A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 24.

A lassan tűnő Balaton-felvidéki táj augusztusi búcsúzása, döccenések és rázkódások az elhanyagolt megállókban, apja Füles magazinjának zörrenése, a fel-feldobott keresztrejtvény-kérdések, mint hogy ki volt Ptolemaiosz, zaklatott ritmusban tagolták a hazafele vivő vonatutat. W. Imre pillanatokra (órákra, évekre) elaludt, hogy a sörösüveg kupakjának halkan szisszenő pukkanása, a restiben vásárolt vagdaltas zsemlék celofánjának cirregése, a csámcsogás és kortyolás nem szűnő, monoton zenéje alkalmat kínáljon az álomban működő vágyaknak és játékoknak, félelmeknek és messzi múltba vesző ismeretlen emlékeknek a megmutatkozásra.

Míg a kalauz lyukasztójának csattanásai pillanatokra zavarossá és átláthatatlanná tették az álomképekben nyíló ablakok mögötti világot, a hosszú hazaút kábulatában W. Imre pontosan tudta, hogy a vonat azokon a síneken vonszolja magát most északkelet felé, amikről Ptolemaiosz Klaudiosz álmodott 150 körül, de mivel nem maradt fent egyetlen példány sem, és csak a Geographica című művéből rekonstruálták a világtérképét, ezeket a megmagyarázhatatlan kaparásokat, a leírást a Lacus Pelso északi oldalán lévő különös útról kihagyták, sőt emiatt a Balaton sem került fel az abroszra, viszont a Dunát és a Rajnát összekötötték, hogy a csalódott igazságra vágyók legalább gyönyörködhessenek az Európa messze eső partjait összekötő vízi világ gazdagságában.

W. Imrét vitte a ptolemaioszi dízelmozdony vontatta, összekarcolt és elromlott, lehúzhatatlan ablakú szerelvény A. felé, akivel azt beszélte meg, hogy az Engels téren találkoznak másnap kora délután, és a Margitszigetre mennek sétálni. Vitte a vonat, amelynek koszos ablaküvegén felragyogott a körülöttünk keringő tüzes kerék küllőin átvilágító, Földet körülvevő örök égi tűz.

Villax Ferdinánd zirci főapát, amikor tudomást szerzett unokaöccse, Reguly Antal magyar nyelvrokonságot is érintő tanulmányairól és anyagi nehézségeiről, melyek akadályozzák a további utazásait, levelet írt a Szentpéterváron cári megbízatásra váró rokonnak, pénzt is küldve neki. Tette mindezt azután, hogy testvére, Antal legkisebb lányát, Karolinát megkeresztelte a pápai Nagytemplomban, Franz Anton Maulbertsch számára mindig is oly nyomasztó, Szent István vértanú életét feldolgozó freskói alatt. Aggodalmasan pillantott fel a jeruzsálemi megkövezésre, amikor keresztet rajzolt a csecsemő homlokára és magában azt kívánta, legyen hosszú életű, és nőként is kerüljék el a szenvedések, nem sejtve, hogy Villax Karolina valóban hosszú élete minden lesz, csak nem könnyen megfejthető talányok sorozata.

W. Imre, A. felé vonatozva és volt szerelmére, K.-ra gondolva, beljebb húzódott az ülésen, az ablak felé, befúrva fejét a tisztának nem nevezhető, ülésre lógó függönybe, hogy K. nevetését, furcsán ejtett szavait, melyek most felhangosított kínzásként kísértették, tompítsa valamiképpen, s visszahelyezze magát az ókori térképre, ahogy láthatatlanul viszi egy akarat előre, a Föld körüli kristálygömb csillagai felé, melyek Anaximenész szerint csupán fénylő szögek, beleverve az éjszakába.

A büfékocsis kávét, sört, szendvicset tolva maga előtt, fel-felkiáltott, majd megtorpant, ha Sport szeletet vagy Bambit kért valaki, tekintetét a semmibe fúrva, s ettől mintha az utolsó utazás utolsó testi gyönyöreit kínálta volna aprópénzért, utoljára, mielőtt begördülnek úti céljukra, az utolsó karcolásra, elejtett megjegyzésre a Geographica eltitkolt térképén, hogy aztán keresztülzúgva a kocsin, az utána maradt űrben, a függönybe fúrt téridőben pillanatra visszakaphassa W. Imre Villax Ferdinándot, aki levelet írt távoli unokaöccsének.

A zirci főapát sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy oly dicső, német múltjukból szívvel-lélekkel magyarrá lett felmenőit cserben hagyva, köztük elsősorban is az ő édestestvérét, Villax Antalt, aki 1848-ban Pápa első, plebejus, tímármester polgármestereként kilovagolt az osztrák sereg elé és személyét váltságdíjul ajánlotta, csak kíméljék meg a várost, szóval hogy a kedves unokaöcs, Reguly Antal mindenféle eszméknek, melyek a magyarság tudatát rombolják, teret enged. Nem gondolsz-e arra, édes öcsém, írta neki, hogy egyetemes létezésünk labirintussá változtatásához vezet, ha fejünk fölött a kristálygömb csillámló vasszögeit sorra kihúzva az örök sötétséget hozod reánk? Ám miközben ezeket írta, újra a jeruzsálemi freskó borult feje fölé, s így megrendülve búcsúzott kedves unokaöccsétől, remélve, hogy a közjó érdekében mindent elkövet, önnön boldogulásán túl is, és emlékezete sohasem záródik csillagtalan éjszakába. A támogatást használja legszentebb céljai megvalósítására, így fejezte be a főapát a levelet, míg a vonat a Déli pályaudvarra vezető koromsötét alagúton át, csikorogva fékezve, megérkezett a Vérmezőre.

W. Imre másnap délután az Engels téren találkozott A.-val, de nem belé volt szerelmes, pedig A. ragyogó szép lány volt. Kézen fogva sétáltak a Margitszigetre, mindez a magasból, Villax Karolina nem hétköznapi nézőpontjából is értelmezhetetlen és szomorú volt, így elherdálni a boldogság lehetőségét, hajoltak utánuk a nárciszok, amikor leültek a fűbe a nagyréten, és W. Imre az ölébe húzta A.-t, hosszasan csókolózva, K.-ra gondolva és megbeszélve A.-val, hogy holnap este, az üres lakásban, a soha le nem rajzolt világtérkép rejtett zugában végre szeretkezni fognak.

‍