A nagyanyám akartam lenni

Már egy hete a nappaliban alszom, és a nagyanyám válásáról álmodok. Most először látom őt ilyen fiatalon, hogy talán még az anyám sem született meg. 

A városban élt, egy gyárban dolgozott, vassal és acéllal, de talán mert korrupt a képzeletem, falura álmodom őt, és nem a tőle megörökölt kétszobás blokklakás nappalijába. 

A régi családi ház udvarán éppen akkor ér oda a bejárat alatti lépcsőhöz, bal keze a korláton, körülötte málnabokrok, szeder és egy akácfa. A tetőszerkezet és a falak ma is állnak, de lakhatatlan, a falu is, ahol épült. A férje sehol, ő nem csak az álomból, az emlékeimből is hiányzik, nem tudok róla semmit, csak valami furcsa bizsergő jelenlét van ott a kapu sarkában, a takarásban, ami talán ő lehetne. De ha utánamennék, érzem, az apám arca nézne vissza rám, akitől anyám nem vált el. 

Egyedül áll az ajtó előtt, az arca kerek és telt és feszes és fél, de mintha kegyetlen is lenne. Az ő döntése, az ő felelőssége, gondolom én, mintha biztatni akarnám. Mégis úgy megy fel azon a lépcsőn, mintha a bíróságra menne. 

Pedig csak az apjához megy be, meg az anyjához, hogy mutassa meg nekik a papírt, hogy engedje el a füle mellett, ők megmondták, hogy ízlelgesse magában a gondolatot, amit az Isten megkötött, azt az ember úgy vágja ketté, ahogy akarja. 

Vagyis így képzelem, mert az álomban én nem jutok be a házba. A kút mellett állok, és mint egy kimerevített képet, nézem a fiatal és idegen nagyanyámat, miközben a kapu tövébe képzelem oda az apámszerű elhagyott nagyapámat, és be a házba, a tisztaszobába a dédszüleimet, mintha kitömött állatok volnának, trónolnak a gyönyörű hímzett szöveteken. 

Mindezt érzem, de látni csak őt látom. A húszas évei közepén van, mint én, ha valóban ekkor vált volna el, én ma nem élnék. A termete meglepően magas, a haja egyetlen fonatban lóg le a derekáig, a homloka széles, az orrnyerge keskeny, az ajkai szinte beleolvadnak a bőre színébe, és kivillannak a fogai, alul egy metsző hiányzik. 

Tudom, hogy fél, de belevigyorog az arcomba, és csak szorítja azt az árva A4-es papírt. 

Megijeszt. 

Valahogy perverz ez az egész. 

Mintha az életemet félteném tőle. 

Aztán megébredek anélkül, hogy bármi is történt volna. Amint nagyanyám belép a szülői házba, Adél lenyomja a kilincset. Mintha az álmom a munkaidejéhez igazodna; éjszakai műszak plusz tíz perc séta haza. Nem tusol le, csak a lábát mossa meg, azt is hideg vízzel, hogy a kazán ne kapcsoljon be. Gyűlöli az éjszakai zajokat. 

Örültem volna, ha találkoznak, Adél és Anna. Ugyanaz az erő van nagyanyám fiatal arcán, mint Adélban, mikor fáradt, mikor önmagán kívül már tényleg nem érdekli semmi. 

Nem bírja, ha nézem alvás közben. Mikor éjszakás, nem hagyja, hogy vele aludjak. 

Télen sötét van, de így tavasz végén már hajnalodik. 

Ahogy hozzáér a teste az ágyhoz, rögtön elalszik, de én megvárom a reggelt. Nézem a fejemben a két arcot, míg össze nem olvadnak teljesen. 

Kulcs, kilincs, majd csend. 

A konyhába megy. Talán éhes. Durva éjszaka lehetett, biztosan valami baleset. Néha annyira túlhajtja magát ügyeletben, hogy képtelen kikapcsolni, le sem fekszik, csak leül a konyhában, és lekvárral eszi a puffasztott rizset. 

Nem tudom, mit csinálhatnék ilyenkor. Ehhez nem ismerjük eléggé egymást. De talán az sem segítene. 

Túl sok a zaj. Mintha én lennék odakint. Szerinte nem használom jól a testemet, se a tárgyakat, mintha buldózer lennék, csattog minden körülöttem. Ő meg mintha hangtompítottan élne, az élete, ha már muszáj élnie, ne zavarjon senkit. 

Egyszer már elhagyott. 

Időszerű volt. Ha nem teszi, talán pár hónap, és én tettem volna meg. Nem tudta megmondani, hogy miért, és szégyelltem magam, hogy úgy érzi, magyarázkodnia kell. 

Ha kimegyek, megmondja, hogy nem kell vigasztalni, amire meg mondhatom, hogy pisilnem viszont igen, de nem hiszi majd el. Gyűlölöm a kötelességszerű kedveskedéseidet, mondaná, én meg mondanám, hogy gyűlölöd a közönyömet is. És nem folytatnánk. Ezután már tényleg a sértő mondatok jönnének. 

Még mindig nem vette elő a puffasztott rizset. 

Nem értem. 

Ahogy elindulok a mosdó felé, furcsa illat csap meg. Egyszerre ismerős és idegen. Mintha otthon lennék, de nem a jó lakásban, egy régi albérletben vagy egy másik városban. Meg kell fognom a kilincset, hogy legalább a testem elhiggye, itt van és most. 

Ez Ágnes illata. 

Tudom, de nem hiszem el. 

A folyosó végén elfordulok, és Ágnes ott ül egy rövid fekete ruhában a konyhámban, az asztalomnál… 

Látom, de nem hiszem el. 

Nem is ebben az országban kellene lennie. 

Talán álmodom, és mintha várnám is, hogy a fiatal nagyanyám belépjen mögöttem a válási papírjaival, és a lakás átváltozzon azzá a falusi romhalmazzá. 

Aztán megijedek. Talán terhes. Kiver a veríték, de utánaszámolok, már egy éve, hogy utoljára együtt voltunk. 

Harmadjára nem jut eszembe semmi. Inkább köszönök neki. 

Szia! 

Szia! – Ahogy meghallom a hangját, tudom, hogy ez a valóság, és fogalmam sincs, miért, de örülök neki. 

Nem tudom, mit keresek itt – mondja, és elhiszem neki. – Azt hiszem, összekevertem a kulcsokat. 

Amikor szakítottunk, szürke volt a lakása. Egy garzont bérelt, de kétszobásként hirdették, le volt választva egy hálófülke, és onnan nyílt a fürdő. Valószínűleg csak ősz volt, borús, és talán esett is. Nem tudom, de az a szürke annyira tompa volt, mint valami légszomj. 

Nem terveztem el semmit, ott jöttem rá, hogy muszáj elmennem innen. Ágnes közben gránátalmát bontott, és azt mondta, rendben, de nem hiszem, hogy értette, mit beszélek. Göndör volt a haja és vörös, egy tálkába szedegette ki a piros magokat, és a lé, ahogy a hüvelykjével beletúrt a gyümölcsbe, szétspriccolt a pulton. Nem nézett rám. Egyetlen érzetbe sűrűsödött össze ez az egész délután: minden annyira mindegy. 

Azt hiszem, mégsem esett, nem is csepergett, csak szárazaszfaltszínű volt az ég, a blokkok, a parkoló autók, még az aszfalt is, és mikor már mentem volna, mint egy elcsépelt poén csattanója, megérkeztek a szülei. Ha dühített vagy fájt volna eléggé, talán még nevettem is volna rajta, de így csak megkívántam, hogy inkább ő mondta volna, menjek már innen. 

Szerencsétlenek vagyunk, mondtam magamban, ócskák és unalmasak. De közben Árpi belekezdett a nagy hírbe, és Éva, a felesége, folytatta, hogy megveszik ezt a kicsi garzont, amire görcsbe rándult a gyomrom, akkor pár hónapja örököltem, tudták ők is, és Éva sorolta, hogy akkor van ez a három lakás, az ő háromszobásuk, ez a garzon, meg, kicsit halkabban, az én kétszobásom, a halott nagyanyámtól, tettem hozzá magamban, és mondta tovább, hogy akkor jut mindenkinek, nekik is, nekünk is, meg a másik lányuknak is, és majd összecseréljük őket, ha jönnek a gyerekek, de én erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy kimennék pisilni. 

A hálójában szanaszét voltak a cuccaink, elsőre azt sem tudtam volna megmondani, hogy mi az övé és mi az enyém. Majd hirtelen megéreztem az illatát, ott volt mindenütt, még a bőrömön is, fel sem tűnt, de már annyira belém ívódott, hogy nem tudtam megkülönböztetni a sajátomtól. Beültem a vécére, és kintről hallottam Éva érdes hangját, hogy mi volt ez. 

Egy gyerekkori reflex villant fel bennem, ha suli előtt, reggel nem nyitom ki a szemem, akkor az a nap elmúlik majd nélkülem. 

Találkoztam valakivel, aki rád emlékeztet. Borzalmas volt. Egy szavamat se értette, a végén már ordítottam vele. Esküszöm, hogy nem tudom, miért vagyok itt. Haza se kellett volna jönnöm. Ezt a táskát is talán veled használtam utoljára. Benne maradt a kulcsod, és ahogy megfogtam, mintha rossz program futott volna le az agyamon – tényleg meg van hökkenve, én is. Még mindig nem tudom felfogni, hogy itt van. Kell pár pillanat, hogy észrevegyem, a szemei ki vannak sírva, és talán részeg is. 

Kérsz vizet vagy bármit? 

Nem – mondja, és nem jut eszembe semmi, úgyhogy csak annyit mondok, pisilek és rögtön jövök. 

Az az aszfaltszínű délután úgy maradt meg a fejemben, mint a nap, amikor szakítottunk, pedig húztuk még vagy két hónapig, az utolsó hetekre össze is költöztünk, hátha. De a végén ő mondta ki, hogy menjek már a francba. 

Csorgás, öblítés, kézmosás. Lassan és elnyújtva mindent. Mintha megint ott ülnék a garzon vécéjében, mellettem az illata, a háló, a ruhái, kinn a nappali, a szülei, a terveik és ő a gránátalmáival. 

Én meg idebent várom, hogy múlna már el ez az egész. 

De még mindig itt. 

Leülök vele szembe. Az asztalon a vacsorám maradéka, a lecsótól kissé kantinszagú a szoba. Anno szerette nézni, ahogy mosogatok, de kérlelhetetlen az arca. Mintha nagyanyám nekem lobogtatná azt a kurva papírt. 

Azt hiszem, kezdek én is ingerült lenni. 

Te tényleg szerettél engem? – kérdezem. 

És te is engem – vágja rá rögtön, ami megijeszt. 

Alig egy éve, és mintha egy másik ember lett volna ott helyettem – mondom, de kinevet. 

Mikor együtt voltunk, még nem beszéltél közhelyekben. 

Nem, de hajnali öt van, és itt ülök veled szemben alsógatyában és pólóban. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. – Hallgat pár másodpercig, mintha erőt gyűjtene. 

Leordítottam annak a srácnak a fejét, és még a nevét sem tudom. Én tényleg nem ezért jöttem ide, de kibaszottul gyűlöllek. Meg őt is. Mi az, hogy alig egy hónap, és egy másik nőt költöztetsz ide magad mellé, mikor azt is untad, hogy megmondd nekem, részedről vége. 

Miért, el tudnád képzelni, hogy ő nem jön haza, te itt maradsz, és reggeltől innen folytatjuk? – Nem tudom, hogy akartam-e, hogy így jöjjön ki. A fejemben nem ilyen szörnyűek a gondolataim. Talán tényleg túl ingerült vagyok. Az arcán már nem csak dühöt látok, hanem megvetést is. 

Azt mondja, hogy egy öntelt barom vagyok, de nagyon tompa a hangja. Nem tudom, mi lett volna, ha inkább azt mondom, hogy fogalmam sincs, miért húztam ilyen sokáig, meg hogy néha még ma is hiányzik, és hogy talán ezt a hiányt nem akartam. 

Nem tudom, miért jöttem ide – dünnyögi, aztán elhallgat, és csak a térdeit nézi. A kulcsaim ott hevernek az asztalon, nem látom az arcát, a haja eltakarja. Nem áll fel, és nem hiszem, hogy jogom lenne elküldeni őt. 

Hirtelen kedvem támad mesélni neki a nagyanyámról, az álmomról, hogy olyan nekem, mint valami bálvány, de mégis megijeszt, mint most te vagy néha Adél. 

De csak hallgatok, és ő is. Szaggatott a lélegzete. Nem emeli fel a fejét. Mintha nem is itt lenne. Hosszú ez a csend. Egyre inkább azon kezd kattogni az agyam, hogy Adél mindjárt hazaér. Félek tőle, hogy megérkezik, de vártam is, hogy vessen véget már ennek az egésznek. 

Nem tudom, mennyi idő telik el, de amint kattan a kilincs, a szívem a torkomban kezd dobogni. Hallom, ahogy egy pillanatra megakad az előszobában, utána meg szinte futva jön a konyhába. Először rám néz, mintha egy idegent látna, és én már kezdem is, hogy nem az, aminek látszik, de mire befejezem, már nem rám figyel, Ágnest nézi, ahogy reszket, aztán szinte suttogva kérdezi: 

Pánikrohama van? 

Hallom, hogy mit mond, de mintha nem jutna el az agyamig, csak bizonygatom, hogy nem csaltam meg, hogy félreérti az egészet, miközben Ágnes remeg és mintha fuldokolna. Adél nyugtatni próbálja őt, aztán bekíséri a nappaliba, és lefekteti a kanapéra. Én kint maradok, és a fejemben egyre csak pörög a megcsalási jelenet, meg hogy muszáj elmondanom neki, hogy tényleg nem arról van szó, mire kijön a szobából, vizet tesz fel főni, és halkan mondja, hogy hagyjam már abba, ez nem rólam szól. 

‍