A mindig élő irodalom múzeuma

Gy. Szabó Béla: Trópusi eső, 1982
Az írói hagyaték fogalma a digitális korszakban lassan értelmezhetetlenné válik. Egyes városi legendák szerint ugyan léteznek még elvétve olyan poéták, akik verseiket papírra írják, tollal, golyóstollal, ceruzával és más efféle múlt századi eszközökkel (novellistákra, ne adj’ Isten regényírókra már nem mernénk fogadni nagy tételben), tehát a „kézirat” fogalma még nem tűnt el teljesen, de az irodalmi levelezések előbányászása már nem a könyvtárak poros kéziratkötegei közt kutakodó szorgos filoszokra, sokkal inkább az informatikusokra, rendszergazdákra marad (és vélhetően személyiségi jogi aggályok tömkelegébe ütközik majd).
Addig becsüljük meg tehát a klasszikus értelemben vett írói hagyatékokat, amíg vannak. Könyvtárszobák mélyén tornyosuló megsárgult papírlapok, cetlik, feljegyzések, kérdések és válaszok, használati utasítások, padlástérben porosodó ládákban rejtőző, rég elveszettnek hitt kéziratok (amelyekről tán szerzőjük sem tudja már, hogy léteznek), elkallódott zsengék, különböző okokból – emberi mulasztás, elhamarkodott döntések, történelmi viszontagságok, cenzúra, el- és betiltás, a „még dolgozom rajta” szándéka – kiadatlan, jobb sorsra érdemes művek, fiókba zárt, nagy műgonddal megírt levelek sokasága, relikviák, íróeszközök, személyes tárgyak: elfeledettnek hitt irodalmi Atlantiszok megannyi megmenthető és gondozásra szoruló rekvizituma.
Nemrég egy írói tanácskozáson – vannak még ilyenek, in real life – hangzott el a felvetés, miszerint az erdélyi magyar irodalomnak is szüksége lenne egy múzeumra, ahová összegyűjthetnék a „fehér foltokkal” tarkított életműveket. Egy olyan irodalmi központra, amelyben – az archiválás feladatán túl – élhetne az irodalom; ha ez nem számít paradoxonnak. Sok mindenre lenne szükség ehhez, persze. Először is: szándék, a kulturális intézmények és a (kultúr)politikai döntéshozók részéről, „határon innen és túl”. Aztán, ami ebből szervesen következik: pénz, paripa, fegyver. És pénz, megint. Épület, reprezentatív és jó nagy, hogy elférjen benne az újból életre hívott erdélyi Atlantisz. A szerzői jogok tisztázása. Ösztöndíjprogramok és ifjú kutatók, akiknek megéri, hogy a könnyebben járható út helyett – az ötvenharmadik dolgozat megírása ugyanazokról a konszenzuálisan jelentősnek tartott szerzőkről – összegyűjtsenek és felkutassanak mindent, amit érdemes, és ami valamiért kikerült a kánongyártók látóteréből vagy eleve be sem került. Mindazt, ami vagyunk, a hagyatékunkat, a hagyatékainkat: ezt az egyre nehezebben felfejthető és dekódolható, egymásba indázó borgesi labirintust.