A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 27.

Hányódott az ágyban, a dupla ágyban, amiben amúgy szülei aludtak a panelban, a második emeleten, ahonnan csak egyszer kellett kiköltöznie, amikor egeret találtak a beépített előszobaszekrényben és felmentek a negyedikre H.-ékhoz, neki ez valahogy nem volt fontos, csak E.-nek, aki rá is kérdezett, hogy akkor most ezt komolyan gondolja-e, s ha igen, akkor is, most valahogy nem a vele való szerelem jár az eszében, a sejtjeiben, hanem T., aki szinte Herkules volt, hozzám képest, kérdezte W. Imre, de E. nem hallotta a kérdést, vagy úgy tett, ő meg elhallgatott, ha így, akkor úgyis hiába minden.

E. simogató tündér volt, de ez nem segített, ő is az volt, két másokat kielégítő lény simán álomba nyomja a másikat, csak a reggel nehéz, a kávé vagy tea akadozó kérdése után a hulla csönd.

Pedig E. és rokonsága közel vitte őt a rejtélyhez, ami sokáig számára is csak örök ismeretlen volt: hová lett a 30-as években a rokon, aki eltűnt a család befektetéseivel Amerikában.

W. Marcell, a kurva életbe, az valahogy nem jött a szájára, hogy az anyád, mert W. Imre az idegszálaiban és minden félresikerült nyakkendőjében tudta, hogy Villax Karolina úgyis figyeli, javítja, és méltatlan lenne az anyát, az ősanyát emlegetni, még ha oly sokat tett is Karolina azért, hogy rejtve maradt életével kibaszott nagy kátyút hagyjon maga után.

Na, ez azért eszméletlen, mondja Karolina a magasságból, én végignézem az életeteket, hozsannázok tiszta szívből az Úrnak, veletek énekelem a Mennyből az angyalt karácsonykor 170 éve legalább, és megszóltok, az egyetlent, akit tényleg érdekel kisszerűnek tűnő létetek. Tudjátok, hogy csoda, hogy létezünk? Hogy van emlékezet, ami szerint én vagyok az anya, akitől származtok? És hogy azért nem kisszerű az életetek, mert valameddig az egyetlen vagyok odafent, aki szeret titeket?

Mikor G.-vel találkozott, 1983 őszén Tiszakécskén, együtt menekültek B. őrmester elől, aki ugyanabban az étteremben evett és rúgott be, ahol W. Imre a szüleivel és a húgával találkozott. G. véletlenül ült ott, de miután B. beléjük kötött, együtt futottak vissza a körletbe, az uszodához. B. követte őket, de lemaradt a részegsége miatt, aztán valakit megkéselt a zuhanyozóban, miután megérkezett. A vér úgy folyt végig a csempén, mintha az égből csordogált volna, mintha Villax Karolina vágta volna meg az ujját cukorrépapucolás közben, merthogy azt szedték hajnaltól a Tisza menti téeszben. G. a barátja lett, Máltán érettségizett, a barátnőjével Líbia tengerpartján sétált, amiért elkapták a rendőrök, és menthetetlen Manchester United-szurkoló volt, miközben az öccse Liverpool-rajongó. Ez végtelen történet. Debrecenben a lakótelepen gombfociztak hárman.

Állj le, Zala György üzeni, mondja Villax Karolina, hogy ez teljesen ellentmond a művészetnek. Ki kell dolgozni a részleteket, az ereket a kézfejen, a millenniumi emlékművön a távolságot. Hogy a magasban ne lehessen látni, csak elképzelni az angyali arcot. És amikor látni lehet, kiderül, hogy tényleg az! Zala amúgy, de csak neked mondom, néz odafentről Karolina, nem volt segítőkész. Pedig Reguly titkos jelszavát, ami feloldja a hagyatékot, csak ő tudta. Állítólag a Mária-alak egyik részletébe rejtette el, hogy soha senki se lássa, csak ha olyan magasban öleli át a szobrot. És hogy Mária valójában a nővére, akivel együtt élt. Menj vissza Csáktornyára, Lendvára meg Zircre, akadékoskodik Reguly, meg Pápára, zárja le az egészet Villax Karolina.

Meg Munkácsra, Münchenbe, Rózsahegyre, Debrecenbe, Nyíregyházára, Fényeslitkére, Prágába és Amerikába, ahová a Gellérthegy álmával szökött W. Marcell. Meg Gyergyószentmiklósra, ahová anyai nagyapját helyezték a második bécsi döntés után.

Na de a gombfociban W. Imre mindig vereséget szenvedett. Áldozat, szerető típus, ez állt a pszichológiai szakvéleményben 1984. január elején. Végzetesen vonzódik az indiánokhoz, akik már valójában nincsenek, olyan nőkhöz, akik csak a képzeletében léteznek, és hajlamos céljai eléréséhez illegális szereket használni, alkoholt, gyógyszert, álmodozást.

G.-vel aztán szilveszterkor krumplit pucolt Szombathelyen, mielőtt W. Imre leszerelt volna mániákus depresszió diagnózissal. A Honvéd Kórház pszichiátriáján három hetet töltött, már akkor nyilvánvaló volt, hogy elveszett lélek, de az is, hogy e lelkek között is van hierarchia: felül B. állt, aki hónapok óta volt bent, és minden éjjel eltűnt, hogy állítása szerint szeretkezzen az éjszakás nővérrel, ha csak nem az éjszakás férfi ápoló vette el tőle ezt a lehetőséget. L.-t elektrosokkra vitték havonta, a katonaság után elkezdett pizsamában világ körüli útra indulni, és rendre beszállították az autópálya mellől. A második hétre olyan kritikus hangot ütött meg a fennálló világgal szemben, reggeltől estig az ablakban állva, hogy ezt a nyomasztóan szabadságra züllött férfit csak kijózanító kezelésnek lehetett alávetni. L. pontosan tudta, várta, mikor jönnek érte.

Volt bentlakó is, aki már sohasem hagyta el a honvédség szerető ölelését. Feje körül papírrepülők zúgtak, keringtek, olvashatatlan üzenetekkel. Innen kellett kiszabadulni.

Villax Karolina szerint a világot összecsapták, mint egy regényt, amiben a történetet nem tudta tisztességesen befejezni a szerző. Aztán ő maradt így itt, gombfocival, szeretőkkel, panellakás vécéjében befőttesüvegben rothadó tubifeksszel, kaputelefonnal, amibe W. Imre suttogja, hogy bocsánat, elkéstem, mégis megkapja a pofont, mennyi elgyötört emlékfoszlány, leharcolt emlék, nagyszülők rejtegetett könyvei, mennyi felnőttséget tönkretevő mozdulat.

Az ágyban W. Imre egyedül aludt, a panellakás falai ontották a forróságot, az angolkóros kandúr mellé feküdt, dorombolni kezdett, a macskák időfelfogása teljesen logikus, éjszaka utána felkel a nap, nyilván ez a fekvő lény is része a világnak és enni ad, megbízhatóan, még ha diólikőrszaga van a kisujjának is, és olyan dolgot tett, ami elképzelhetetlen, álmában nem akart meghalni. Sohasem.

‍