A medgyesi jóslat

Mióta a híres medgyesi jósasszony, Ida néni azt mondta, átok van a családon, mindenki megszállott lett. Már jó ideje mindenféle mendemondák terjedtek a képességeiről. Van a falu végén a Berze család, azt mesélik, ott az asszony nagy beteg volt, egy hónapot nem adtak neki az orvosok. Végelkeseredésében pedig az volt az utolsó kívánsága, vigyék el Idához. Az pedig annyit mondott, irigy kígyó miatt van a betegsége, de igyon naponta savanyúkáposzta-­levet és az meg fogja gyógyítani. Nem hitt abban senki, de szegény asszony, hát mit csinált volna egyebet, azért csak itta és itta a káposztalét, amíg a hordó ki nem ürült. Alig hittek a szemüknek, amikor a hordó alján találtak egy döglött kígyót. Az asszony meggyógyult. Az orvosok nem tudtak magyarázatot adni, hogy mi okozhatta a hirtelen felépülést. Csodáról suttogott még az is, aki addig csak a tudomány híve volt. Mi sem hittük volna, ha nem a faluban történik, s a szomszéd Pista sógora nem a saját szemével lássa a kígyót.

A mi családunkban sem volt minden rendben. Nem egészségügyileg voltak gondok, legalábbis senki nem volt halálos beteg, de azt mondogatták, hogy a sors nem a mi kezünkre játszik. Hogy még azt sem ért ennyi balszerencse életében, aki megnyúzta a saját anyját. Mi viszont tisztességgel dolgozó emberek vagyunk, soha még egy pohár tejet sem kértünk ingyen. S mégis a róka elvitte Piriék tyúkjait, Jutkáék az első kocsit épp hogy meg tudták venni, következő héten felfeküdt rá egy szarvas. Nálunk pedig, na, hát itt volt a legtöbb szerencsétlenség. Bezárt a cérnagyár, anyám, apám egyik hétről a másikra munkanélküli lett. Apám a másik megyébe kell átjárjon azóta, anyám a kocsmában kapott helyet. A tűzifát is, mikor hozták, nekidöntötték a ház oldalának, aztán mikor sikerült nagyjából elpakolni, anyámat a fásszínbe odaütötte a farakás. Kezdhettük elölről rakni. Szóval ilyenek. Az az igazság, hogy lenne még bőven mire panaszkodni, de akkor itt ülnénk napestig, és untatni sem akarok senkit a sok nyavalyánkkal.

Szóval addig beszélt mindenki mindenfélét, hogy anyám és a testvérei elkezdtek pénzt gyűjteni, hogy meg tudják látogatni Ida nénit. Aztán jó pár hónap is eltelt, amikor egy vasárnapi ebédnél megbeszélték, másnap elzarándokolnak a híres jósasszonyhoz. Jutkáéknak volt egyedül kocsija, igaz, olyan, amilyen a szarvas után, de még azzal is háromórányira kellett menniük, ezért hajnalban elindultak. Én és a bátyám mamánál vártuk, hogy visszatérjenek az útról.

Vérbe borulva ment le a nap, amikor hazaértek. Hosszú, fekete árnyék nyúlt meg mögöttük és surrant utánuk végig az udvaron. Körbeültük a nagy ebédlőasztalt, és vártuk, hogy elmeséljék, mi történt.

Anyám sejtelmesen beszélni kezdett:  Minden igaz, amit Ida néniről mesélnek. Még be sem léptünk az ajtón, de már éreztük, hogy a néni mindent tud rólunk. Azt is, hogy meg vagyunk átkozva, és azt is, hogy ki által. De el sem lehet mesélni, hogy mi történt ott. Bandi báttyától egyből megkérdezte, hogy ha nem hisz benne igazán, minek jött oda? És tényleg Bandi volt az egyedüli, akit mi győztünk meg, hogy jöjjön. Mondta is, hogy ő az ilyen babonaságokban nem hisz. Én sem hittem volna, de amikor a fokhagymát beledobta a vízbe, s az lesüllyedt, szó szerint felállt a karomon a szőr, és éreztem, ahogy az izzadság lefut a hátamon.

Ezen a ponton Jutka vette át tőle a szót, mert anyámnak elcsuklott a hangja.

– Kaptunk feladatot is, mert azt mondta, ő nem tudja levenni rólunk a rontást. Ez nem olyanféle.

Aznap mindannyian hazamentünk, de otthon, még lefekvés előtt, anyám felvágta a párnáját, majd az apámét. Falfehér arccal mutogatta a cérnaszálakat, amiket talált, majd felboncolta az enyémet és a bátyámét is. Új, vattával töltöttek voltak, pár hónappal ezelőtt vették a tollúpárnák helyett. Apám a munkából hazaérve sopánkodott, amikor meglátta a kibelezett maradványokat. Anyám pedig mutogatta, hogy a sajátjában két fekete és megszámlálhatatlan piros cérnaszálat talált egy csomóba tekeredve. Az apáméban is volt, de ott fehérből is akadt bőven. Az enyémben és a bátyáméban vegyesen volt mindennel. Ida néni azt mondta, minden cérnaszál egy-egy rontást jelent. Bár július közepe volt, anyám kérlelte apámat, hogy azonnal gyújtson be a kályhába, amíg ő befejezi az átvizsgálást. Aztán közösen elégettük a cérnaszálakat, és miközben égtek, végig kellett mondani a rózsafüzért. Ida néni lépésről lépésre elmagyarázta, mit hogyan kell csinálni, hogy véletlenül se hozzunk több bajt a fejünkre. Anyám testvérei is egytől egyig felvágták a párnáikat, és mindenki talált benne cérnaszálat. Sőt, Bandi báttya még két kisebb fadarabot is talált. Állítólag pont úgy voltak  összegabalyodva egy piros cérnával, hogy amikor rátalált, úgy nézett ki a két fadarab egymás mellett, mintha keresztet formálna.

Anyám pontosan egy évig azon a gézbe csomagolt fokhagymán aludt, amit Ida néni adott neki. Napközben vitte magával mindenhová, gondosan figyelve rá, hogy a bal zsebébe tegye. A régi, zseb nélküli ruháit nem is hordta inkább. Elvileg ez megvédte a friss átkoktól. Az év leteltével félve bontotta le a gézt. Felsikított, amikor meglátta a feketére rohadt fokhagymadarabot. A látogatás óta a szomszédasszonnyal nem hajlandó kávézni, pedig azelőtt minden nap átjártak egymáshoz. Szegény Gizi néni hiába kérlelte anyámat a kerítésen átkiabálva. Így alig jut el valami hír hozzánk a faluból, de anyám szerint, ha nem dicsekszik a jó dolgokkal, senki nem lesz ránk irigy, és nem is akar megátkozni ez miatt. Egy év múlva visszamentek Ida nénihez, ám Medgyesre érve szomorúan vették tudomásul, hogy a többi elmulasztott hír mellett az ő halálhíre sem jutott el hozzánk.

Én csak azt figyelem azóta is, hogy vajon jobb lett-e a sorsunk, mert azon a bizonyos rontást levevő estén kifelejtettem egy sort az Üdvözlégyből.

‍