A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, 
szerelem – 29.

Éjjel álmomban pecsétviaszt olvasztottak, és a lassan, sercegve lecsurranó vörös viaszba nyomtak egy bronz pecsétnyomót. A barátom, G. akarhatott levelet írni, aki több mint 10 éve tűnt el Laszlovszky üknagyanyám egyetlen hagyatékával, egy bronz pecsétnyomóval.

A koporsó, amit utóbb eltemettek Budán, üres volt, hiszen G. nem került elő, de ha valaki egészen közel hajolt a barnára lakkozott koporsófedélhez, észrevehette az apró, ujjbegynyi pecsétnyomokat, közvetlen a feltételezett elhalálozási dátum mellett.

Villax Karolina és Laszlovszky Anna barátnők voltak. Együtt teáztak az óbudai ház udvarán 1896 májusában, szédítő orgonaillatban. Vasárnap volt, a közeli Első Óbudai Szeszégető és Finomító Részvénytársulat üzemének az udvarán csak a hordók forgolódtak, kis koccanásokkal ébresztgetve egymást, abroncsaik úgy feszültek a langy melegben, mintha utoljára próbálnának szabadulni fiatalkori, zöld, harsogó álmaik nyomán. Karolina és Anna a jégvirágok mellett ültek a nemrég kirakott fotelekben, szemben a boltíves kapubejáróval, szemmel tartva, mikor érkezik haza a Hajógyárból Anna férje, Kokits Lipót gyári munkavezető, a Magyarországi Művezetők Országos Szövetkezete kerületi egyesületének helyettes pénztárosa. Karolina férje, Wirth Ferenc magánzó a Millenniumi kiállításra szállított nagyobb tételben a Dreher sörgyárból, és utána csáktornyai rokonaival találkozott a Múzeum Kávéházban, remélve, hogy a rég látott rokon, Zala György is eljön, ahogy a képeslapon ígérte. Wirth Ferencet nyugtalanította egy pletyka, ami már Pápát is elérte, hogy talán a készülő Gábriel arkangyal amúgy lentről nem látható vonásai némiképp emlékeztetnek Karolina világszép arcára. Azonban Zala nem jött el, és Wirth Ferenc már csak a halála után hajolhatott közel a magasból a márványarchoz, hogy eldönthesse, kinek volt igaza.

De ha megkérdezték volna akkor, fájdalmasan kevésnek találja-e egy élethez azt a hatvanvalahány esztendőt, kékesszürke szemével hunyorítva feleségére, Karolinára gondolt volna, a pápai évekre, és Karolina nővérére, Jankára, aki csak nem kelt el, hiába a hozomány, a megbecsülés, hogy a tímár-polgármester leánya, az eladósorban ő következik mégis, hiába szerelmes Ferenc és Karolina egymásba. Így őt veszi el, hogy onnantól sohase legyen távol Karolinától, olyannyira nem, hogy sorban születnek a gyerekek, de nem dől össze a világ, nem omlik rá a zirci apátság, mikor meggyónja mindezt a nagybácsinak, Ferdinándnak, aki közben arra gondol, mégiscsak több az élet, mint a semmi halál, az a szegény Reguly, neki már nem mondhatja, hogy Helsinkiben, ott udvarolnia kellett volna, nem csak a szótöveket magolni a jeges szobában.

Anna két év múlva már halott, az utolsó napokban leveleket ír, vörös pecsétviaszba nyomva oroszlánkoronás pecsétnyomóját. Az utolsót Karolinának írja, felidézve beszélgetésük egy-egy részletét. Amikor fecskék csiviteltek a boltíves bejáróba tapasztott fészkek körül, és egy ezeréves álom varázsa színezte annak az évnek minden pillanatát. De azt azóta sem érti, miért mesélte el Karolina az ismeretlen szabómester, Laszlovszky Gyula történetét. Aki neki nem is rokona. Akinek, emlékszik, felolvasta Karolina a Pesti Naplóból, „az Egyetem utca 17. számú házban volt virágzó üzlete, ám Laszlovszky, aki indulatos ember volt, szóváltásba keveredett egyik munkásával, és hirtelen haragjában tettleg bántalmazta a szabólegényt. Éppen abban az időben szervezkedtek a szabómunkások, akik a rabiátus ember vállalatát bojkott alá helyezték. Laszlovszky munkások nélkül maradt, nem tudta kielégíteni vevőit, így tönkrement. De egy másik, még súlyosabb csapást is mért a sors rá. Felesége közölte vele, hogy szerelmes egy honvédkapitányba, aki nőül is veszi őt. Majd arra kérte férjét, hogy váljanak el egymástól. Laszlovszky eleinte hallani sem akart a házasság felbontásáról, majd azt az ajánlatot tette feleségének, hogy fizettessen a kapitányával húszezer koronát, az esetben nem gördít akadályokat a válás elé. A katonatiszt, aki dúsgazdag ember és lovastábornoknak a fia, készséggel belement az asszonyvásárba, és lefizette a feleség árát. Laszlovszky a húszezer koronát búfelejtésre pocsékolta. Erősen ivásra adta magát, és néhány év alatt elverte a feleségéért kapott pénzt. Aztán ma reggel, minthogy házbérét sem tudta kifizetni, öngyilkosságot követett el.”

Nem érti, írta Anna, mi köze volt neki mindehhez azon a tavaszi napon, és hogy miért hajolt oda hozzá Karolina, odasúgva a még gőzölgő teáscsésze fölött, hogy a név, az semmi, dagonya, talán szerelem, hogy legyen valami értelme is, és hogy ez csak tizennégy év múlva lesz, amit felolvasott, addig mindannyian kapunk valamennyi időt.

Emlékszel, azt mondtad, kapok még annyi időt, hogy meséljek, de közben azt is mondtad, hogy megerőszakoltak. Nyugtalanít, Villax Karolina, hogy most akkor milyen viszonyban vagyunk mi az igazsággal? Ha üres volt a koporsó, de a pecsétnyomok valóság, milyen arcvonások várják odafent, aki mégis szeretné látni őt?

‍