A másik történet

Egy éve levelet kaptam. Igazi levelet. Igazi, élő postás hozta. Jó vastag volt. A boríték. Gondoltam, valaki tréfál velem, mert a feladó helyén egy halott barátom neve szerepelt. Ha tréfa, hülye tréfa, gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy biztos valami jó előre kitervelt megbízatás. Ez rá vallana. Neveljem fel az árván maradt kölykét, vagy utazzak el egy távoli országba, ahol át kell vennem a gyémántbánya igazgatását. Vagy egy szomorú nőt kell istápolnom. Titkos szerelmét, akit elemészt a bánat. Utóbbi valószínűnek tűnt, mert hajdani barátomnak seregnyi titkos és nem titkos szerelme volt, fiatalon örökké nők után koslatott, később meg a nők futottak utána. Gyerekkorunkban sülve-főve együtt voltunk, és amikor életében először szerelmes lett, úgy értem, hogy komolyan, úgy komolyan, hogy le is feküdtek egymással, akkor a barátom felajánlotta, hogy én is feküdjek le a szerelmével, mert szeretné, ha tudnám, milyen jó a szerelmével szeretkezni. Iringó szép lány volt. Nagyon szép. Szép arcú és szép testű. Kedves is. Jó volt szeretkezni vele. Azt hiszem, én is szerelmes voltam bele. Aztán persze a barátom megbánta az egészet, és megharagudott. Nem tartott soká a haragja, fél év múlva már újra együtt lógtunk. Később én is szerelmes lettem, járni kezdtem valakivel, és akkor elhidegültünk egymástól. Önző voltam. Én nem akartam, hogy a szerelmem megmutassa neki, hogy milyen jó vele szeretkezni. Vagy fordítva. Hogy ő mutassa meg neki. Úgy értem… Mindegy. Értik, igaz? Évekig nem találkoztunk. Ez persze nem igaz, össze-összefutottunk buliban vagy kocsmában vagy koncert szünetében, és nem fordítottunk hátat egymásnak, talán még össze is ölelkeztünk, de ez már nem volt ugyanaz, semmi volt a régi, testvéri barátsághoz képest. Aztán nyoma veszett. Eltűnt. Húsz éven át nem is hallottam felőle. A temetéséről is az utolsó pillanatban, véletlenül értesültem. Elmentem, és a túlélő elégedettségével néztem, ahogy a hamvakat a Dunába szórják. 

Ennek is már sok éve. Aztán egy évvel ezelőtt jött az a levél, amiben egy füzet volt. A fedelén cirkalmas, régies kézírással a nevem és a neve, meg a cím: A legjobb felsorolások végtelen és befejezhetetlen gyűjteménye. El is felejtettem, hogy milyen szépen írt. Gyakorolta. Régi leveleket másolt. Mártogatós tollal és színes tintákkal. Azt mondta, vigyázni kell, az írás sok mindent elárul az emberről, olyasmit is, amit nem szívesen osztana meg magáról. Ez az első feljegyzés: 

‍

Tárgyak, amiket Robinson Crusoe kimentett a hajóról, mielőtt elnyelték volna a könyörtelen óceán engesztelhetetlen és iszonyatos mélységei: 

– rum (nagy mennyiség), 

– kenyér, rizs, három sajt, öt csomag szárított kecskehús, egy zsák kétszersült, egy láda cukor, egy hordó liszt, egy zacskó rozs, 

– szeszes italok (a kormányos kabinjából), három láda rum, 

– ruhák (meghalt társai ládáiból), 

– szerszámok (a hajóács szerszámosládájából), néhány kis zsák szeg és csavar, kampók, köszörűkő, emelő- és feszítővasak, 

– fegyverek: két rozsdás kard, hét puska, két madarászpuska, két pisztoly, három kis hordó lőpor, két hordó puskagolyó, egy csomó töltény, egy láda ólom, 

– tartalék vitorlák, 

– ágynemű és egy függőágy, 

– borotvák, ollók, kések, villák, 

– pénz: 36 angol font, néhány európai, brazíliai s más ezüst- és aranypénz („a pénzt nem hagytam ott, nem is dobtam a tengerbe, mint először szándékoztam, hanem vitorlavászonba göngyölve a tutajra szánt holmik közé tettem”). 

Ahogy olvastam, eszembe jutott seregnyi régi dolog. Ahogy mondani szokták: feltámadt a múlt. Szerettünk olvasni. Ahogy mondják: faltuk a könyveket. Ez a második feljegyzés: 

A Gulliver bevezetőjében a kiadó, Jonathan Swift nagybátyja, felsorolja azokat a tárgyköröket, amiket az olvasmányosság szempontjait figyelembe véve hasznosnak vélt kihúzni a szerző kéziratából: 

– a szelek járását tárgyaló részletek, 

– a tengeráramlatokat tárgyaló oldalak, 

– Gulliver utazásainak újat nem nyújtó variációi és körülményei, 

– a viharok részletező leírása (matrózzsargonban), 

– a vitorlagöngyölgetések leírásai (aprólékos precizitással, matrózzsargonban), 

– a földrajzi szélesség és hosszúság számadatai. 

Összeírtunk egy csomó mindent. Ahogy az Egri csillagokban Tulipán sorolja a Buda ellen felvonuló török sereg alakulatait: szpáhik, aszabok, csauszok, ulufedzsik, tüfendzsik… Vagy Homérosz listája Trója alá gályákat küldő görög városokról: sziklás Aulisz, sokbércű Eteónosz, galambteli Thiszbé, füves Haliartosz, kövecses Pűthó, szőlőfürtös Epidaurosz, erős bástyájú Mükénai, nagy kincsű Korinthosz… Igyekeztünk olyanokat keresni, ami elgondolkodtató vagy megdöbbentő. Például Jorge Luis Borges titokzatos kínai enciklopédiájában az állatok rendszerezése: a császár állatai, a szopós malacok, a szirének, a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, meg az olyanok, amik messziről légynek látszanak… Vagy James Joyce listája az Ulyssesben a létezett és sosem létezett hősökről: Lord Byron, Egyiptomi Mózes, Góliát, Kossuth Lajos, Rip van Winkle, Sherlock Holmes, Holdfény Kapitány… A Moby Dick, amelyben Melville egy csomó jó listát csinál a hajófajtákról meg a cetfélékről meg a bálnacsontokról meg a szigonyokról. Az egész füzetet teleírtuk. Vagyis hát ő írta. Én nem szeretek írni. Úgy gondolom, most is azért írok, mert nincs más, aki írjon. 

A következő elég baljós, igaz? 

Aaron, a mór iszonyatos és undorító gaztettei (George Peele és) William Shakespeare Titus Andronicusából: 

– gyilkosság, rablás, megbecstelenítés (nemi erőszak), 

– rettentő tettek, éj ármányai, 

– árulás, gazság, bűnszövetkezet, 

– emberölés, gyilkos cselszövés, 

– lánygyalázás (és kerítési tervek), 

– hamis eskü, buktató rágalom, 

– viszálytámasztás két barát között, 

– szegények jószágának pusztítása, 

– csűrökre és boglyákra tűzvetés (hogy a saját könnyeivel oltsa a tulajdonos), 

– holtak kiásása sírjaikból (és barátjuk ajtajába tevése). 

Nem tudom, kinek az ötlete volt ez az egész. Gondolom, az enyém. Az biztos, hogy neki is tetszett. Mindent szeretett, ami különleges. Ami nem hétköznapi. Szerezni akart egy kaméleont. Vagy axolotlt? Mindegy. Valamelyiket. Nem tudom, lett-e valaha kaméleonja vagy axolotlja. Ha valamit nagyon akart, akkor bármire képes volt, hogy megszerezze. Amikor kölykök voltunk, halai voltak. Egy nagy akvárium. Akkor nagynak tűnt. Gyerekek voltunk: semmi sem akkora volt, amekkora, hanem akkora, amekkorának képzeltük. Így van ez. Egy csomó minden nagynak tűnik, aztán összemegy. És fordítva is. Előbb jelentéktelennek látszik, vagy inkább annak érezzük, aztán kiderül, hogy hatalmas és fontos. Gyakran leült az akváriuma elé, egészen közel, és hosszan bámulta. Mindig egyedül. Azt mondta, ha egyedül nézi, és elég hosszan nézi, akkor egy idő után olyan, mintha az óceán egy darabkáját nézné. Mintha birtokolna egy csöppet a világtengerekből. 

Először jó volt olvasni. Aztán valahogy félelmetes lett. Gondoltam, fájdalmas a szembesülés a régi énünkkel. Nem tudtam, mi volt rossz. Egy füzet. Felsorolások, gyerekes listák. Mi ebben a nyomasztó? És mégis. Talán hogy halott küldte. Tudtam, persze, hogy a felesége küldte. Vagy az utolsó szerelme. Vagy a gyereke. Ha volt gyereke. Vagyis ha van. Nem is tudom, hogy helyes. Egy halottnak volt gyereke vagy van gyereke? Hiszen értik: nincs neki, nem lehet, hiszen ő már halott. És mégis van, hiszen a gyerek meg él. 

Megfordult a fejemben, hogy megsemmisítem. Aztán betettem egy fiókba. Nem volt jó érzés. Nem tűnt biztonságosnak. Tudom, butaság, de azt gondoltam, valami bajt hoz rám. Megfertőzi a dolgokat. Megvágtam az ujjam, és eszembe jutott a füzet. Rossz hírt kaptam, és eszembe jutott a füzet. Megbotlottam a lépcsőn, és eszembe jutott a füzet. Aztán egyszer fogtam magam, jól emlékszem, péntek volt, hideg és szürke téli nap, és elmentem a borítékon feltüntetett címre. Lakótelep. A város szélén. Nyomasztó, szürke nap, nyomasztó, szürke épületek. Redves aszfalt, kopasz, csörgő ágak. Se hó, se fény, csak valami porózus, szemetelő ködféleség. Majdnem visszafordultam, de aztán megembereltem magam. 

Nyolcadik emelet. Macskahúgyszagú, sötét lépcsőház, vinnyogó lift… Névtábla nincs, a csengő serceg, mint a sülő tojás… Csönd. Kopogtattam. Semmi. Már emeltem a kezem, hogy újra kopogjak, amikor az ajtó túloldalán, ijesztően közel, valaki azt mondta: 

Menj a picsába. 

Indulat nélkül mondta. Szinte csöndesen. Kortalan, rekedtes hang volt, éppúgy lehetett férfié vagy sokat dohányzó asszonyé is. Mondtam, hogy jó napot. Meg a nevemet. 

Takarodj. 

Mondtam, hogy keresek valakit. Mondtam a barátom nevét. Mondtam, hogy meghalt, és mégis levelet küldött. Ez a cím áll a borítékon. 

Semmi válasz. Semmi mozgás, semmi zaj. Egy pisszenés sem… Csönd. Valahol lejjebb rács csapódott, még messzebb egy kutya vonyított panaszosan. Gondoltam, próbálkozom még. Kérdeztem a nevét, ajánlottam, hogy meghívom egy kávéra vagy egy italra, mondtam, hogy nem akarok semmit, nem is fontos az egész, csak épp tudni szeretném… Semmi. Többé nem válaszolt. 

Mit tehettem, feladtam, de persze piszkált a dolog. Terveztem, hogy felkeresem a szomszédait, beszélek a közös képviselővel, kikérem a lakás tulajdoni lapját… Végül nem csináltam semmit. Aztán kitavaszodott. A március 15-i ünnepen a miniszterelnök két kőtörő emberről beszélt: az egyik követ tör, mondta, a másik katedrálist épít. Nekem meg levelet hozott a postás. Ismét igazi levelet. Igazi postás. Ennél igazibb nem is lehet. A feladó egy angol nevű örököskutató cég volt. Arról értesítettek, hogy rám hagyták a lakást, aminek az ajtaján hiába kopogtam. 

Most is gyanakodtam, tréfát, gonosz ugratást sejdítettem, de hamar kiderült, hogy minden kétséget kizáróan örököltem. Az irodában, ahová előzetes telefonos egyeztetés után szíveskedtem befáradni, hogy megbeszéljük a részleteket, azzal kezdték, hogy elém tettek egy kézzel írt, szűkszavú végrendeletet, amiben egy asszonynevét használó hölgy ép eszénél és tudatánál tartózkodva kijelenti, hogy halála esetén a lakását (pontos cím) és ingóságait („ezt a rakás szemetet”) rám hagyja. Azonosításul megadta a születésem idejét és a lakcímemet. Magyarázat nincs, tanúk nincsenek. Keltezés, aláírás. 

Ültem a széken, szemben két boldog mosolyú ügyvéd, gondolom, az örököskutatók dörzsölt fickók lehetnek, a falon egy Rozsda és egy Gilot, gondolom, egyik sem másolat. Akkor ott sok minden átvillant az agyamon. A valóság is. Vagyis a halovány tükörképe. A további iratokból gyorsan kiderült, hogy valóban ő volt az. Iringó. Az első nő az életemben. A barátom egykori nagy szerelme. Talán az enyém is. 

Itt a vége. Vagyis itt kezdődik a másik történet. Ha ugyan van olyan. Egyedül mentem fel a lakásba. A fiam ajánlkozott, hogy elkísér. Nem tudom, mondtam neki. Először talán csak nekem kéne, mondtam. Gondolom. Valamiért úgy gondolom. 

‍