A művésznő

Korniss Péter: Édesanya díszpárnával
– Na, a művésznő már megint kezdi! – dörmögte a féllábú, aki jobb lába csonkját a Trabantnak becézett járókereten pihentette, és most arccal is ráborult, hogy derültségét leplezze.
A nagyságos asszony vagy művésznő már két hónapja volt az otthon lakója, és még mindig nem tudott megbarátkozni új környezetével. Pedig a legszebb szobát adták neki. Napfényes, az erkélyen állva jobbról még éppen rálát a fák között a Kormos-tetőre, bal kéz felől pedig egyenesen a Dunára. Igaz ugyan, hogy csak télen, mert nyáron takarja a kilátást a diófa. Ilyenkor ősszel szinte karnyújtásnyira ugrálnak a mókusok, cinegék, zöld küllők, harkályok és szajkók, a művésznő meg folyton a Trasimeno-tóra néző villáját siratja. A féllábú arra gondolt, ha ő ennyi idős lenne, mint ez az asszony, akkor annak is örülne, hogy enni-inni kap, és kimossák a ruháját.
– A szélütés után meg is hibbant az öreglány – jegyezte meg a féllábú háta mögött elhaladtában Janó, az önkéntes parkőr, aki hegyes végű botjával járta a kertet, és fölszúrt minden oda nem illő falevelet, papírfecnit, eldobott cigarettavéget, ami útjába került. Olyan komolysággal rótta a köreit, mintha legalábbis az otthon főgondnoka volna.
– Na, megszólalt a főokos… – dörmögte a bajsza alatt a féllábú. – Nem bírja a nagyságos asszonyt, mert túl éles a nyelve. Pedig az agyvérzése ellenére is százszorta jobban vág az esze, mint neked!
A művésznőről annyit tudtak, hogy jó darabig élt Olaszországban, előtte meg Amerikában, és mindkét helyen előadóművészként tevékenykedett. Énekelt, szavalt, színi előadásokat rendezett, a férje pedig alkalmi színpadi bohózatokat írt. Vándoroltak Amerika magyarlakta vidékein, itt-ott hosszabb időre is megtelepedtek, ahol sikerült maguk köré gyűjteni embereket, és időszakos előadásra is adódott lehetőség.
A nővérek beszélték kint a kertben, hogy komoly tehetség volt az öreglány, tőlük hallotta a féllábú még a nyár elején. Nem szólt közbe, amikor a délelőttös diétás nővér megjegyezte a váltótársának, hogy mennyire odavan ez a vénasszony a múltjával, származásával. Magában persze megjegyezte, Biztos irigyled, vagy föl se méred ésszel, amit mond, te szerencsétlen!
A féllábú már jó ideje tudja, az jár rosszul, aki lázad a sorsa ellen. Magán végignézve mosolyognia kellett, Fél lábbal, hatvankét évesen, mi a fene ellen lázadjak én? A művésznő azt hiszi, még mindig a lába előtt hever a fél világ. Pedig hát, Amerika után, Olaszországban is vajon ki ismerheti? Arról nem szól a fáma, csak a zajos amerikai sikerekről, tegnap is arról mesélt a félbolond Zsófi néninek, akit a saját fiatalkorán kívül nem érdekel már más, kivéve, hogy enni kapjon, meg hogy a napi két doboz cigarettája meglegyen.
Jóságos Isten! Egyre több itt a bolond! Énrám is ez a sors vár, előbb-utóbb meg fogok bolondulni itt közöttük – dörmögte még halkabban a féllábú.
– … nekem jár! Megfizettem! – csattant föl élesen a művésznő, most már közelebbről.
– Jár, jár! Persze, hogy jár! Majd tessék akkor a Jóistennél reklamálni! Itt ez a rend, ehhez teccik tartani magát, különben nem leszünk ám jóban, Klemencia néni! – mondta az ápoló, miután kiállította a tolószéket a napra, kicsit távolabb a féllábútól, de még éppen annyira közel, hogy ha beszélgetni akarnak, azért értsék egymás szavát. Az öreg művésznő meg közben liluló fejjel rikácsolta: – Ne nénizzen engem többet, hallja?! Lali nővér!
Klemencia nagyságos asszony nevét az otthonban legtöbben ki se tudták mondani, az ápoló is csak azért, mert ő még olyan, mára már régimódinak nevezhető szakközépiskolába járt, ahol nagyon komolyan vették a latint. A művésznő szíve szerint Klecinek vagy Mencinek szólíttatta volna magát, azt viszont még úgy sem értették, mint a Klemenciát, úgyhogy mondta, aki ahogy tudta, Leszi vagy ­Messzi lett belőle. Az önkéntes parkőr egyszerűen Manci néninek hívta, a háta mögött meg nagyságos asszonynak.
A féllábú csonkját a Trabanton pihentette, nem szólt, csöndesen üldögélt, és azon tűnődött, ha sikerül kívül helyezkednie mindenen, még önmagán is, akkor egész szórakoztató tud lenni ez az otthon. Mencikével együtt, mert akárhogy van is, Menci új színt hozott az otthon életébe. Szíve mélyén reménykedett, hogy Klemencia nagyságos asszony nem hal meg fél éven belül, mint a vele egykorúak általában, akik előtte idekerültek.
– Porca miseria! – sziszegte a művésznő, és közben úgy fészkelődött a tolószékben, mint aki föl akar állni, hogy tüstént utánaeredjen a szemtelen ápolónak, lekeverjen neki egy pofont, valójában azonban a féllábú, az egyetlen épeszű ember figyelmét szerette volna magára vonni. – Sskoláját ennek a nyomorult tolószéknek!
A féllábú, mint aki se lát, se hall, csak bámulta azt a meghatározhatatlan pontot maga előtt, mindössze annyit mozdult, hogy felsőtestével időnként rádőlt a járókeretre. Órákig tudott így maga elé meredve ülni, és közben arra gondolt, kár, hogy nem tudja filmre venni ezeket a jeleneteket.
Elképzelte, amint a tévében megjelenik a nyugdíjhoz erősen közelítő, de még mindig kislányos arcú Lali nővér a művésznővel, és előadják magánszámukat. Megint elmosolyodott. Klemencia meg közben addig-addig fészkelődött, hogy végül sikerült leejtenie a legyezőjét, amit napellenzőnek is használt. Már nem volt olyan gyilkos ereje a napnak, mint a nyár folyamán szinte végig, de ő azért a biztonság kedvéért magánál tartotta.
A féllábú hallotta a koppanást, ám füle botját se mozgatta. Várt. Magában megjegyezte, Micsoda gonosz játék, ilyen olcsó trükkel magára vonni a figyelmet! Igaz, én se vagyok különb, úgy teszek, mint aki észre sem veszi.
Várt. Ráérünk, gondolta, kivárom a folytatást. Úgysem kell sokáig várni. Ha egy perc múltán se megyek oda, kiabálni fog a nővérnek, és fölveteti vele. Persze, nyilván nem Lalinak, arra mérget mernék venni.
Nem így történt. Klemencia addig fészkelődött, hogy kiesett a tolószékből. A féllábú csak annyit észlelt, hogy az iméntinél jóval nagyobb koppanást hall, aztán egy csattanást, és ösztönösen ugrana, rándul a bal lába, amelyik hiányzik. Amint az asszony felé pillantott, rögtön kiáltott is: – Lali! Jöjjön már valaki segíteni! Klemencia kiesett! – Várt egy pillanatig. Semmi válasz. Aztán megint, hangosan, határozottan. – Lali!
Azt persze nem hallhatta, hogy Klemencia fektében is méltatlankodik, összeszorított foggal szitkozódik olaszul, angolul, magyarul, ahogy a nyelvére jön. Nem hallotta, és lassan felállt, ahogyan megszokta, hiszen régóta nem tudott ő már sietni sehová. Most azonban nem bánta volna, ha valamivel fürgébb, mert a házból nem jött ki senki. Miközben indult volna Klemencia felé, még átfutott benne a gondolat, úgy látszik, mindenki a társalgóban nézi a sorozatot a tévében, a nővérek a szobájukban pletykálnak, vagy éppen a magatehetetlen lakókat pelenkázzák.
Klemenciának eleredt az orra vére, tehetetlen dühvel kalimpált ép jobb kezével, mint aki vízbe esett, és partra szeretne evickélni, de sehogy sem sikerül neki. Mikor a féllábú odaért mellé, a művésznő szikrázó szemekkel nézett rá. Lerítt róla, hogy legszívesebben azt mondaná, Te? Hiszen te még nálam is bénább vagy! Ehelyett azonban ráförmedt: – Miért nem szólt már be nekik?! Mit áll itt azzal a csotrogányával, mint egy szárnyaszegett gólyamadár? Idejön bámészkodni, ahelyett hogy beszólna? Az iskoláját neki, menjen már a nővérért, itt fogok elvérezni.
A féllábú nem mozdult. Nézte az öregasszonyt, mint akit megbabonáztak. Látta, hogy nincs nagyobb baj, az orra sem vérzik már, a művésznőnek valószínűleg nagyobb a mérge, mint a sérülése, úgyhogy csak állt ott, és bámulta ezt a magatehetetlen asszonyt. Gondolta, minek szaladjon, előbb-utóbb úgyis idetéved valaki, az majd szól a nővérnek vagy Lalinak, és visszateszik a helyére.
– Maga bárdolatlan paraszt! – sziszegte a művésznő, és közben folyamatosan szikrát hányt a szeme. – Segítsen már föl, az iskoláját neki, hát nem látja, hogy béna vagyok?
A féllábú csak nézte, de nem szólt, nem is mozdult. Állt a Trabantjára támaszkodva, kissé csodálkozó tekintetét a művésznőre függesztve. Meg sem fordult a fejében, hogy válaszoljon a sértő megjegyzésekre. Csak figyelte a művésznő arcán a gyűlölet nyomát, merthogy azt olvasta le leginkább erről a telt, de mégis ezernyi apró ránccal szabdalt arcról. Ahogy az asszony nyújtogatta a nyakát, úgy nézett ki, mint amikor a hátára esett rózsabogár ügyetlenül kapálózik féloldalasan a lábával és közben ide-oda jár a feje.
– Segítsen már fölállni! Szerencsétlen mamlasz! Mit áll ott, mint a Bálám szamara? Jöjjön már ide! – szólalt meg látszólag megenyhülve a művésznő.
A féllábú nem is hallotta, gondolatban egész máshol járt. Elképzelte, amint a művésznő az előadás végeztével másodszor is kijön a színpadra, és arcán szétterülő mosolyával körbepillant a színháztermen, mielőtt még egyszer meghajolna. Élvezi, hogy minden szem rászegeződik, életének legszebb pillanata, ahogy tapsol a közönség, és ő meghajol.
Lali hangjára ocsúdott fel:
– Mi történt magával, Klemencia néni, olyan magasra merészkedett, hogy katapultálni kellett? – próbálta viccel elütni a dolgot az ápoló, ám Klemencia nem vette jó néven, és ráförmedt:
– Nem szégyelli magát? Mit képzel, tán jókedvemben csücsülök már vagy tíz perce a földön? Minek vannak maguk itt? Ilyen erővel föl is fordulhattam volna maguktól! Nem hallották, hogy ez a szerencsétlen kiabált? – bökött fejével a féllábú felé a művésznő, miközben Lali üggyel-bajjal visszaültette a tolószékébe.
A féllábú arrébb húzódott volna a Trabantjával, hogy utat engedjen nekik, mert Lali közben borongós arccal, szó nélkül elindult Klemenciával befelé, de Lali egy gyors mozdulattal kikerülte. Nagy szelet csapott mellette, ahogy elsuhantak, a féllábúnak ideje se volt arrébb tenni a járókeretét, megszólalni is már csak akkor tudott volna, amikor Lali már rég a liftben járt a tolószékkel. Pedig érezte, határozottan érezte, az a fuvallat összetéveszthetetlen volt. Nem lehetett nem fölismerni. A művésznő estében maga alá csinált. A féllábú elszomorodott.
Janó, az önkéntes parkőr közeledett. Már messziről hadonászott szúróbotjával, úgy tett, mint aki hétrét görnyed a nevetéstől.
– Hallott már ilyet, tanár úr? A nagyságos asszony nem engedi, hogy Lali nővér cserélje ki alatta a pelenkát! Követeli a nővért! Hogy oda ne rohanjak! – és megint a hasát fogta.
A féllábú nem szólt rá semmit, csak a fejét ingatta, miközben a fekete harkályt nézte, amint méltatlankodó csattogások kíséretében elhúz felettük.