A megkésett Weinberg – vagy az ér(t)etlen 20. század

Hermeticizmus, szimbolizmus, esztéticizmus, formalizmus, naturalizmus, intimizmus, pesszimizmus, negativizmus, apoliticizmus, obskurantizmus, miszticizmus – talán vannak még az érettebb évjáratokhoz tartozók között, akiknek ismerősen hangzanak ezek az izmusok… amelyek a sztálini hagyományvonalat követő szocialista művelődéspolitika szókészletében többé-­kevésbé halálos bűnöket neveztek meg. „A szovjet ember – az egy nagyon komplex lény” – mondja maró gúnnyal Sosztakovics a Rayok, avagy Az antiformalista mutatványosbódé című szatirikus kisoperájában, amin persze jót lehetett kuncogni (mondjuk a 90-es években a Kolozsvári Magyar Operában), de ki tudná megmondani, százakban-e vagy éppenséggel ezrekben mérhető azoknak a száma a szocialista karám egészében, akiknek szakmai életét egy-egy ilyen „izmus-­vád” – lásd a szövegkezdő enumerációt – végérvényesen földbe döngölte.

Hozzájuk képest Mieczysław Weinbergnek (1919–1996) egész tűrhető élete volt. Csak egyszer tartóztatták le – a Szovjetunióban hullámszerűen jelentkező antiszemitizmus egyik boldogtalan pillanatában zsidó burzsoá nacionalizmus vádjával –, ám az említett Sosztakovics, aki Weinberggel baráti viszonyban állt, szót emelt mellette. De talán ez is hiábavaló lett volna, ha Sztálin pár nap múlva meg nem hal. Weinberg így megúszta csupán tizenegy hétnyi börtönnel.

Nagy divat manapság Weinberget felfedezni. Akár Weinberg-reneszánszról is beszélhetnénk, ha lett volna egyáltalán egy olyan időszak is, amikor a moldáviai gyökerű lengyel zsidót, aki életének java részét a Szovjetunióban élte le, egyértelmű elismerés övezte volna. De nem volt ilyen. Bár az évtizedek során megannyi elsővonalbeli zenész játszott Weinberget, az övé meg sem közelíti Sosztakovics ismertségét. Nehéz objektív érvekre támaszkodva megmondani, miért. Szólóhegedűre, csellóra vagy zongorára írt szonátáinak ismeretében, gyönyörű, színpompás csellóversenyét vagy vonósnégyeseit hallgatva az emberben leginkább az az ösztönös gyanú támad, hogy Weinberg azért maradt mindvégig a háttérben, mert nem nyomult.

Tehetsége, szakmai tudása, alkotói erudíciója, szorgalma egyaránt elképesztő. Tizenkét évesen nyert felvételt a varsói Zeneakadémiára, már diákkorában érdeklődést mutatott iránta egy philadelphiai stúdió. (Mégsem jutott el az újvilágba, sőt a Lengyelország náci megszállása elől a Szovjetunióba átmenekült Weinberg haláláig csupán egyetlen alkalommal hagyta el az SZU-t, illetve Oroszországot.) Minszkben tanult, a német terjeszkedés (1941) elől viszont – már szovjet állampolgárként – Taskentbe hurcolkodott tovább, ahol az operaháznál kapott alkalmazást. Onnan (is) Sosztakovics közbenjárására tudott visszaköltözni Moszkvába, ahol aztán zeneszerzőileg teljesen magára talált. Ontotta a jobbnál jobb műveket – dalokat, kamaradarabokat, zenekari opuszokat –, bár megélhetést csak színházi munkák, rádiójátékok, illetve cirkuszi előadások zenei anyagának előkészítése biztosított számára.

1957 volt az egyik csúcsév Weinberg számára, de akkor is az alkalmazott zene hozott neki sikert: az első olyan szovjet filmnek, amely Cannes-ban Arany Pálma-díjat hozott a Szovjetuniónak (az M. K. Kalatozov rendezte Szállnak a darvakról van szó) Wein­berg írta a zenéjét.

A hatvanas évek végén a szimfonikus és kamarazenében érlelődött Weinberg végre operát is írt. Egy egykori auschwitzi fogoly és egy valamikor náci katona találkozásának történetét örökíti meg Az utas. Weinberg 1968-ban tette a záróvonalat partitúrája végére, ám soha nem láthatta a művet színpadon. A Balsoj Színház kereken visszautasította Az utast, s az első moszkvai koncertszerű előadásra is csak halálának 10. évfordulóján, 2006-ban kerülhetett sor. A darab első méltó színpadi bemutatása 2010-ben történt a monumentális díszleteiről híres Bregenzi Fesztiválon.

Ekkor azonban Weinberg már rég nem élt. A Morbus Crohnban elmúlásra ítélt – de halála előtt második felesége, Olga kedvéért az ortodox keresztény vallásra áttért – Weinberg csöndes „diadalmenete” csak post mortem kezdődött igazán. „Felfedezői” egymással versengenek, a Weinberg-hangfelvételek is szinte futószalagon készülnek. Kolozsvár büszkesége, az Arcadia-kvartett is megtisztelő felkérést kapott a nagy-britanniai ­Chandos Recordstól a 17 Weinberg-vonósnégyes rögzítésére. Az első CD (a hatból) tavaly megjelent, s már a második anyagát is felvették a col­ches­teri stúdióban.

‍