.svg)
Az idei Oscar-verseny egyik legnagyobb meglepetése Az apa (The Father) című kamaradráma volt, ami nemcsak a semmiből felbukkanva jelent meg a legjobb nyolc film élbolyában, de az uralkodó trendekre alaposan rácáfolva (nincsenek benne sem amerikai kisebbségek, sem eszképizmus, sem megrázó szociális igazságtalanságok) eredményezett egy díjat a saját forgatókönyvét adaptáló Florian Zellernek és a második aranyszobrát Anthony Hopkinsnak, harminc évre annak hidegrázós Hannibal Lecter-megformálása után.
Van valami hasonlóság Az apa címszereplője és a szuperintelligens emberevő figurája között. Mindketten rabok. Utóbbi egy jól őrzött FBI-cellában rostokol, előbbi a saját lakásának foglya, illetve pontosabban – amint később kikristályosodik – a saját emlékezetéé. Utóbbi, úgy tűnik, akkor kapcsolja be és ki a sármgépet, amikor akarja, ezzel maga köré csavarva bárkit, akinek kisebb az IQ-ja az övénél – Az apa előzékenyen csak Anthonynak hívott „főhőse” is megpróbálkozik efféle bravúrokkal, amikor lánya először mutatja be neki a sokadik ápolónőt. De az álca mindkettejüknél ideig-óráig tart mindössze: míg Lecter bámulni- és félnivaló szuperantagonistává növi ki magát Hopkins zsigeri alakításában, Anthony körül egyre csak omlanak a saját maga által épített falak, míg az addig néha akár manipulatívnak tűnő bácsika végre annak látszik, amivé vált: egy szánnivaló vénembernek. Az apa a demencia filmje. Nem tudjuk, hogy Alzheimer okozta-e vagy másvalami, de nem is lényeges. A fontos az, ahogy egyszerű filmnyelvi eszközökkel, pőre operatőri munkával, de cserébe hihetetlenül gazdag színészi játékkal mutatja meg részleteiben azt, ahogy az emlékezet, az elme eme féltve őrzött kincse egyre megbízhatatlanabb lesz. Cselekményleírással majdhogynem felesleges megpróbálkozni, ebben a filmben nem az a lényeg, hogy mi történik, sőt, hogy történik-e valami, hanem az, hogy egy korosodó, valaha valószínűleg tényleg intelligens agy hogyan veszíti el a kontrollt – vagyis saját magát. Nem a sztoriról szól a film, hanem pont arról, hogy a szétesőben lévő tudat hogyan próbálja kétségbeesetten koherenssé összefércelni a sztorit. Anthony (Hopkins) nyilvánvalóan kezelésre szorul, de természetesen ezt nem hajlandó elfogadni, így folyamatosan civakodik lányával, Anne-nal (Olivia Colman). Ezek a veszekedések, illetve a direkt jól elfelejtett régmúltból beköszönő szomorú emlékfoszlányok keringenek Anthony fejében, aki már nemcsak arcokat és neveket, de lassan mindenfélét téveszt, így egyre nehezebb eligazodnia – egy fanyar reciprocitással nekünk, nézőknek viszont egyre könnyebb lesz.
Az egyik jelentben az operafelvételt fejhallgatóval (tehát az egyébként is megbízhatatlan valóságot kizárva) hallgató Anthony arra lesz figyelmes, hogy valami nem stimmel a zenével. Talán ugrik? Kiveszi a CD-t és az előre előkészített zsebkendővel alaposan megtörölgeti, mielőtt visszahelyezi a lejátszóba. Gyönyörű metaforája ez – ha kissé túl nyilvánvaló is – a memóriazavarral való küszködésnek, hiszen a fizikai zenehordozók is egyfajta memóriák, feljegyzések (angolul konkrétan „record”), amelyek, ha megsérülnek, már nem lehet őket ugyanúgy visszajátszani. Árulkodó, hogy nem először fordul elő: a zsebkendő oda van készítve, és szegény Anthony elkeseredetten próbálja letörölni a láthatatlan piszkot a lemezről. Holott jól tudja: ha már egyszer ugrott a lemez, akkor eztán még jobban fog ugrani. Ez a visszafordíthatatlanság, a lemez és az elme végleges degradációja kölcsönzi a filmnek a tragikumát.
De nemcsak az elkerülhetetlen végzet felé sodródás okozta tragikum van a filmben, hanem igazi horror is. Próbáljuk meg elképzelni azt, hogy milyen, amikor egy szürreális buñueli helyzetet – amiben nemcsak a társadalom, hanem a logika és a történetmesélés törvényei is fel vannak rúgva, pl. A burzsoázia diszkrét bája – belülről prezentálnak. Amikor nem vígjtékként nézzük, kívülről, hanem az elszenvedő szemszögéből. A buñueli feszengés itt szinte kibírhatatlan pánikká változik: nem tudjuk, kivel beszélünk, a lányom-e ez az illető, mit akar tőlünk – mi az igazság egyáltalán? Ki vagyok én? Ennél a bizonytalanságnál félelmetesebb „szörny” nem igazán létezik, pláne úgy, hogy csak egy bizonyosságod van: ez ennél csak rosszabb lesz.
Ahhoz képest, hogy mennyire „belülről” látjuk a drámát, Zeller megállja, hogy ellenpólusokat hozzon létre benne. Megértjük, sőt, mi több, empatizálunk az apával, de a lányával is. Ha az öregnek úgy is tűnik, hogy a lánya meg akar szabadulni tőle, az ellenérvek is ugyanannyira érvényesek.
A legszebb ebben – amint említettem – az, hogy milyen egyszerűen, kamaradrámai keretek között van megvalósítva (igaz, Buñuel sem komplikálta el), legfeljebb a montázsban találunk huncut fércelésre utaló nyomokat. Persze, pont a kamarajelleg miatt érződik a filmen, hogy ez igazából színpadra volt kitalálva, de a színészek játéka feledtet minden keserű szájízt – főleg a forgatáskor 83 éves Anthony Hopkinsé, aki, khm, korát meghazudtolva, erőfeszítés nélkül vált regisztert sármosból zavarodottá, manipulatívból gyámoltalanná, határozottból eltévedetté. Nem lehet eléggé dicsérni, nem is csoda, hogy a hazájában (Franciaország) egyébként már elismert regény- és drámaírónak számító Florian Zeller csakis és kizárólag vele tudta elképzelni 2012-es drámája filmadaptációját (a színpadon egyébként olyanok alakították a címszerepet, mint pl. Frank Langella, aki Tony-díjat is kapott érte).
Bivalyerős rendezői debüt, és már készül a trilógiának elképzelt filmsorozat második része, a The Son (A fiú) Hugh Jackmannel és Laura Dernnel, a The Mother (Az anya) színpadi verziója is fut már egy ideje Isabelle Huppert-rel – ha lehet hinni a kritikáknak, akkor ezek legalább ugyanennyire felkavaróak lesznek. Legyenek is, ráfér ez a fajta minőség és hozzáállás nemcsak az Oscar-versenyre, de a nézők család- és önképére is.
Az apa (The Father), színes angol film, 97 perc, 2020. Rendező: Florian Zeller. Forgatókönyvíró: Christopher Hampton, Florian Zeller. Zene: Ludovico Einaudi. Operatőr: Ben Smithard. Vágó: Yorgos Lamprinos. Szereplők: Anthony Hopkins, Olivia Colman, Olivia Williams, Mark Gatiss, Rufus Sewell, Imogen Poots.
