.svg)
Bréda Ferenc Bab és babér című könyve olyan, amilyennek a szerzőt ismerjük és szeretjük: játékosan mély, blöffösen szellemes, ironikusan misztikus. Epikus szállal rendelkezik, ugyanakkor bölcseleti, értekező jellegű, jobb híján talán gondolati kisregénynek nevezhetnénk.
Az alaphelyzet nem is lehetne kocsmafilozófiaibb: „ül az ember és meditál, repül, beszélget és vitatkozik, filozofál, s persze nem mindig ért egyet a legjobb barátjával, a különben mindent megértő, mindent megbocsájtó, mindenre bólogató, pajkos-cinkos, éleseszű pohárral”, vagyis adott a minden mindegy mennyországa, a sztoikus semmittevés. Nos, ebbe robban be az utazás, a helyváltoztatás, mint a (filozófiai) megismerés lehetősége. A könyv mindhárom fejezetét az utazás keretezi így vagy úgy.
A könyv főszereplője a narrátor-szerző maga, a konkrét és fiktív, az örök kereső, aki egyes szám első személyű, hol kedélyes, hol borúsabb megnyilatkozásokban ad számot magáról és bejárható világáról. Mellette felbukkannak útitársak, például az első fejezetben Boros Lóránd, a par excellence Barát. Tekinthetjük őt is fiktív figurának, a könyv lapjain végtére is azzá válik, és szinte másodlagos az, hogy a kolozsváriak (is) tudják, hús-vér figuráról, Bréda (nem csak) kávéházi kebelbarátjáról van szó. Boros Lóránd fizikusként néprajzkutatóvá vált, s ebbe a „slamasztikába” Brédát is belevitte, például úgy, hogy elcsábította egy táncházas estre M-be. Ennek leírása alkotja az első fejezet külső történéseit.
Tévelyegtek a fagyos éjkaszában az M-i állomástól az M-i kultúrotthon felé vezető úttalan úton, közben mindenféle világirodalomi, történelmi és bibliai út-motívumok bukkantak fel agyukban, és a hipotermia réme. Amikor már rég feladták, amikor már azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán létezik M, vagy ők ebben a valós idő-térben, egyszerre csak kinőtt a földből a kultúrotthon, és ismerős arcok jelentek meg…
A második fejezet nyitánya így reflektál a kötetcímre: „több értelemben is kiderül, hogy ki az Úr, s hogy ki a Szolga, s hogy mikor ki a Kántor, s hogy mikor ki a Pap, avagy: B A B és B A B É R.” Nyilván, ezek a talányos kijelentések nem feltétlenül visznek közelebb a megoldáshoz, az értelmezéshez, de Bréda könyveinél megszokhattuk már, hogy a második fejezet táján általában elveszítjük a fonalat, az allúzióáradat elmos minket, és ez már-már frusztrálóvá válik, de ha mégsem adjuk fel, a harmadik fejezetben már derengeni kezdenek a dolgok, a negyedikben pedig minden a helyére kerül. Ha van negyedik fejezet. De ha nincs, az sem véletlen. Ezúttal nincs. De lehetne. Ezúttal valami másból van negyedik.
Persze, Bréda folyamatosan játszik, önmagával és az írással is ironizálva: „Néhány ilyen-olyan beékelés, körmondat, mende-monda, pletyka, retorika, satöbbi, nyiff-nyaff-nyuff, grafo- és mitománia, a hangok, a szavak s a mondattanok ünnepi hasmenése, triluli-trilálá …”
Barokkosan indázó, játékos alliterációkkal megszórt mondatai olykor modorosnak hatnak, ugyanakkor érezzük, hogy ez paródiaként is értendő. Épp ezért nehezen dönthető el, kinek terem bab, és kinek babér…
Az amúgy is szubjektív, lírai felhangú, emlékezősen csapongó narrációt versbetétek tarkítják, mint: „Mérem a semmi időt./Nem bratyizok, de nincs elegem,/sok a semmi, semmi a sok: vagyunk elegen./Legvégül is kinézek egy biztos helyet,/ha erre jársz, meglátlak? Add a jelet.” A második fejezetben a Költővel (kezdettől sejthető, hogy Kara, vagyis Karácsonyi Zsolt e költő, később, amikor Francia levél c. verse megidéztetik, már bizonyossággá is válik, sőt a Jegyzetekben filológiai értelemben is rögzítve van) régi szultánok sírhelyei után kutatva elindulnak Babadagba: „Nem mintha mi jobban tudtuk volna, mint az esetleges kérdező, hogy mi az a Babadag, de bíztunk abban már az eleitől fogva, hogy e kezdeti fél-szélhámiánk lassacskán magasztos tudássá érik.” A dobrudzsai muzulmán világ csodái azonban nem adják olyan könnyen magukat: „Kerestük a Sírt, s megkaptuk helyette a sört, hiába, nincsenek csodák, búsultuk a butaságunk”.
Az énelbeszélőnek ebben az egyre szürreálisabbá váló tévelygésben megvilágosodása lészen, és ez több, mint a „hübrisz hőbörgése”: hogy a titkok csak nehezen adják magukat, hosszú Canossa-járások után. Nem véletlen hát, hogy az M-béli kultúrotthont is oly nehezen találták meg, s hogy a szultáni sírok is oly szemérmesen rejtőzködnek előlük. Mert úgy kell ezt keresni, mint a Szent Grált. Hittel. S ha nincs hit, egyszer azt kell megtalálni.
A harmadik fejezet az Epilógus, vagyis a „Prológus tükre, tanulsága és summázata, végszó, amelyből kibomlik majd sebesen, hogy valójában semminek sincs vége”. Az énelbeszélő – és véle együtt a kitartó olvasó – megállapítja, hogy a személyek és terek összekapcsolódnak: „Egyszóval minden mindennel kezdett erőst összefüggni: az Út az élet vizét adó Kúttal, a Vezető a Vízvezetékkel, a Költő a Kő és a Homok Honával, vagyis az égi, az alsó nomeg a fölső, földi Egyiptommal, Piroska a piramisokkal, a Farkas meg a faraókkal és így tovább …”
A két utazás tanulságait néhány aforizmatikus, de továbbra is játékos-ironikus („nagy volt a fejünkben a misztikai mozgolódás”) meglátásban rögzíti, például: „Arra is kezdtünk rá-ráeszmélni akarva-akaratlanul, hogy ez a többnyire már elfelejtett, felső tudás az alanyi, alsó tudatlanságból kell eredjen…” Az énelbeszélő felismeri önnön kicsinységét, valamint azt, hogy a rejtélyek egy részének rejtélynek kell maradniuk, más részük viszont természetesen megoldódik (mint ahogy az is kiderül a Költő nejének köszönhetően, hogy a szultáni mágikus varázsvirág a Hibiscus Syriacus. Vagyis törökrózsa, vagyis Sharon rózsája. És innentől újra beindul a jelképek láncreakciója… Az örökkévalóság növénye… Azt kereste Brédisz, azt keresi minden ember. Az örökkévalóságot, a negyedik dimenziót. Mert nyomot szeretne hagyni. Bréda Ferenc megtalálta az örökkévalóságot, és nyomot hagyott bennünk. Hogy keresni kell…
A többit: „Tuggyuk mi…”
Bréda Ferenc: Bab és babér. Irodalmi Jelen Könyvek, 2017.
