, hogy a bejáratnál, a dolgozószobád mellett létezik egy másik, ugyanakkora szoba, berendezve, amit még senki sem látott és te sem fogod többé, viszont elfelejteni sem tudod? Hogy a ház alatt egymásba nyíló, irgalmatlan terek rejtőznek mindhiába? Mit sem tudsz kezdeni ezzel a tudással, csak törlöd a homlokod az igazság nyomorult szavával. Érted már? Mi történt köztünk W. Ferenccel a pápai felfoghatatlan téridőben 160 éve vagy ki tudja, mikor? Hány lehelet párája takarta el az ablakainkat télen, amikor senki sem láthatott minket a titkos szobánkban? Honnan tudod, hogy nem zuhantunk-e a szertefoszló érzékelés mélyén az öröm káprázatos helyére vagy éppen a rettegés ugyanott ránk nyíló sötétjébe? Mit mondjak még neked az igazságról?

Illő volna némi hűvös távolságtartás most köztünk. Egy régóta és egy leendő, vagy ki tudja, mi vagy te, halottnak ez nem lesz nehéz. Tudom, ez most nem szép, de mintha lennének sejtéseid az igazmondás reménytelen szeretetéről.

Fogalmam sincs, miért, de pontosan tudom, mire gondolsz, Villax Karolina. Igen, tudom, az igazsággal veled-veletek szemben méltatlanul és kiábrándítóan hadonásztam. Nem azért, mert nem lehet kérdezni, hanem mert én hazudok folyton, a nemlét emlékezetét a feltámadásra felhasználva. Visszaélve az atyaúristen irgalmával, az elbeszélés lehetőségével.

Ráadásul amit felemlegetsz, abban is igazad van. Tizenkilenc évesen nemhogy rólad, de a családról sem tudtam semmit. Ennyire eszeveszett felejtés talán csak ott létezik, ahol van mit felejteni. De nem akarok az élőhalott narrátor szerepéből kiesni, beszéljen ő.

Ezerkilencszáznyolcvanhárom kora őszén W. Imre az Sz-i Garasin laktanyában az idő minden pillanatát a pórusaiban érezte, és minden porszemben a világegyetem teljességét pillantotta meg, akkor is, amikor hajnalban riadóztatták a körletet és rohantak a szürke égbolt alatt, szemerkélő esőben céltalanul körbe-körbe, és akkor is, mikor az ég oly vakítóan, mégis áttetszően ragyogott a fejük fölött, hogy úgy érezte, mindjárt hozzáér a kopaszra nyírt fejével, és csillagok sebzik fel a homlokát. Áldott reménytelenségben az atyaúristennel társalkodott, és ettől az arca fénylett, mint leendő mártír a titkos misén a római katakombában. Talán sose volt ilyen boldog, mikor megszűnt minden, ami az életére emlékeztette volna. Talán akkor szívta magába a kedély borúját élete végéig. Mert többé nem volt szabadulás az idő érzékelésétől. Hétvégenként, mikor a körletben szinte egyedül feküdt az ágyon, miközben a sikeresek és életrevalók Sz-ben ittak késő estig, legfeljebb H. János, aki felette aludt, szidta a jövőt már akkor is, áradt belőle az értelmezhetetlen derű, amitől megrepedhettek volna a betonfalak és összeroskadhattak volna a harckocsik, és a felső szinten a semmittevéstől megalázott, folyamatosan zokogó tisztek feltéphették volna a biliárdasztal zöld gyepét, de nem, a derű, mint az akkor még számára teljesen ismeretlen W. Ferenc bajszának rostjai közt, lassan szitált a szív köré egyre szorosabb köröket. Talán ezért történhetett, hogy egy vasárnap Z. László honvéd megkérdezte W. Imrét, hogy tartja-e az ősei hitét. Csönd lett a laktanyában, a tisztek a könnyeiken átnéztek Ausztriába, H. János megakadt a „no future” kántálása közben. W. Imre meglepődött. Persze, mondta, és nagyszüleire gondolt, annál távolabbi őst nem ismerve. És beszéli-e az ősi nyelvet? – kérdezte tőle bizalommal Z. László. Ezt nem értette. Latinul, feltételezte, ha már a vallásról van szó. Kicsit, amennyire régi szólásokat megtanult – válaszolta. Ez csodálatos, mondta Z. László. És még körül is vagy metélve! Beszéljünk majd többet egymással – búcsúzott tőle, és hogy nagyon büszke rá.

W. Imre fél órát ült az ágyán, és úgy érezte, mindjárt meghal. Hiszen hazudott, még ha nem is, ha félreértés, akkor is, hiszen a remény, ahogy akkor megértette, végtelenül sérülékeny. És mi marad utána? A mindenséget vesztett por, a derű nélküli igazság.

Igazad van, Karolina, attól félek, mint mindig. Amikor odamentem Z. Lászlóhoz, és összetörve elmondtam, hogy félreértettük egymást, szinte összeomlott, megöregedett. És én vettem el tőle, ami sohasem volt az enyém. Sohasem lett többé ugyanaz a világ.

Köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy a hűvös távolodást ilyen rövid ideig kell tartanom, még ha a boldogságot elég messzire szalasztottuk is.

‍