.svg)
Egyszerre jó hír és rossz hír a rövid(ebb) próza kedvelői számára az utóbbi években elkövetkezett „padlássöprés”, vagy talán inkább fiókkiborítás, ami Szilágyi István háza táján történik. Jó hír, mert a Katlanváros és a jelenlegi kötet írásainak tanulsága az, hogy a jelentős regényíró szerint is megéri a rövidprózába erőt, energiát és mívességet fektetni – hiszen ezek az írások olyan jelentős kreatív energia befektetésével, olyan nyelvi leleményességgel születtek, ami egyáltalán nem azt sugallja, hogy „amúgy, mellékesen”, balkézről valók volnának. Annyira kimunkáltak és lecsiszoltak, veretesek és magvasak, sűrűek és szövevényesek, hogy még regényszövegként is párját ritkítja az az igényesség, ami rajtuk látszik. És ugyanakkor rossz hír, hogy a szerzőjük mégsem látta érdemesnek novelláskötetben kiadni ezeket az írásokat annyi sok éven át, ami művészi reprezentációként mégiscsak egyféle lemondást jelent a műfajról… Szerencsére persze most már azoknak sem kell lemondaniuk a Szilágyi-rövidprózákról, akiknek hiányos az Utunk-évkönyv-gyűjteményük. Míg az előző kötet, az említett Katlanváros darabjai hiánytalanul megtalálhatóak a Digitális Irodalmi Akadémiára kötetben meg nem jelent írásokként felkerült gyűjteményben, a mostani nyolcból négy ott sem szerepel. Sajnos ezekből háromnál elmaradt, hogy mikor és hol jelentek meg eredetileg, de azért nagyjából most is a nyolcvanas évekből való a „merítés” java – egy tétel vélhetően 1990 elejéről való lehet, de legalábbis mindenképpen a forradalom utáni időből, míg a legutolsó szöveg 2013 karácsonyán jelent meg a Helikonban. E két kötet után még mindig maradt a DIA-gyűjteményben „kötetben kiadatlan” írás, és persze ki tudja, mi lappanghat még abszolút és teljesen kiadatlan a fiók mélyén, de ismerve Szilágyi István önmagával szembeni szigorúságát, elképzelhető, hogy még jó pár kötetre való anyagról is szó lehet akár. Jó, hogy van ez a (két) gyűjtemény, és bízom benne, hogy a ma már hozzáférhetetlen korai könyvek is újra kiadásra kerülhetnek, nem beszélve az egyáltalán nem is olyan korai Agancsbozótról…
A mostani válogatásba klasszikus elbeszélés, regénykezdet-töredék, riportnovella és „regény-előtanulmány” is került. Tematikailag eklektikus gyűjtemény, és a tematika, mint általában, másféle nyelvet és szemléletmódot is jelent Szilágyi Istvánnál – hiszen a regényvilágát sem lehetne egyneműnek mondani semmiképp sem… Utazás-novella, munkásnovella, külvárosi abszurdoid-realista elbeszélés ugyanúgy olvasható a lapokon, mint a közelebbi vagy távolabbi történelemhez kapcsolódó írás, netán egyenesen a(z írás születésekor) történő történelemről beszélő, a legvégén pedig a Katlanváros egyik-másik darabját idéző „hegyjáró”-novella is. És persze Jajdon sem hiányozhat a lapokról, mint a Szilágyi-világ megkerülhetetlen középpontja.
Szilágyi István nevét az újabb olvasói „közvélemény” egyértelműen a történelmi érdekeltségű elbeszélők között tartja számon, alaposabb ismerői viszont tudják, hogy korai novelláskötetei munkássorsokat, a kortárs világ történeteit beszélték el. Az A végállomáson leszállsz, a Víkend, és a külvárosi munkásmiliő miatt a Nagyapám nem huligán ide kapcsolható. A háromból csak az első idézi a klasszikus elbeszélés-alakzatot, ráadásul a vonatutazás tematikájával a regionális kánon egyik ismert toposzához is kapcsolható – de akár azon túl is a régiós képzetekhez. Hiszen bár kapásból eszébe jut az olvasónak pl. Panek Zoltán vagy akár Bodor Ádám egy-egy „vonatos” története, de Mészöly Miklós Pontos történetek, útközbenje is egy vonatúttal kezdi meg Erdély-utazását. A Víkend sűrű belső fokalizáltságú elbeszélése az átélt beszéd narratológiai erejére épít, míg a Nagyapám… egy abszurdba hajló kvázi-párbeszéd, egy polifón szöveg egyik fele, ahol a történet a szövegben el nem hangzó, csak jelölt kérdésekre adott válaszokból épül meg.
A fül szerint regénynek indult Az emlékezés göröngyein, de végül, csak Szilágyi István tudja, miért, nem lett belőle az. Pedig a Jajdon környékén játszódó első világháborús történetben megszólaló Széri Ida nevében Szendi Ilka mellé kívánkozik – természetesen e töredékben nem kaphat olyan mélységet, mint Szilágyi ismert hősnője. Alaposság, pontosság, megfontoltság érződik az írás minden mondatán – míg csak abba nem marad. Persze hogy a nyolcvanas években, mert a jegyzet szerint az 1983-as Utunk évkönyvből való e darab, s hogy mennyi esélye lett volna egy Erdély román megszállását elbeszélő regénynek, azt nem nagyon kell találgatni sem. Hát igen, egyszer az irodalomtörténet számba vehetné a reménytelenség miatt meg nem írt munkákat is – csak persze amit nem írtak meg, arról túl sokat mondani nem lehet.
A kötet címadó írása talán a legrégebb óta várt kiadás, mégis, jelen helyzetben nagyon furcsa térbe került A hóhér könnyei c. remekműgyanús kisregénynyi terjedelmű szöveg — hiszen a 2020-ban megjelent terjedelmes nagyregény, a Messze túl a láthatáron ebből indult el, ezt írja szét, illetve részben magába is építi. Az egyszeri olvasó azt gondolná, a kisregény autonómiája ezzel fel is számolódik – ám most mégis visszanyeri azt, két különálló, de párhuzamosnak mondható darabbá válva a Szilágyi-életműben. Ami számos fogas kérdést tesz fel, kezdve azzal, hogy a rövidebb írás annyira tömör és komplex, olyan bravúros elbeszélői türelem jellemzi, nem beszélve a nyelv kiérlelt megmunkáltságáról, hogy tulajdonképpen semmiféle kérdése nem is marad az olvasónak. Legfeljebb a végét lehet úgy érezni, mintha rövidre lenne vágva, aminek mind praktikus (közelgett a határidő…), mind poétikai (akkorra kiderült, hogy úgyis több lesz belőle…) okait el lehet képzelni – ha tudni nem is. Mindenesetre külön tanulmányt érdemlő mű, nem különben elmélyültebb figyelmet érdemel a nagyregénnyel való összehasonlítása. Ennek történelmi érdekeltségében párdarabja, mégis inkább a Holllóidő világába, korába illeszthető a Hadban c. elbeszélés. Ez a két írás, azt hiszem, jól mutatja azokat a nyelvi és gondolkodásbéli mélyfúrásokat és kísérleteket, melyek a későbbi nagyregényeket előkészítették.
Természetesen külön kell szólni a Karácsony Menyőben c. írásról. Műfajilag talán ezt lehetne legnehezebben meghatározni: mert persze az a fajta esszéisztikusság és önéletrajziság látható benne, ami a Katlanvárost leginkább összefűző szál volt – csakhogy az emlékezés önéletrajzi vonatkozásai kevésbé lényegesek, inkább egy torokszorító riportnovella ez az 1989-es karácsonyról, amikor is a világ szeme elől elrejtett Tőkés László keresésére indul Szilágyi István, és meg is találja a címbe emelt szilágysági faluban.
Pazar gazdagság árad e könyv minden oldaláról, s mindamellett, hogy remek olvasmányokat kínál, Szilágyi István aktuális érdeklődéséről is árulkodik, művészi terveiről, „tanulmányairól” „rántja le a leplet”. Ilyenformán valóságos kincseket rejt az életmű egészét jobban ismerő olvasónak, és az abban még csak most tájékozódónak is.
Szilágyi István: A hóhér könnyei. MMA Kiadó, Budapest, 2021.
