.svg)
A Repedések könyve első pillantásra egy olyan világot látszik megidézni, amelyet már legszívesebben elfelejtenénk. Olyan gesztusok, képek, emberi jellemek és beidegződések, szűkebb és tágabb rendszerek rajzolódnak ki az oldalakon, amelyek mintha egy nyomasztó, ám túlontúl ismerős rémálomból merülnének föl. A késő Kádár-korszak hangulata azonnal szembetűnővé válik, és annak a látszólagos, semmiképp sem teljes átalakulásnak a nyomai, amely a kilencvenes években zajlott Magyarországon. Ahogyan az már az utóbb említett évtizedben is kiderült, nem minden tekintetben vetettük meg és volt szándékunk elhagyni a kádári éra sajátosságait, és ha csak az olvasásra, tágabb értelemben a művészet élvezetére, a befogadásra gondolunk, valljuk be, szeretjük a nosztalgiát, s időnként olyan terepen barangolni, ahol már a puszta létezés, egy körbepillantás is komoly feszültséggel, kockázattal járhat akár, s amely fájdalmasan ismerős arcokat, szituációkat állít elénk. A Repedések könyve szereplői, legalábbis nagy részük, mintha ebből az átmeneti korból származnának, mely egyszerre volt útkeresés, a szembenézés helyett meg-, illetve eltagadása bizonyos (fel)vállalhatatlan dolgoknak, bűnöknek, és az új lehetőségek, vágyak kiélvezésének lucskos táptalaja, tobzódás; valamiféle elemi erővel történő kilábalás – vagy csupán mohó kilábalási szándék – a „hosszan tartó és embertelen bajból”.
Azt gondolom, alapvetően nem szerencsés az, ha egy fiatal, pályakezdő írót stigmatizálnak, skatulyába zárnak azzal, hogy ehhez vagy ahhoz az alkotóhoz hasonlítják, miközben K. Varga Bence könyvének nyomasztó atmoszférája (is) nyilvánvalóan sokféle prózahagyományból táplálkozik. Természetesen lehetne sorolni az elődöket, akiknek nyoma láthatóan-érezhetően, szinte kézzel foghatóan jelen van ebben a kötetben, azonban csak egyvalakit, egyetlen prózaírót említenék meg közülük – már csak, vagy elsősorban a kötet elején található idézet miatt is –, Krasznahorkai Lászlót, aki így vagy úgy – akárcsak Petri György a költészet kapcsán – nyomot hagyott már szinte az egész kortárs magyar irodalmon. A Repedések könyve, én legalábbis egyértelműen így éreztem olvasás közben, vállaltan és szándékoltan idézi meg Krasznahorkai „korai” írásait, a Sátántangót vagy Az ellenállás melankóliáját, elég csak bizonyos visszatérő nyelvi elemekre, fordulatokra, a baljós atmoszférára, a vasúti kocsikra vagy az említett karakterek bolyongására utalni, és természetesen a Kegyelmi viszonyokat, már csak a műfaji sajátosságok és a karakterek lelki-egzisztenciális kiszolgáltatottsága és reménynélkülisége miatt. K. Varga Bence könyve mégsem egy hommage-kötet, vagy csupán egy tisztelgés, utánérzés, szó sincs ilyesmiről, mert miközben olvassuk a szövegeket, és elmerülünk ebben/ezekben a mocsaras, ködös és metszően hideg világ(ok)ban, rádöbbenünk, hogy itt egy határozott egyéniség szól hozzánk, egyre inkább fölsejlik a rokonság mellett a sok különbözőség is, a beszédmódban, a mondatok tempójában, a párbeszédek szikárságában vagy épp a ritmus, a mondathosszúságok váltakozásában és az információáramlás töredezettségének egyediségében. Meghatározó érzésünk lehet olvasás közben az, mintha egy lyukon keresztül leskelődnénk; mintha egy érzésre szűk, ám mégis kellően nagy, épp a megfelelő látószöget biztosító ablakocskán át figyelnénk ezeknek a sokszor nyomorgó, bizonytalan és döntésképtelen embereknek a mindennapjait, s mintha, természetesen, lehetőségünk volna – már csak az elbeszélői mód miatt is – a fejükbe látni, s nem csak szembesülni gondolataikkal, fájdalmaikkal, örömeikkel; egyértelműen átélni, megélni azokat. Bár a szövegek különféle terjedelműek – vannak egészen rövid novellák (Éjjeli vonat; Odakint), s szerepelnek elbeszélések is a könyvben (Jöjj, kedvesem; A hullatologató stb. – utóbbi az egyik legkiemelkedőbb darab) –, mindre jellemző a tömörség, a lényegre törő jelleg és a töredezettség, mintha egy nagyobb egészből lettek volna kiharapva, kiráncigálva, kiszakítva; s a fokozással arra is utalni kívánok, hogy az erőszak vagy az erőszak gyanúja, sejtelme szinte minden egyes szövegben ott lapul. Akárcsak a haláltól való félelem érzete, a halál tabuja, a társadalmunk, a kultúránk tehetetlensége az élet „végével” szemben. És ez az érzet, ezek az érzetek talán arra is utalnak, hogy K. Varga mintha már most a nagyobb léptékű anyagok felé orientálódna – egyértelműen benne rejlik a potenciál, hogy komolyabb terjedelmű és még komplexebb szövegeket is képes legyen/lehet egyben tartani. Meghatározó érzés egyes szövegek olvasása közben, mintha azok csak „előtanulmányok” volnának, vázlatok egy nagyobb léptékű műhöz; számos novella esetében lehet az a benyomásunk, vágyunk, hogy szívesen olvasnánk még tovább erről a világról, az aktuális szövegben fölbukkanó emberek belső életéről, „hallgatnánk” még a párbeszédeket, szívesen éreznénk a sokszor kapkodó, „áramrázta” alakoknak a kínlódását, útkeresését, és hogy hasznos volna megtudni többet is a velük történő események bekövetkeztét meghatározó egyéb (homályban maradt) tényezőkről. Különösen fontosnak, döntő eszköznek bizonyul, hogy K. Varga Bence komoly hangsúlyt fektet a lelki-tudati és időnként a testi folyamatok ábrázolására, láttatására – ezt a fülszöveget jegyző Barnás Ferenc is a kötet legnagyobb erényeként emeli ki –, s mindez nemcsak hogy egyedibbé, jóval mélyebbé, és ami fontos, átélhetőbbé teszi a periférián élők küzdelmeit, akarását, vagy épp a bukásukat. A Repedések könyve szövegeivel kapcsolatban nagyon lényeges momentumnak tartom még, hogy akkor a legerősebbek, legütősebbek, ha nem szándékoznak elmenni, „csupán” 95%-ig. Nyilván összefügg ez a terjedelmi korlátokkal-szabályokkal is, ugyanakkor az az alkotói szándék, „megoldás”, hogy a valódi megoldást az olvasókra hagyja, eleinte talán idegesítő döbbenetet szül(het), ám hosszú távon meglehetősen gyümölcsöző eredmény.
Az egyéb médiumok által közvetített történetek sajnos belénk égették azt az igényt, hogy színes-szagos, egész estés élményre „van szükségünk”, és csak ritkán elégszünk meg a töredékekkel, és még ritkábban szánjuk rá magunkat az önálló gondolkodásra, a munkára, az energiabefektetéssel együtt járó kiegészítésre, sőt továbbgondolásra. Sajnos egyre kevésbé tűrjük a bizonytalanságot, ami a körülöttünk bontakozó világ szerkezetét vagy szerkezetnélküliségét figyelve, tapasztalva persze érthető. K. Varga Bence kötete nem azoknak íródott, akik nem szeretnek lélekben tovább dolgozni egy történeten, együtt élni-hálni vele, és nem azoknak, akik el akarnak menekülni a megrázó, átlényegítő érzések, problémák elől, hanem egyértelműen azoknak, akik a reménytelenség ellenére – pont amiatt – igénylik a küzdést és a lehetetlennek tűnő problémák körbejárását, alapos megvizsgálását, hogy végül mégiscsak lehetőség nyíljon – még ha az csak egy vékony repedésnyi is – a megváltást is eredményezhető megoldásra.
K. Varga Bence: Repedések könyve. Fiatal Írók Szövetsége (FISZ Könyvek), Budapest, 2022.
