A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – 19.

Mikor meghaltam, ragyogott az ég.

‍
Életemben mindig is kerestem a nézőpontokat, a sárguló diófalevél erezetén át lesve a természet irgalmatlan működését, a biológiai rácsszerkezetek visszafordíthatatlan bomlásának magától értetődését. Kisgyerekkortól figyeltem, reszketve a halálfélelemtől, a fényben úszó jeleket a szakadatlan gondolkodás roncstelepén, ahogy a korhadó Zeppelinek karácsonyfadíszként robbannak apró szilánkokra angyalkás gyertyafényben.

‍
Énekel mindenki az árnyakkal teli nappaliban, és én hallom, hogy nem a parketta recseg ünnepi imbolygásunk ritmusára, hanem millió csont nyöszörög a mélyben, monoton, sírós dallamokkal kifejezve sóvárgásuk társaságunk iránt.

‍
Tudom, hogy nem tehetek úgy, mintha nem érezném nyirkos, hűvös közelségük reggel a forró citromos-mézes teában, este az izzó kályhamélyből ki-kipattanó szikrákkal együtt táncoló sült alma illatában, éjjel a terített asztal porcelán magányában. Velük fekszem ágyba, dideregve és imádkozva értük, és velük álmodom magam reggelig, mikor a lavórból langyos vízcseppeket dörzsölök szemem sarkába.

‍
Hideg konyhakövön szaladok aztán az ajtóhoz, hogy lássam, milyen az, amikor ellep minket a mindenség, milyen lehet nekik odalent, milyen lehet holtan nyöszörögni, mindhiába.
A tömött, piheszerű csöndben hókristályok súrlódnak össze, és hosszasan sustorognak a mennyei fehérségről, ami végre elfedi a sárvilágot. Órákig állok az ajtóban mozdulatlan, míg a kétméteres hófalba alagutakat kezdenek ásni a szomszédok apámmal, és én is kilépek a fehér derengésbe, karácsony másnapján.
De nem az alagútba mentem, hanem elindultam a kert közepe felé.

‍
Szétnyílt előtte a hó, mintha függönyt húzott volna el könnyedén egy kéz? Millió csont gyötrődő melege olvasztott boltíves utat számára, aki monoton dallamot dünnyögve lépkedett mezítláb, hálóingben a kanálisig?

‍
Álmodtam volna, hogy macskánk, a fekete kandúr feküdt a lefolyórácshoz fagyva, és ő énekelt egyre hangosabban, ahogy közeledtem, és jeges bajusza pengett hozzá szüntelen, mintha a templomban orgonázott volna egyre kétségbeesetten valaki, aki még sohasem zenélt?

‍
Talán akkor még nem haltam meg, legalábbis sokáig feküdtem egy ágyban, és olyan forró voltam, hogy aki közel hajolt hozzám, annak elpárologtak a szeméből a könnycseppek. A plafonra vetítették, mert mozdulnom se lehetett, Minótaurosz és Orpheusz történeteit. Halkan olvasták a képsorokhoz írt rövid szövegeket, amiket csak az imádkozás szakított meg, de mozdulatlan szájjal kértem, hogy olvassák tovább, mert elviselhetetlen a macskámból áradó fájdalom, és olvasták tovább, szakadatlan, a szörnyeteg labirintusában Ariadnéról és a szerelmét a halálból megszabadítani nem tudó Orpheuszról a jövőmet, sorsomat, ha létezik ilyesmi, és nem csak az égre vetít szórakozásból, vagy egy nagybeteg istennek, diafilmet rólam, egy még nagyobb, láthatatlan nem létező.

‍
Karácsony, aztán szilveszter éj, a szobában mindenhol színes szerpentinek, lampionok lógnak, áhítattal suttogják, hogy egy űrhajó kering a Hold körül, pezsgősdugók robbannak a havas udvaron, csókolom, integetnek a magasba, rettenetes egy év volt, de túlélünk mindent, koccintanak és ölelkeznek, és én fekszem az ágyban, félálomban élet és halál között, Ariadné kezét fogva egy behavazott szívkamrában.

‍
Nem tudom, de mikor meghaltam, ragyogott az ég.

‍
Nem hittem volna, és most itt van, amit mindig is kerestem, az emlékek szertelen áradása.

‍
Hogy léteznek halálesetben is jelzők.

‍
Hogy tovább mondhatom annál, mint amit az agy az utolsó pillanatban öröklétnek, végtelennek hív.

‍

1984. július 14-én, a Bastille ostromának százkilencvenötödik évfordulóján, egy Bois de Boulogne-i kempingben W. Imre reggel nyolc felé ébredt kényszerű hálótársa, egy ketrecbe zárt, sárgás szőrű macska nyávogására. A jeles napon a macska a ketrecből, ő egy másfajta, sokkal testhezállóbb, saját börtönből szabadul majd.

‍


Megjelent a Helikon 2021/24-es lapszámában.