A meteor becsapódik és szétrobbantja önmagát

Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán. Magvető, Budapest, 2023.

Kellerwessel Klaus második kötete a Magvető Időmérték sorozatában jelent meg 2023-ban. A kötet utolsó lapjain a sorozat szervezőelve olvasható: „időmérték: időtálló, mértékadó verseskötetek a magyar és világirodalomból. Versek úton lévőknek.” Úton levőktől – egészíthetnénk ki Kellerwessel kötete kapcsán. Az úton levés ugyanis egyszerre állapot és cselekvés egy úton levő szerzőtől. Úton a saját hang megtalálásában, az öndefinícióban, a szerelemben és hiányában, az értékek képviseletében.

A ciklusok előtti nyitóvers, a Szerenád mintegy pozicionálja a megszólalót: „Anyám pszichiáter, apám pszichopata. / Pocsolyák álma vagyok, zavaros és sekély.” (5.) Ez az önmeghatározás mintegy végigkíséri a kötet szövegeit, kijelölve az én mozgásterét, majd a zárlat prózájában keretes szerkezetbe illeszkedik: „mert nem hiszem el, hogy a műveim nélkül is szerethető vagyok, ők a kezeim, amikkel megragadom a nép húsos tőgyét, és szeretetet facsarok ki belőle (…).” (75.)

Lehet-e közös, ami személyes? Túlmutat-e az ön magán? Mire ad lehetőséget a nyelv, a saját? Kellerwessel tolla szövevényes, olykor parttalan, máskor univerzális, tehát közös, közéleti verseiben cinikus, kellően problémaorientált („de ha meg nem politizálok, akkor a forradalmárok nem lesznek elegen, és rábólintok egy olyan rendszerre, ahol ha politizálnék, meg lennék büntetve” [segíts, Viktor, szorongok!] [76.]). Vallomásos, önértelmező soraiban őszinte, önmarcangoló – olykor mintha beleveszne saját maga kuszaságaiba, amiből aztán egy nyelvi játék, kizökkentő szófordulat révén kifelé mutat. A saját és olvasói mozgástér és perspektíva kitágítására több kísérletet is tesz a költő: ilyen például a hagyományokhoz való visszanyúlás és a mindennapok eseményeinek taglalása is.

A saját és a társadalom életében való tényleges szerepvállalás és hangtalálás a kötet egyik sarkalatos kérdése, amely ismételten úgy válik univerzális próbálkozássá, hogy közben nagyon személyes is: „majd előregörnyedt, és / remegett, / megkérdezhettem volna, szeretne-e róla beszélni, de / mások is ültek / a fülkében és néztek maguk elé bután (…)” (28.) és „hiába tanuljuk mindketten ezt, nincs könyv, / nincs cikk, nincs indiai YouTube-videós, / aki megmondaná, meddig tart még / ez a kritikus periódus, amíg talán / egymásba szerethetünk” (29.).

S bár a kötet többirányú fókusza olykor széttartó szövegkorpuszt eredményez, ebben a mindent akarásban végig jelen van a nagyon emberi érzések és megélések boncolgatása: a lírai én saját maga útvesztőiről és társadalma hiányosságairól nyíltan, kendőzetlenül, kritikusan ír. A lelki működések alapos ismeretéből fakadó tudás pedig lehetőséget ad a szorongás és magány érzésének megragadására és poétikai megjelenítésére, amely a kötetegészt átható cinizmussal kézenfogva közelivé és ismerőssé hozza ezt a szöveg- és lelkivilágot.

‍