A mi nyarunk

Az árok fölé kell egy híd, felvonóhíd lenne az igazi, amit berántunk, ha jön az ellenség. De nincs idő semmilyenre, menni kell ebédelni, anyu hangja egyre türelmetlenebb. Tegnap, amíg mi ettük a sajtos-tejfölös lángost, valaki összetaposta a várat, az oldalfal belecsúszott a vizesárokba, a torony, amit Glóri kedvéért építettünk, teljesen eltűnt, a kilátóteraszt díszítő kagylók a saras lé aljára süllyedtek. Annyira sírtam, hogy anyu vett nekem jégkrémet, kettőt is, mert az elsőnek szerinte fura illata volt, azt kidobta. Andris buzgón tapasztja a vizes homokot a vár hátsó falához, vastag szemüvegén keresztül aprónak tűnik a szeme, mikor megkérdezem tőle: – Vigyázol a várra, Andris? – Persze, Bazsi, de tudod, hogyha ketten jönnek ellenem, nem bírok el velük. – Akkor szólj a bátyádnak. – Andriséké a szomszéd nyaraló, a szülei nem messze ülnek egy fűzfa alatt, tőlük kicsit távolabb Andris bátyja, folyton olvas, ha bálnák bukkannának ki a vízből és felkérnék táncolni a parton napozó néniket, akkor se rakná le a kezéből a könyvet, de a jelenléte mégis kicsit megnyugtató. A büfében a felforrósodott pad égeti a fenekem, Rózi néni két tálcán hozza az ebédünket, aztán ahogy rám néz, majdnem kiejti őket a kezéből. – Jesszus, Réka, hogy néz ki ez a gyerek… Balázska, menj már el a zuhanyhoz, és mosd le magadról ezt a kiló homokot, mégse vagyunk ősemberek ugyebár… – Glóri kárörvendően vigyorog, fogadok, hogy beleeszik a sült krumplimba. Anyu megadóan követ, beállok a jéghideg zuhany alá, a lábamnál és a zuhany alatti kőkocka körüli fűben is áll a víz, darazsak döngenek, anya fél tőlük, Krisztu mesélte, hogy mikor biciklizni tanult, belesett egy bokorba, ami telis-tele volt darázzsal. A lábam körül gyűlik a saras lé, anyu már nem engem néz, hanem mögöttem valamit, mintha a vizes fűből darazsakkal teli bokor nőne ki, és sietve elindul a strand másik vége felé. Benézek a kanyargós öltözőbe, egy néni sikít, a mosdóknál bekopogok mindegyik fülkébe, anyu az utolsóban ül és ijedt a hangja. – A vattacukros mellett ül egy házaspár. Hűtőláda van náluk, és a férfi vakítóan fehér. Ott vannak még? – Kiszaladok a mosdó elé, a vattacukros mellett tényleg ül egy néni meg egy bácsi, a néni épp naptejjel keni be a bácsi hátát, jó vastagon keni rá, mintha be akarná panírozni a bácsit, a csirkefalatkákra gondolok, amik ott várnak a büfé előtt, a nagysrác múltkor a kedvemért dínó alakút csinált. Visszamegyek a mosdóba, és elmondom anyunak, hogy mit láttam. – Rendőrök – mondja –, a munkahelyemen eltűnt egy festmény, az igazgató barátja vitte el, és most le akar csukatni, mert én ­tudnám bizonyítani, hogy milyen értékes… – Anyu retusátor, régi képeket javít, nagyon szeret festeni, a szobám falára festett űrhajókat. Megfájdul a hasam. Elképzelem, ahogy a bepanírozott bácsi kivesz a hűtőládából egy stukkert meg egy rádiót. – Erősítést kérek – szól bele, a néni megnyugtatóan mosolyog a vattacukrosra. A vízen először kis fekete pontok, aztán egyre kivehetőbbek a motorcsónakok, szirénázó autók jönnek, kommandósok pattannak ki belőlük, elárasztják a strandot, benéznek a sátrakba, kiveszik Andris bátyjának a kezéből a könyvet, a hajókról búvárok ugrálnak a Balatonba, a nénik sikítoznak, kivéve a bepanírozott bácsi feleségét. Ő elindul a mosdók felé, de közben én már kiszöktettem az anyut, átmászunk a kerítésen a szomszéd táborba… – Ez a lányvécé – Glóri hangja szemrehányó. – Tudom. – Akkor mit állsz itt? Rózi néni mondta, hogy keresselek meg titeket. Kihűl a kaja. – Mindjárt jövök – mondom az ajtónak, és kicsit odébb lökdösöm Glórit, aztán a fülébe súgom. – Anyut keresik a rendőrök, nem tud kijönni. – Glóri arcán rémület és őszinte csodálat váltakozik, az unokatesóm az egyetlen normális lány, akit ismerek, az osztálytársaim visítoznának, de Glóri csak néhányat kérdez, aztán elrohan, és a langyos sült krumplival meg csirkével jön vissza, felváltva őrködünk – a néni most rejtvényújságot fejt, a bácsi bemegy úszni – máshogy képzeltem el a rendőröket, de az álcázásban elég jók. Végre összeszedik a kempingszékeket, a hűtőládát és a napernyőt, és hazamennek. Délután Glórival dagonyázunk a parthoz közel, turkálunk az iszapban, Glóri azt mondja, hogy a nagyi egyszer talált egy nyakláncot, de nekünk csak hínár akad a kezünkbe, meg néhány törött kagyló. – Mondjak még egy titkot? – Mondj. – Anyu szerint Rózi néni nem az igazi. – Hogyhogy nem az igazi? – kérdezi Glóri, a kezén egy katica szárítgatja a szárnyait. – Hát, hogy néha megkér egy színészt, hogy játssza el őt, és akkor addig pihen. – Glóri a meglepetéstől leengedi a kezét katicástul, aztán ijedtében akkora hullámokat ver, amivel egy egész katicacsaládot ki tudna nyírni. Nagy nehezen mégis megtaláljuk, Glóri kiviszi a partra, kicsit úgy tűnik, hogy mára elege van a titkokból, behozza a gumimatracot, azt akarja, hogy toljam. – Ez csak mese. Mint a fogtündér. – Nem. – Anyu nagyon jól tud mesélni, egész más hangja lesz, ha mesél, és nem alszik el a legizgalmasabb résznél, mint a nagyi, és nem hagyja ki a szerinte gyerekeknek nem való részeket, mint Rózi néni. Anyu fejből is tud meséket, de soha nem hazudik nekem. Beleborítom Glórit a vízbe, aztán birkózunk, mert Glóri nem olyan lány, aki hagyja magát, anyu is bejön, már hárman fröcsköljük egymást, aztán felváltva tol minket. Már látszik az aranyhíd – ilyet építünk holnap – mondom –, anyu büszkén nevet, még maradnak katicákat menteni Glórival. Krisztu és Rózi néni a parton beszélgetnek, nem látnak meg, vacogva keresem a törölközőmet. – Mióta Gábor elment, azóta egyre rosszabb… Csak az a szegény gyerek… Tegnap kidobálta a kaják felét, amit ő vett, mert hogy ezek nem így néztek ki… A múzeumban összeveszett a főnökével… – mikor észrevesznek, elhallgatnak, lehalkítják a hangjukat. Este sütögetünk, Glóri apukája, Tamás áll a grillnél, folyik az arcán a víz, Rózi néni gyerekei is megjöttek a délutáni vonattal, folyton a telefonjukat nyomkodják. Mi Krisztuval kókuszgolyót csinálunk, anyu Rózi nénivel beszélget, mintha veszekednének, aztán anyu bemegy a házba. Rózi néni utánamegy, aztán poharakkal jön vissza, a felnőttek koccintanak, nem várják meg anyut, amíg Krisztu nem figyel, megeszek néhány kókuszgolyót. Anyu idegesen jön ki, hol a karkötője, kérdezi, szól a zene, senki nem figyel igazán. – Hol van az a kurva karkötő? – Anyu sohase beszél csúnyán, még akkor sem, mikor elrángattam Andrist a csatornához, és a hajóink nem akartak úszni, úgyhogy rá kellett segíteni, egy bácsi húzott ki minket, csöpögött rólunk a nyálkás víz, zöld békalencse mindenütt, mint két őserdei kutató, Andris anyukája kiabált, de anyu akkor se. Nem mondta, hogy a rohadt életbe, mint Rózi néni szokta, vagy hogy bassza meg, ahogy apu. – Direkt szórakoztok velem? Elraktátok valahova? A DNS miatt kell? Azt hiszitek, hogy velem mindent meg lehet csinálni? Vigyétek inkább a fogkefém, hallod, vigyétek a fogkefém! – Rózi néni megkövülten áll, anyu elindul felé, Tamás megfogja a kezét. – Ne aggódj, megkeressük. – Olyan a hangja, mint a tanító néninknek, ha megpróbál elmagyarázni valamit azoknak, akik sose értik, nem akarok ott állni. Rohanok befelé, túrom az ágyneműt, végig a dohos krimikkel és magazinokkal teli könyvespolcot, a fiókos szekrény összes fiókját, szirénaszó, itt a rendőrség, meg kell keresnem a karkötőt, olyan lesz, mint Jumurdzsák amulettje, rángatom ki a ruhákat a fiókos szekrényből, kinn kék fények villóznak, a karkötő a konyhapulton van egy konyharuha alatt. Rohanok ki, anyu éppen száll be a mentőbe, nem tiltakozik, Tamás most engem fog meg határozottan, nem hagyja, hogy odaadjam a karkötőt anyunak. Nem tudok elaludni, Krisztu megkérdezte, hogy aludjon-e velem, de csak ráztam a fejem, hiányzik mellőlem anyu a nagy franciaágyból. Arra gondolok, hogy ahogy megy a mentőautó az úton, egyszer csak feltűnik egy helikopter, anyu behúz egyet a mentősnek, persze nem nagyon erősen, mert tudja, hogy ő nem tehet semmiről, és kimászik a mentő tetőablakán, fel a helikopter létráján… Másnap mindenki szótlan, Glóri reggeli után közli, hogy az egész hülyeség, a rendőrség, meg minden, Krisztu szed szét minket, de nem büntet meg, azt mondja, hogy anyu kórházban van, egyelőre nem lehet meglátogatni, jó kezekben van – így mondja. Éjszaka a vihar ledöntötte a bástyát, Andrissal próbáljuk újjáépíteni, éppen nekikezdenénk a hídnak, amikor megjön a néni meg a bácsi, leülnek a vattacukros közelében, kipakolják a kempingszéket, napernyőt, hűtőládát. Annyira ökölbe szorítom a kezem, hogy érzem a körmeim félkörét a tenyeremben, támad egy ötletem. Amíg Andris az árkot mélyíti, nekiállok golyókat gyúrni, mintha szilvás gombócot csinálnánk a nagyival, telirakok egy vödröt – Bazsi, segítesz? Nem áll meg a híd. – Hagyjál, most fontosabb dolgom van. Előkeresem a strandtáskából a vízipisztolyom, Rózi néni sajnálkozva mosolyog rám, aztán tovább beszélget Krisztuval. A néni sikítozni kezd, amikor a hideg víz eléri, felváltva lövöm őt és a bácsit, azt hiszik, hogy játszom, a bácsi védekezően maga elé tartja a rejtvényújságot, akkor jönnek a homokbombák, mikor a vattacukros megindul felénk, megragadom a hűtőtáskát, és rohanni kezdek. Elég nehéz, nem akarok messzire menni, csak a parkolóba, egy autó mögött lerogyok a földre. Lerántom a tetejét, és fölé hajolok. Rántott húsos szendvics, dobozos sör, palacsinta. Főtt kukorica, kis üvegben só.

‍