A naplóíró Fábián Ernőt idézve…

Amikor Fábián Ernőt személyesen megismertem, akkor éppen a valóságban éltük meg Orwell íróilag teremtett világát. Munkahelyeinken egy borotvált arcú figura portréja nézett ránk, úgymond szemmel tartott a nagy testvér, a „teleképeken” pedig mindenki lakásába eljutottak értékesnek mondott útmutatásai, s a vevőkészülékek poloskák gyanánt lepték el szobáinkat s a hivatalok termeit. Az értelem híján lévő értelmezők hada hiába szajkózta élő szóban s a nyomtatott sajtóban, hogy a lét határozza meg a tudatot, mégis a hatalom fenntartói az emberi tudatban szabadon formálódó gondolatot tartották legveszélyesebbnek a rendszerre nézve. Ezért tett meg mindent a pártállam, hogy a gondolatrendőrsége már a születőben lévő gondolatokról is értesüljön, hogy azokat időnap előtt elfojthassa.

Ilyen körülmények között vált jelentős gondolkodóvá a kilencven éve született Fábián Ernő (1934–2001) az erdélyi Kovászna városában, s hihetetlen kockázatokat vállalva döntött jó néhány erdélyi eszmetársával együtt az 1980-as években a szabad gondolkodás mellett, azaz a rendszer által a legveszedelmesebbnek tartott elmélettel foglalkozott, vagyis – ahogy ő mondta – „a totális államrend és hivatalos nemzetiségi politika teljes tagadásával”.

Találkozásunk 1980 júliusának első vasárnapján történt az éppen soros kovásznai nyári képzőművészeti tárlat megnyitóján. Kezet nyújtva jött a fiatal kritikushoz, s azonnal a dolgok, azaz mondandója közepébe vágott, éspedig egy, a Korunkban nemrég közölt bírálatom kapcsán. De tulajdonképpen nem is amaz írás kritikai éléről esett szó ezen az első beszélgetésen, hanem általában a megírás hogyanjáról. A kritikus a hivatkozott eszméket, a másoktól átvett, de még oly magáénak vallott gondolatokat is – úgymond – saját egyéniségében megmerítve építse be írásába, hogy egyéniségének saját jegyeit, stílusát viselje magán az írás.

Minthogy nem készítettem feljegyzést arról a számomra nevezetes kovásznai találkozásról, ezúttal e baráti eszmecserének a magam számára leszűrt üzenetét foglalhattam össze csupán. Részletekért Fábián Ernő naplóját is hiába lapoznám fel (Naplójegyzetek 1980–1990. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010), hiszen szerzője az 1980. szeptember 1-jei nappal kezdte el a naplóírást, ezt a zsarnokság idején kimondottan veszélyes tevékenységet. Sőt abban az évben mindössze két bejegyzést tett, szórványos feljegyzések készültek 1981–1983-ban is, csak 1984-gyel kezdődően fog rendszeres naplóírásba, és az utolsó, a romániai rendszerváltás utáni, 1990-es év sem teljes, egy április 14-ei kommentárral vége szakad a naplónak.

Amikor naplóírásba kezdett Fábián Ernő, akkor már több mint egy évtizedes szellemi jelenlét állt mögötte, ami a kulturális sajtóban volt követhető. 1968-tól 1982-ig több mint harminc közleménye jelent meg a kolozsvári Korunkban, de A Hét, az Igaz Szó, valamint a szegedi Tiszatáj is gyakran közölte írásait, továbbá könyve jelent meg ekkorra már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor. Szólott ugyanakkor a szélesebb olvasóközönséghez is a romániai megyésítés nyomán a Sepsiszentgyörgyön kiadott, 1968-ban indult Megyei Tükör hasábjain.

Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek a rezsimnek a kóros tüneteket mutató képét ragadta meg a mindennapokban észlelt történésekben, illetve törekedett egy elméleti szintű értelmezésre. Sőt meg is fogalmazta egy 1986. január 2-ai bejegyzésében, hogy számára az egyetlen elfogadható dolog – miután egyik könyvét (A példaadás erkölcse, 1984) kivonták a forgalomból, s közlési tilalom alá helyezték őt magát a hatóságok –, ha rögzíti környezete állapotát, és arról feljegyzi gondolatait.

Tudjuk, Orwell főszereplője úgy vélekedett, hogy nyomot hagyni a papíron: döntő cselekedet. Ezért kezdett naplóírásba Wins­ton. Azt gondolta, nem egy törvénybe ütköző cselekedet ez, amióta országában nem voltak törvények, viszont ha leleplezik, halálos ítélet, esetleg kényszermunkatábor vár rá. Azon tűnődött, kinek is írhatja a naplót? Ha ugyanis a jövő olyan lesz, mint a jelen, akkor úgymond nem fognak vele törődni, ha viszont más lesz a jövő, mint a jelene, akkor értelmét veszítik feljegyzései.

Az nem kétséges, a kelet-közép-európai rendszerváltozások nyomán nem olyan lett a jövőnk, amilyen az Orwell által ábrázolt jelen volt az 1984 című regényben, de emberként és magyarként van okunk kétellyel fogadni azt is, amiben élünk, ami szemünk előtt zajlik a kis- és nagyvilágban. Ilyen tekintetben pedig Fábián Ernő naplója még jó ideig nem veszíti értelmét…

Mintegy ezt a vélekedést támasztja alá Fábián Ernő egyik 1995-ben, tehát a rendszerváltozást követő évtizedben keltezett dedikációjában megfogalmazódott, barátságunkat megerősítő gesztusa is. Eszerint egyszerre élt benne a kétely és a remény a tekintetben, hogy „a világ jóra is fordulhat”.

Különben bátorítónak tartottam mindig is az ő intellektuális „működését” abban a székelyföldi kistérségben, ahonnan magam is származom, s ahová a kolozsvári diákévek után 1976-ban visszatérhettem, megkísérelvén a mostoha körülmények dacára az értelmiségi létfeltételek megteremtését a magam számára. Ilyeténképpen mint példaképre tekintettem a példaadás erkölcsét valló Fábián Ernőre.

‍