.svg)
A vers emberiségre gyakorolt hatásáról miért éppen most mondanánk szép közhelyeket? Megint tél van, és olykor felemelt fejünket sűrűn beverjük az erkölcstelenség szmogjának zúzmarás felhőibe, számolunk és összeszámolunk, krajcároknak örülünk, könnyes szemű édesanyánkat utánozva menekülünk a gondoktól. Ki olvas manapság minálunk verset?
Az iskola egyetlen rohanás: bele a fémporszagú életbe, a technikába, a számok, az elektronikus alkatrészek, a szerszámok csikorgó világába, mindennapi kenyerünk előteremtésének, tervezésnek, építésnek, jövőálmodásnak szédítő távlataiba. A tanulás évei után kultúránk: csinnadrattás ünnepek sora, s aki egyébre is ráér, annak felejtő, pihentető olvasmányok, rágógumi-sorok és művek csendes feldarálása jelenti a művelődést. És közben gondolatok szálldosnak körülöttünk, költői erőlködések is, hogy tartós, szíjas-ökörnyálként keringjenek és elállják vagy mutatják utunk, amelyen önmagunkhoz juthatunk. A generációként következő évszakok forgásában egyszerre van tavaszunk és telünk, érzelmes forró nyarunk és sok esőt permetező őszünk. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, már nem hasadhat tovább az atommag magja, a kvantumelmélet bedöglött, mint egy kiszáradt gépkocsi, a határozatlansági reláció hasba rúgta a filozófiát, jobb, ha a fizika marad a saját kaptafájánál, minden nyitott és ugyanakkor zárt, csak a költőnek van joga távoli asszociációkra. Amikor úgy érezzük, hogy nekünk befellegzett, akkor jöhet a költő. Mindig is jönnie kell. Zenével, szavak mágiájával, érzések kavalkádjával, értelmet találó értelemmel, csöndes nyári esőként reménykeltő simogatással.
Minden valódi verseskönyvünk ilyen. Tessék fellapozni, beleolvasni, végigmormolni, mint imádságot volt szokás, gondolatot lopni belőle, és cserélni isteni gondolatot.
A kritikusok szedjék szét a költői képeket, terítsék ki milliméter-papírra felvezethető grafikonokra minden értelembe mártott vers indukciós erőit. A költő barátai emeljék a költőt vállukra és hordozzák körül nagyrabecsülésük többhasábos fényében. Az egykori analfabéta tanfolyamok fejesei és a kötelezően tízéves iskolapadot koptatók, a csavarokat bügyürgetők, a cipőfelsőrészt készítők, a tüzes vasat literrel mérők, a számítógépek előtt gürcölők, a mezőkön gépeiket dühösen ostorozók, az istállókban silószagban edzettek és az érettségivel jövőt álmodók, a hivatásuk mellett hajszállal elcsúszott értelmiségiek és az önmagukat másokért csontig égetők, a munkavállalók elbambított hordái, mindnyájan, akik törjük még anyanyelvünk szavait – tehát az olvasók – úgy vegyük kezünkbe a verseskönyveket, mint pontos méretre megmunkált lélekdarabokat, hogy cserealkatrészként bármikor használjuk majd megbicsaklott életünkben. Bizonyára szükségünk lesz egyikre-másikra. Az élet rendre kikoptatott belőlünk rosszat, de jót is: mindent.
Használati utasítás: szívünkkel olvassuk a verset. S ne szégyelljük, ha egy-egy szó, gondolat rögtön lelkünkbe illik. A belőlük felerősödő és elhalkuló leitmotivumok bennünk zengő messa di voce kell, hogy legyenek olyan egyszerűen és magától értetődően, mint a lenni múlt és jövő ideje, mintha mindenkor miden tőlünk függne, minket szolgálna költői alázattal és kitárulkozással, és számon kért és szemükbe vágott, a közhelyig lerágott egyetlen igazságunk volna.
