A mesefilmek hízott bolhája

A kollektív tudatalattink filmműfaj­térképén vannak olyan zsánerek, amelyek par excellence amerikainak számítanak, leginkább azért, mert annyi pénz kell rájuk, hogy annyi pénz csak Hollywoodban van. Európa nem szokott ennyit elverni filmekre, márpedig a kortárs, úttörő technológiák pont ezekben a látványműfajokban – sci-fi, fantasy, képregényfilm – számítanak a leginkább, ezekkel lehet a legnagyobb néptömegeket becsalni a moziba (ha azon néptömegek nagy része tinédzser is). Nehéz hát kitűnő mainstream európai filmet mondani ezekből a műfajokból, s ha egy-egy nem amerikai rendezőnek be is jön a kísérlet, hamar átcsábítják az Álomgyárba, hogy ott fusson be (noha legtöbben csak elvéreznek). Az eleddig teljesen másfajta filmekkel kényeztető Matteo Garrone felveszi a kesztyűt, és csatába száll azzal az előítélettel, hogy Európa nem tud jó fantasyt gyártani. Nos, sikerül is neki, meg nem is.
Sikerül, mert az alapterv azért összejött: fantasy is, látványos is, nagy költségvetésű is, sztárok is vannak benne (ha még Salma Hayek és Vincent Cassel annak számít), és európai is. Sőt, olyannyira európai, hogy Giambattista Basile 17. századi író és udvaronc mesegyűjteményéből, a Grimméknek és Perrault-nak is inspirációként szolgáló Pentameronból adaptál mindjárt három darabot.
És nem is sikerül. Nem azért, mert filmje nem lenne jó – csak annyira másvalami lesz ebből a végére, hogy nehezen fogja megtalálni a célközönségét. Marketingje némi horrorisztikus felhanggal is operáló mesefilmet ígér, ezzel szemben viszont a tavalyi év egyik legfurcsább nagy költségvetésű kísérlete látható, amely legalább annyira szerzői, mint műfaji – nem is csoda, hogy egyik forgalmazó sem merte bevállalni sem Romániában, sem Magyarországon. Az Egyesült Államokban is csak most, szinte egy év késéssel megy, de az ottani közönséget még az sem hatotta meg, hogy az egész film eleve angol nyelven forgott. Nem csoda: Basile meséi annyira furcsák, hogy az alcím ellenére (A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása) nemigen ajánlhatóak kicsiknek, pláne így, megfilmesítve. Felnőtteknek szóló mesék ezek, de horror nincs bennük annyi, hogy legalább az ilyesmire fogékonyak érdeklődését felkeltse. Ami kár, mert bizarrsága ellenére, vagy inkább pont azért, a tavalyi év egyik legizgalmasabb filmje a Mesék meséje.
A három történet csak nagyon lazán van összekötve, hál’istennek nem erőltetik az egy jelenetben való kicsúcsosodást, holott párhuzamosan vágták a sztorikat. Ez a szkeccsfilmszerűség áldásos megoldásnak bizonyul, mert a három történet külön-külön nagyon kevés klasszikus dramaturgiai vonzerővel bírna, mondhatni olyannyira követik a mesék „logikáját”, hogy nehézkesen férnek fel a mozivászonra, mintha csak egy hatalmas expozíció lenne mindenikük. Így, egymásra vagdosva viszont nincs alkalmunk megunni őket.
Egy terméketlen királynő (Salma Hayek), aki mindent feláldozna egy fiúért; egy bolhát hizlaló király (Toby Jones), aki feláldozná egyetlen leányát egy hülye heppjéért; és egy másik király (Vincent Cassel), akinek szexuális étvágya furcsa tettekre inspirál egy kiöregedett, megfiatalodni vágyó testvérpárt – mindegyik mese valamiféle emberi gyarlóságot emel ki és visz el olyan extrém helyzetekig, amelyek a mai, politikailag korrekt és kilúgozott meséktől már elképzelhetetlenek lennének. Kultúrtörténeti barangolás is ez tehát, a „sötét” európai középkor tudatalattijába, ahol minden megtörténhet, és rendszerint meg is történik: az első történet királynője egy lemészárolt albínó tengeri szörny szívétől esik teherbe, párhuzamosan egyik szűz szolgálójával, a második sztori bolhája bárányméretűre nő, és megnyúzattatik, a harmadik történetben pedig az átvert király kidobja az ablakon az este még kényeztetett öregasszonyt, de az nem hal szörnyet. Féltékenység, irigység, félreértelmezett becsület, apai hanyagság, kivagyiság, mohóság, önzés – csak úgy röpködnek a sztorikat működtető fő- és albűnök (mert kétségünk ne legyen: azok az igazi főszereplők). Igaz szeretet/szerelem helyett mindegyik szereplő valami gyors kielégülést keres. A kötődés, a ragaszkodás kudarcáról szól hát mindhárom mese, és ez így van rendjén: a kényelem és a beteljesülés még nem ihletett semmilyen erős narratívát, még mesét sem. És mindezzel együtt ráeszmélünk, hogy ezen fantasyk szinte mindegyike testhorror. Átváltozások, élve megnyúzás, ikrek két anyától, megfiatalodás – szinte mindegyik vágy és bűn(össég) a testhez, a testiséghez kapcsolódik, és ezzel együtt a méltó, groteszk büntetés szerepét is betölti.
Amikor mesékről beszélünk, rögtön Propp, az ő klasszikus mesemodellje és annak filmes alkalmazásai (Csillagok háborúja stb.) jutnak eszünkbe, pedig jóval többről is lehet szó – ezek a mesék szörnyűségükben is sokkal őszintébbeknek, urambocsá’ valószínűbbeknek tűnnek, mint a legkisebb fiús történetek. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy javarészt mellőzik a happy endet, „tanulságuk” mindig kesernyés szájízt hagy a nézőben. Garrone pedig ehhez találó, látványosságában is szűkszavú rendezéssel kényeztet, nem rág szájba semmit, nem mondatja ki a szereplőkkel a lényeget, hanem gyönyörű képekben, fantasy-műfajtól szokatlanul hosszú beállításokban mesél, szinte szenvtelenül elmélázva egy-egy beállításban.
A képi világ ehhez mérten parádés, de minden színessége ellenére is van benne egyfajta naturalista hűvösség, kimértség, s ettől a bemutatott tartalom csak még inkább örökérvényű (és szürrealistább) lesz. A néha elég rosszul illeszkedő CGI-t pedig olyan, mára alig használt „analóg” technikák egészítik ki, mint a megépített szörny- és bolhamakettek/bábok, amitől időtlenebb és valószerűbb lesz minden – a nagyszerű eredeti helyszínekről nem is beszélve.
Bátor kísérlet ez tehát, nagyjából minden regiszterében valahol félúton egyensúlyoz: műfaji és szerzői, mainstream és arthouse, mese és horror között. Hatalmas szüksége van az európai filmgyártásnak efféle tabudöntögető, határsértő, hizlalható, nagy költségvetésű művekre, még ha a pillanatnyi jutalom (értsd: nézőszám) csekélynek tűnik is – hiszen a kultuszfilmek is kicsin kezdik. Bolhaként, akár.


Tale of Tales – Il racconto dei racconti (Mesék meséje), színes olasz–francia–angol film, 125 perc, 2015. Rendező: Matteo Garrone. Forgatókönyvíró: Matteo Garrone, Edoardo Albinati, Ugo Chiti, Massimo Gaudioso. Író: Giambattista Basile. Operatőr: Peter Suschitzky. Vágó: Marco Spoletini, Alexandre Desplat. Szereplők: Salma Hayek, Vincent Cassel, Toby Jones, John C. Reilly, Shirley Henderson, Hayley Carmichael, Bebe Cave.