.svg)
Nem jó, ha már azelőtt megismerjük a poklot, hogy odakerülnénk.
Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amint szememben visszatükröződnek a lángok. Forró, fenyegetően romlott tűznyalábok emésztik és zárják kebleikre az előttem lévő házat. Egyet szippantok, és egy hanyag mozdulattal szétmorzsolom az arcomat csiklandozó cseppeket. Semleges arccal bámulok tovább az egyre nagyobb lángok közé. Farkasszemet nézek velük, és felemelt fejjel nyelek egy nagyot, mintha bizonyítani szeretném a tűznek, hogy én nem félek tőle. Hogy engem nem tud porrá égetni és megsemmisíteni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is érezzek. A félelem, a sajnálat, az aggodalom a gyengék sajátja, de én már rég túl vagyok azon, hogy gyengének lássanak.
Az első lecke az, hogy erősödj meg. Fájni fog, de a fájdalom megerősít. A második lecke az, hogy soha, de soha ne bízz senkiben. Az, aki fedez, könnyedén hátba szúrhat. Bár ez a paranoiám sokszor odáig magaslik, hogy néha saját magamban sem bízok. Aztán rájöttem, hogy semmi szükség arra, hogy átverjenek. Az emberek megtévesztik saját magukat. Elvégezzük magunkon más helyett a piszkos munkát. A harmadik lecke, és egyben a legfontosabb: éld túl! Annyi embertől hallom, hogy fél a haláltól, pedig ennek semmi értelme. Ha az ember félni akar, ne a halált válassza, hanem az életet. Az élet az, amitől félni kell. A halál csupán csak egy unalmas mellékhatás. Meghalni könnyű, és attól egyáltalán nem leszel bátrabb, ha szembenézel a végzeteddel. Viszont élni. Na, az már kemény dió.
Emlékszem Peter bácsikám halálára. Ott feküdt szerencsétlen az ágyban, mi meg azt körbeállva vártuk, mikor leheli ki utolsó lélegzetét. Elég szánalmas és morbid helyzet volt, az biztos, viszont mikor elkaptam tekintetét, ahogy mélyen a szemembe néz, sok minden megfogalmazódott bennem. Így tesszük meg a halálba vezető utat? Botladozva elhalványulunk, ahelyett, hogy emelt fővel várnánk a finálét? Mindenesetre másnap, amikor talpig feketébe kikísértük koporsóját a sírhoz, magamban eldöntöttem, hogy én olyan életet fogok élni, amit halálom napján sem fogok megbánni. Azóta elég sok minden eltelt, most pedig itt állok, mint egy kisgyerek, és nézem, ahogyan a babaházát felemésztik a lángok. Babaház, kalitka, játszótér, búvóhely, talán még börtönnek is hívhatnám. Szomorú, mert bármennyire is ez az a ház, amiben felcseperedtem, bármennyire is ez az a ház, amiben a családom lakott, mégsem vagyok képes kimondani rá azt, hogy otthon. Az otthon az olyan szó, amit az ember boldogan és meghatottan ejt ki a száján. Nálam a „Mindenhol jó, de a legjobb otthon” inkább úgy hangzana, hogy „Mindenhol jó, csak ne legyek otthon”. De hiszen már úgyis mindegy, mert az emlegetett otthonom éppen most válik lángok martalékává.
Figyelem, ahogy egy cserép botladozva megindul lefele, aztán ahogy földet ér, szilánkosra törik a betonon. A hangja hatására egyből bevillan egy emlékkép. Nincs visszaút, máris ott állok ismét nyolcévesen, és egy szokatlan, rég elfeledett érzés kerít hatalmába. Boldogság. Az udvaron labdázok a húgommal, Amyvel. Minden délután ezt csináljuk iskola után. Jó kiengedni a gőzt, na meg jobb a friss levegőn, mint bent abban a büdös szagban, ami állandóan apa üvegeiből árad. Anya azt mondta, orvosság van bennük, de az emberek nem szokták ilyen jókedvvel beszedni az orvosságot. Mellesleg már két éve issza apa ezt a bizonyos löttyöt. Azóta, hogy Peter bácsikánk eltávozott az élők sorából. Hallottam valahol, hogy a gyászolás is megbetegítheti az embert, apát viszont nagyon is magával ragadta. Régen sokat labdázott ő is velünk, most viszont csak ketten maradtunk Amyvel. Apa fekszik, anyának meg sok a dolga. Már két éve. De ezen a napon különösen boldogok voltunk, mert kitaláltunk egy új játékot. Az nyer, aki magasabbra tudja dobni a labdát. Tetszett a játék, mert én álltam nyerésre. Elkötelezett ember vagyok. Ha nem nyerhetek, nem kezdek bele a játszmába. Amy már kezdett nyavalyogni, hogy vesztésre áll, de engem hajtott a versenyszellem, így nem álltam le. Sőt, sikerült egyre magasabbra és magasabbra dobni a labdát. Mindezt addig, amíg az szépen rá nem pottyant a tetőre. Lefele jövet még egy cserepet is hozott magával, ami aztán nagy csattanással földet ért. Megszeppenve figyeltük a cserépdarabokat, aztán az ajtó vágódott, nagy kiabálás, apa előttem terem, keze lendül, és…
Összehúzom magam. Légzésem felgyorsul, és az imént lezuhant cserépdarabot vizsgálom. A ház lángjainak fényében még narancssárgább, mint eredetileg. Észreveszem az egyik lepattant darabját, és próbálom kitalálni, mire hasonlít. Eszembe jut, hogy Willel mindig megszöktünk a házunkkal szembeni mezőre felhőket nézni.
Amikor tizenkettő voltam, Amy elkapott egy csúnya tüdőgyulladást. Nem volt elég pénzünk gyógyszerekre. Anya azt mondta, hogy kevesebb lett a fizetése, de én tudtam, hogy apa itta el az egészet. Akkori fejjel tudtam már, hogy nem orvosságot rejtegetnek a kozmikus illatú üvegek. Másfél hónapig próbáltunk segíteni Amy helyzetén. Anya megtiltotta, de én volt, hogy iskola helyett ellógtam és kéregettem az utcákon, de mindhiába. Cukorkára sem volt elég az a pénz, amit szánakozva hajítottak elém az emberek. Miután Amy elhunyt, anya mélységes gyászba vonult. Teljesen megnémult. Hiába szóltam hozzá, sosem válaszolt. Kellett egy kis idő, mire apa is felfogta, hogy már csak egy lánya van. És persze hogy abból is a pimaszabbik. Tudta, hogy az ő hibája volt, hogy nem tudtuk megvenni Amynek az orvosságot, így aztán egy reggel, mikor felkeltem, láttam, hogy nincs a kanapén. A cipőspolcról hiányzott a cipője, a kabátja pedig nem volt a fogason. Elment. Itthagyott minket, de nem éreztem a hiányát. Ketten maradtunk anyával, mégis olyan volt, mintha teljesen egyedül lennék, mert sosem beszélt velem. Egész nap ott ült a konyhában, és csak meredt maga elé. Szerencsére a szomszéd néni, Lotti elvállalta, hogy minden nap eljön és besegít nekünk a takarításba, a főzésbe és a mosásba. Nem kért cserébe semmit. Örült, hogy társaságban lehet. Magányos, már tizenkét éve özvegy volt, gyerekei meg nem születtek.
Ebben az időszakban ismerkedtem meg Willel. Nagyon kedves fiú volt, neki elmondhattam minden gondomat. Egy évvel volt nagyobb nálam, de sokkal bölcsebb volt a koránál. A nehéz napjaimon ő vigasztalt, és csak ő tudta tartani bennem a lelket. Már ha egyáltalán volt nekem olyanom. Willel megvolt a közös hang. Az iskolában mindig kiközösítettek. Az a hír terjengett, hogy apám azért hagyott ott minket, mert elviselhetetlenek vagyunk. Az emberek borzasztóan tudnak bánni azzal, aki egy kicsit is eltér tőlük. Pedig csak magányos voltam. A magány azt jelenti, hogy kívülálló vagy. Hogy más vagy. Kirekesztett. A mássággal az a probléma, hogy körülötted mindenki normális. De Will szerencsére nem volt normális. Mindig mellettem állt és megvédett a gonosz szavaktól, így aztán egy idő múlva elválaszthatatlanok lettünk. Két nem normális fiatal a világ ellen.
– Menjünk világgá – mondta egy meleg tavaszi napon, amikor éppen a felhőket bámultuk. Észrevettem, hogy az, amelyik pont felettem halad, úgy néz ki, mint egy kacsa. Eléggé mutáns kacsa, viszont ha hunyorítok, egészen rendben van.
– Hogy érted? – kérdeztem vissza, viszont még mindig hunyorogva próbáltam kivenni a felhőből a mutáns kacsát, ami már inkább kezdett egy székre hasonlítani. Mindegy is, keresek egy jobb felhőt.
– Ugyan már, Penny, te is tudod jól, hogy itt nem megyünk semmire. Tragédiák gyermekei vagyunk. Nekem a szüleim meghaltak, jövő héten viszont töltöm a tizennyolcat és kiengednek az árvaházból. Neked csak anyád van, de egy szót sem szól hozzád, számba se veszi a létezésedet. Ne aggódj, Lotti úgyis gondját viselné.
Kemények és fájdalmasak Will szavai, de mégsem tudok ellenérvet felhozni. Teljesen igaza van, és ez még jobban fáj. Nem tudom, mit mondhatnék. Mennék, de mégsem.
– Néha nem az a lényeg, hogy mentsd magad, hanem hogy kitarts, amíg valaki a megmentésedre siet – vetem oda végül, aztán meg is bánom. Will volt az, aki addig megmentett, bármilyen lehetetlennek tűnő helyzetbe is kerültem. Most meg visszautasítom a segítségét. Szörnyű barát vagyok. Magára hagytam azt, aki mindig velem volt.
– Egy napon okot találsz majd arra, hogy elmenj innen – mondta, aztán otthagyott, én pedig azt kívántam, bárcsak igazi lenne az a felhőkalapács, hogy fejbe vágjam magam, mert nagyon is megérdemelném.
Sokszor elgondolkodom, mi lett volna, ha akkor belemegyek Will ajánlatába. Talán most nem állnék itt az izzó lángok előtt, figyelve haragos lobogásukat. Willel az óta a bizonyos tavaszi nap óta nem találkoztam. A következő héten, a születésnapja után köddé vált. Nem jött elbúcsúzni. Nem jött meggyőzni vagy megkérdezni, hogy komolyan gondoltam-e. Egyszerűen csak elment. Magamra hagyott, mint mindenki más, akit szerettem. Fájt, de el kellett fogadnom azt a tényt, hogy sem a hűséget, sem a szeretetet nem szabad kierőszakolni. Nehéz elfogadni, hogy nincs senki, akiben megbízhatsz és akivel szoros kapcsolatot tarthatsz, de eldöntöttem, hogy ez így jobb is nekem. Megerősödtem, és a szívem köré várfalat építettem. Nem igaz, hogy nem voltam magányos, de legalább így nem tudott senki sem bántani. Rájöttem, hogy tízszer tovább tart összerakni magad, mint amennyi idő alatt szétesel, szóval magányos farkasként folytattam tovább az utam.
Az iskolában egyre kevesebbet zaklattak, bár kétlem, hogy azért, mert megesett a szívük rajtam. Inkább csak szánalomból döntöttek úgy, hogy nem pazarolják rám az idejüket. Mindennek ellenére én nem enyhültem. Egyre keményebb és szívtelenebb lettem. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok rettegni sem az egyedülléttől, sem az emberektől. Féljenek ők tőlem, hogy én ne féljek többé.
Miután befejeztem az iskolát, rá nem sokkal meghalt anya is. A depresszió végleg felülkerekedett rajta, és elnyelte a sötétség. Ezek után elhatároztam, hogy nem maradok. Nincs semmi, ami ehhez a házhoz kötne a rossz hangulatot és bánatot leszámítva. A halál ott bujkál a falakban, és az apa után maradt alkoholszag még mindig betölti a teret. Egyedül Amy szobája az, ami megnyugtat, de már az sem számított sokat.
– Biztos elmész? – kérdezte könnyes szemekkel Lotti. Bár nem sokat beszéltem vele, amíg nálunk segédkezett, ő mégis valahogy tudta és érezte, min mentem keresztül.
– Nincs sok, ami vissza tudna tartani, de talán még néha visszajövök.
Két keze közé fogta az arcomat, hogy a szemébe nézzek, és amilyen komolyan csak tudta, úgy suttogta a szavakat, hogy biztos legyen, hogy felfogom, amit mond.
– Gyere vissza akkor, ha a visszatérés nehéz döntésnek tűnik, nem a könnyebbik útnak.
Tehát összepakoltam azt a kevés holmimat, ami volt, és elköltöztem két várossal odébb. Ott kaptam egy kis bérházat, és felvettek pincérnek egy aranyos, pici kávézóba. Volt időm gondolkodni és felépíteni kis, szerény életemet. Szép lassan újjászülettem, nem voltak továbbra sem közeli barátaim, viszont tudtam, hogy magamra számíthatok.
Azt, hogy miért tértem vissza, még most sem tudom. Azt mondják, az elkeseredett emberek minden őrültségre képesek, pedig nem éreztem magam elkeseredve. Mostanáig. Most, hogy érzem a lángok forróságát a bőrömön, most, hogy a múltam az emlékeimmel együtt porrá ég, valami megragad és fojtogatni kezd. Nem enged szabadulni, pedig azért jöttem. Azért jöttem, hogy véget vessek ennek. Hogy megszabaduljak a rémálmoktól, és örökre magam mögött tudhassam a történteket. De most, hogy tekintetem a lábam előtt heverő benzineshordóra terelődik, majd a kezemben lévő gyújtóra, mégsem érzem azt a felszabadultságot, amire számítottam.
Azon gondolkodom, hogy rossz ember vagyok-e, de hát mi számít rossznak? Az, hogy elhittem, hogy ha felgyújtom a házunkat, minden jobb lesz? Hogy a szívem legmélyén még mindig ott bujkál az a naiv, megtört kislány, aki abban reménykedik, hogy minden csak egy rossz álom volt, és hamarosan felébred? Nem tehetek róla. Én is az újkor gyermeke vagyok. Azt hiszem, csak megnyomom a „reset” gombot, és újraindul a rendszer. Bárcsak ilyen könnyű lenne. Azt mondják, könnyebb bátornak lenni, ha te hajtod végre a rémisztő feladatokat. Nos, ez igaz. De csak addig, amíg elvégzed azokat. Most viszont rettegek. Emészt a bűntudat, mégis legbelül azt érzem, helyesen cselekedtem. Egyszerűbb megkülönböztetni a hőst a gazembertől, amikor a tét csupán élet vagy halál. De talán én sem vagyok elég bátor ahhoz, hogy szembenézzek az élettel.
A fej túlságosan bölcs. A szív csupa tűz. Elbuktam. Gyáva vagyok az élettel szembeszállni. Megbízhatatlan, ostoba teremtmény. Habozok, de aztán dűlőre jutok a gondolataimmal. Mivel úgysincs visszatérés, az a legokosabb, ha továbblép az ember.
Én is ezt tettem. Továbbléptem. Tovább a lángok belsejébe.
