A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – 18.

Herman Levente: Stadion

‍
W. Imre közép-magyarországi, hajdani férfi, aki rettenetesen szégyelli, hogy évek óta tartó nyomozása végül ilyen csekély érdemű eredményre vezetett, miszerint évek óta nem szeretkezik, csak ír, és ráadásul hiába jelzi minden platformon a genetikai vizsgálatot kezelő program a világ minden táján fellelhető távoli rokonságot, igazából minden a 19. századi Pápára vezet, szóval W. Imre úgy érzi, mondja nekem mindig, akkor is, ha éppen jól érezném magam, hogy ennek semmi értelme. Nem a dagonyának, nem a szerelemnek, hanem a névhez köthető kivirágzó szóragyogásnak.

‍
Nem értek mindenben egyet vele, többek között abban sem, hogy kiírja az életem ilyen félreérthetően. Bánt ez a dolog, ki örül annak, hogy mások szeme elé kerül a semmilyen szempontból nem örömteli cuppogás a sárban.

‍
Újra kéne kezdeni mindent, például az összes mondatot. Hogy amikor 1982-ben kökénnyel kínált egy ősz óriás a Kolozsvár felé tartó vonaton, 18 éves voltam, a vonaton gimnáziumi osztálytársammal a határt átlépve Isten színe elé járultunk, örvendezve az angyali kórus összhangzatában, hogy ez hihetetlen, tényleg létezik a Partium, aztán Erdély, és az ősz óriás derűsen törve a magyart elmesélte, hogy Budapest nagyon szép város, 1919-ben járt ott, és kökénnyel kente be szimbolikusan emlékeink. Én meg Édes Anna voltam abban a pillanatban, és kerestem az irodalmon inneni érzéki tapasztalatokat, amiket nem törölt el ’45 után a semmi.

‍
Ha nem lett volna a dagonya, amibe gyerekként zuhantam nagyapámmal, ha nem lettem volna kisgyerek, akinek a szívét szinte kettéhasította az otthoni illatok, ízek, születésnapokra, karácsonyra kapott rejtett könyvek titkos dramaturgiája, biztos gyönyörködtem volna a vállra applikálható dísz csillagjaiban.

‍
Így is gyönyörködtem.

‍
Ezért kéne mindent újrakezdeni.

‍
Olvasom, amiket írtam, és látom, hogy minden mondat száz másik mondat helyett próbál jelen lenni.

‍
Olvasom, amiket írtam, és látom, hogy minden mondat helyt áll a többiek helyett.

‍
Üknagyanyám, Villax Karolina és pápai rokonsága, Villax Antal, Reguly János, Zala György ezernyi rejtett és elfelejtett szállal zuhan velem egy megírandó szövegtenger hullámaiba.

‍
Talán úgy kéne kezdeni, hogy egy olyan házban születtem 1964-ben, július 9-én, amit anyai rokonságom épített Óbudán a 19. század közepén. Az „U” alakú épület közepén udvar volt, közepén virágágyásokkal, én a jégtörőkre emlékszem, ott bicikliztem egy nyáron, amikor a felvert por miatt leöntött egy lavór vízzel K. bácsi, aki együtt sakkozott az illegalitásban Kádár Jánossal. Fehér atlétatrikóban ült az ajtaja előtt, és azon a lépésen töprengett, amit annak idején elrontott ellene. Talán akkor suhantam a porban át előtte, amikor legalább döntetlenre hozta volna a partit.

‍
Sírva mentem haza, húzva magam után a biciklit. K. bácsi meghalt, mielőtt lebontották volna a házat, amit német származású, a 19. században felfoghatatlanul és szerethetően magyarrá váló felmenőim, W. Imre felmenői építettek, amit a tanácsköztársaság nem államosított, mert elismerték a kétkezi munka történelmi lehetőségét.

‍
Sírva mentem haza oly sokszor. Fiú, férfi nem sír? Nem tudom. Jól esett nők kötényébe fúrni arcom, még ha ezt nem is mondtam el otthon. Verekedni kellett volna? Ha megvertek hazafelé a telepről a cigányok, zavarban voltam, szégyelltem magam. Ha rám zuhant valaki az osztályba lépve és én vertem meg, szégyelltem volna magam, de ez sokkal később történt. Ott azt éreztem, kiszolgáltatott vagyok, és ugyanakkor nagymamám láttam, aki szótlanul vitt a vasárnap reggeli misére a Szent József-plébániatemplomba Óbudán.
Erről is kéne még írnia W. Imrének. Ahogy bámult ki unatkozva és megrendülve az álgótikus ablakokon. Most szeretném, szeretné W. Imre írni, amit engedélyez neki a sorsa.
Van-e értelme másnak, mint az őszintén zuhanó reménynek?

‍

(A Litera.hu irodalmi portálon 2020 márciusa és 2021 májusa között megjelent sorozat folytatása.)