A malom fantomja (részlet)

Baász Imre: Madárijesztő
Akkoriban jöttem rá, hogy vége annak a korszaknak, amikor azt csinálok, amit akarok. Csupán a három barátom társasága nyújtott némi szabadságérzetet. A líceumi éveket ki-ki az iskolájában töltötte, ám vakációk alatt mi négyen elválaszthatatlanok voltunk, nagyjából az érettségiig, ezután meggyérültek a találkozásaink. Elméleti líceumba jártam, és nem mondhatom, hogy annak idején valami különösebben érdekelt volna. A matek és fizika jól ment, de olvasni is szerettem, főleg kortárs szépirodalmat. Valahányszor hírét vettem, hogy megjelent egy új könyv, igyekeztem mihamarabb beszerezni. Emlékszem, amikor kiadták Preda Delíri­umát, mindenki róla beszélt. Antonescuról szólt, és csak nehezen, csúszópénz ellenében lehetett hozzájutni.
Lemondtam a jogról, s azon agyaltam, hogy újságíró legyek. Itt is ugyanúgy mentek a dolgok: nem felvételizhettem, ugyanis ez a szak csak a pártegyetem keretein belül működött, melyet pompázatos módon Ștefan Gheorghiu Akadémiának neveztek, ide pedig csak pártaktivisták jelentkezhettek. Még a líceumban összebarátkoztam egy fiúval, akinek az apja újságíró volt. Ő súgta meg, hogy egyetem nélkül is bekerülhetek egy újsághoz: előbb alkalmaznak valahol, majd belépek a pártba, aztán politikai vonalon még elcsíphetek valamilyen iskolát, továbbképzőt, és ha ajánlóleveleket is szerzek, akkor megvan minden esélyem, hogy becsusszanjak. Ez azonban túl bonyolult út volt számomra. Viszont ekkoriban kezdtem el arra figyelni, hogy ki párttag és ki nem. KISZ-tag voltam, azaz a Kommunista Ifjúsági Szövetséghez tartoztam, mint minden 14 évet betöltött fiatal. Az iskolában az órákon kívüli tevékenységeket aktivisták szervezték, közülük is a legkisebbek e szervezet tagjai lévén. Nem volt valami stresszes, sokkal inkább kínos. Először is ott volt ez az elvtársos dolog, a hivatalos megszólítás, amit szinte senki nem használt. A tanügyben viszont ragaszkodtak hozzá, minden tanárt XY elvtársnak kellett nevezni. Ezt leszámítva csak a barmok használták. Még a pártaktivisták sem nagyon ölték meg egymást az elvtárs megszólítással. Az ő köreikben egyhangúan elterjedt egy rövidítés, amely úgyszintén nagyon kínos, de valamivel elviselhetőbb volt: az elvt. Utasítást kaptunk titkárelvt.-tól, vagy nem lehet,ezredeselvt., Ionescuelvt.egészen biztosan jönni fog. A vezérkar álcázott eljárása volt arra, hogy egy szánalmasan kompromittált szótól megszabaduljanak. Kapcsolattartás szintjén azonban igencsak hízelgett az aktivistáknak, ha XY úrnak nevezték, azaz saját néven szólították őket. Az elemiben, nagyapám lévén a tanító, még nem hallottam az elvtársi megszólításról. Őt senki sem szólította így, mindenki Sile úr, a tanítóként ismerte. Csak középiskolában tértünk át az elvtársozásra, de itt is csak hivatalos alkalmakkor használtuk. A líceumban már drasztikusabb volt a helyzet, vagy az is lehet, hogy csak városon volt az. Az országban járva-kelve rájöttem, hogy a számunkra kiszabott szabályok városról városra különböztek. Bukarestben volt a legszabadabb az élet, mert számos menekülési lehetőség adódott, olyan helyek, melyeken el lehetett rejtőzni, s az ilyenekkel a hatalommal bírók nem vesztegették az időt, másra kezdtek koncentrálni. 1988-ban, egy hétvégén eljöttem Alinhoz látogatóba. Már jó néhány éve házasok voltunk, de nekem nem volt bukaresti személyigazolványom: a papírok oda kellett szóljanak, ahol dolgoztam. Ahogy a tömbház elé értem, máris belebotlottam a szektoristába, aki elkérte a személyimet, majd kiverte a dilit, amiért itt lakom, holott nem ez szerepel benne. Háromszáz lejre büntetett – összvissz nagyjából ennyi pénz volt nálam. Egy idő után megszoktam, hogy az utcán lessem, amíg eltűnik, s ekkor beosontam a lépcsőházba, s már nem tudott elcsípni. Comoșteni-ben ez elképzelhetetlen volt: Grigore otthon várt volna rám, nyugodtan, mosolygósan.
Visszakanyarodva korábbi gondolatomhoz: a líceumi évek alatt kevés szabadságom volt, ebből kifolyólag pedig sok nehéz pillanatom. Apámról még mindig semmit nem lehetett tudni, ami egyre jobban elkeserítette nagyszüleimet.
– Képtelenség, hogy ne tudjunk róla semmit – mondogatták. – Még ha a szeku nem is engedi a leveleit célba érni, akkor is valamilyen módon jelet adott volna magáról, ha látta, hogy nem válaszolunk.
Már arra gondoltunk, hogy meghalt, de nagyanyám még nem tudott erőt venni magán, hogy megemlékező istentiszteletet kérjen számára.
Ráadásul Max undorító izzadságként telepedett az agyamra. Minden találkozásunk után eszembe jutottak nagyanyám macskái. Mindig volt néhány belőlük, s kiskoruktól megszoktatta őket, hogy a homokos ládába végezzék a dolgukat. A módszere enyhén szólva szadista és hányingerkeltő volt: valahányszor eltévesztették a helyet, az ürülékükbe nyomta a fejüket, aztán ürülékestől-mindenestől betette őket a homokos ládába. Max távozását követően én is úgy éreztem magam, mint a megbüntetett macskák, mintha most is látnám őket teljes testükben remegni, megfeszített lábbal, szutykos orral, undorodva, rettegve, tehetetlenül nézve körbe. Max is úgy hagyott ott engem, mint a macskát, mérgezett lélekkel, hogy csak az öngyilkosságon vagy gyilkosságon járt az eszem.
Van is egy rész a kísértetregényben, amely elárul egyet s mást arról, hogy miként kezdtem elveszíteni a fejem:

Del a buszállomástól az iskolakapuig szaladt, hátha még nyitva találja, és szerencséje volt. Badea tanárnő épp zárni készült, amikor odaért a portásfülke ablakához. Jó reggelt kiáltott, olyan élesen, hogy a visszhangjától ő maga is megijedt.
– Épp utolsó pillanatban, Nicolescu kisasszony!
A tanárnő meglehetősen kedvesen szólt hozzá a helyzethez képest. Szerette, mert jó jegyei voltak kémiából. Aztán odalépett, hogy a szükséges ellenőrzéseket eszközölhesse:
– Lássuk, a hajpánt a helyén van, habár a hajad nincs rendesen összekötve, azt a tincset is kivehetnéd a homlokodból, így ni, gombold ki a kabátodat, hadd lássam az egyenruhád, nagyon jó, a karszámod is fel van varrva. A blúzod viszont nincs rendesen begombolva!
Del számára ez volt a legidegesítőbb dolgok egyike, hogy állig begombolkozzon! Valahányszor meglátott így valakit, rosszul volt. Csak a széltolók jártak így. Aztán mégis gyorsan begombolta, hadd engedjék már be az iskolába. Végezetül a bal kabátujját kellett megmutatnia. Badea elmosolyodott, majd egyből bekeményített:
– A karszámod! Le van bomolva!
És valóban, a sötétkék szövetdarabka, melyen sárga betűkkel az iskola neve és Del beiskolázási száma állt, egyik sarkán lebomlott.
– Így nem mehetsz be – mondta a tanárnő –, menj, oldd meg, aztán gyere vissza következő órára.
Semmi értelme nem volt ellenkezni, tudta, hogy teljesen hiábavaló lenne. Ráadásul Badea intett is a kapusnak, hogy zárhat.
Tíz leje volt összesen, amiből egy zacskó krumplipelyhet tervezett vásárolni piréhez, két napra valót, s még egy perec is kijött volna belőle. Sajnálta a pénzt tűre s cérnára költeni. Ha visszamegy az albérletbe, két órát is elszalaszt: két irodalomórát. Ezek az órák mindig ilyen korán voltak, reggel 7 és 9 óra között. Matekre már elért volna, ami 9-től 11-ig volt, és akkor csak két igazolatlan hiányzása lenne. Volt még öt, ami ezzel együtt hetet tesz ki. Így már csak kétszer hiányozhat. Az orvosi igazolás szóba sem jöhetett: 25 lejbe került. Ezért úgy döntött, visszamegy a lakásra. Elviharzott az üzletek előtt tejeskocsira várakozó emberek mellett, és néhány lépésből máris a megállóban termett, épp időben, hogy felszálljon az ajtaját becsukni készülő buszra.
Abban az évharmadban Delnek olcsó albérlete volt: egy tömbházbeli konyha, Milica néninél, aki, mint minden munkásember, a gyár által kiutalt lakásban lakott és bért fizetett az államnak. Hogy túl is éljen valahogy, lányokat fogadott be albérlőknek. Két szobája volt. Az egyikben ő lakott a családjával – férjével és két lányával –, a másikat pedig kiadta: két lánynak, akik a negyedbeli iskolába jártak, és ketten összesen 500 lejt fizettek havonta. Aztán az az ötlete támadt, hogy a konyhába is ágyat tegyen, és 150 lejért azt is kiadja. Itt lakott Del. Elég jó hely volt ehhez az árhoz képest, s szinte egész nap egyedül lehetett. Milica reggelente főzött, amíg Del iskolában volt, aztán este 6 körül használta még a konyhát, fél órát, órát. Amíg a család evett, Del az ő szobájukban ücsörgött, és megnézett egy-egy adást a bolgároknál. A másik két albérlő az iskola kantinjában evett. Éjszakánként Del uralta az egész konyhát. Könyveit az ágya mellett tartotta, nagy halomban, ruháit pedig az előszobai szekrényben.
Ahogy kinyitotta az ajtót, paszulyszag csapta meg az orrát, s erről eszébe jutott, mennyire éhes. Milica a konyhában tett-vett, a gázkályhán piros lábosban rotyogott az ebéd. Csókolom, Milica néni – mondta, s azzal indult is befele. Az első lépés után azonban megtorpant a konyhaajtóban. Az ágyán Max hevert. Fogalma sem volt, mit mondjon vagy mit tegyen. Ott állt földbe gyökerezett lábbal, az ajtófélfának támaszkodva.
– Hogyhogy hazajöttél az iskolából? – csodálkozott Milica. – Történt valami?
Max szemöldöke alól mosolygott, a lila damasztpárnára támaszkodva, melyet Del hozott otthonról.
– Csak azért jöttem, hogy visszavarrjam a karszámomat…
– Ja, vagy úgy… akkor menj át a szobánkba, van ott tű és cérna.
Bólintott, s valamit motyogott is, még mindig Maxot bámulva, aki mellett, az ágy végében tornyosuló könyvkupac tetején, a fekete borítójú, vászonkötésű A tiszta ész kritikája állt kinyitva, melyet a megyei könyvtárból kölcsönzött ki.
Visszavarrta a karszámát, arra viszont nem kérdezhetett rá, mit keres ott Max, mihelyst Milica egy szót sem ejtett róla.
Az iskolába vezető utat nehezen tette meg, s odaérve tíz percet kellett könyörögnie a kapusnak, hogy beengedje.
Az órák közül egyesek gyorsan teltek, mások csigalassúsággal. Sosem szerette az iskolát, de nem is erőltette meg magát túlságosan, hogy tisztességesen elvégezze. A legnehezebben az órák utáni tevékenységeket viselte: a hazafias munkát, a gyűléseket, ünnepélyeket és különféle köröket. Aznap du. 2 órától volt gyűlésük. Tegnap délután evett utoljára, úgyhogy farkaséhes volt, úgy érezte, mintha kiszippantották volna a gyomrát.
Az elnökségben ült a meghívott, egy fiatal KISZ-aktivista, egyik oldalán az iskola titkárával, a másikon pedig egy tizenkettedikes diáklánnyal. A díszterem dugig volt sötétkék egyenruhákkal, melyeket valamennyire feldobtak a világoskék ingek és a tanárok valamicskével színesebb öltözéke – ők saját osztályaik mellett álltak, melyeknek osztályfőnökeik voltak. Az iskola titkára, Sorin Cristea, egy újnak tűnő egyenruhában feszített. Állig begombolkozva állt, kikeményített ingben, csőszerű, vékony nyakkendővel, nem azzal a szuperrugalmassal, hanem a bőrből készítettel. Még az aktivistának sem volt ilyen jó nyakkendője, ehelyett, mint mindenkinek, kék-piros csíkos, amilyent az érett korúak legtöbbje viselt. Cristea a megyei főtitkár fia volt.
Del mosolyogva bámult a bőr nyakkendőre, és mint általában, a jövőn járt az esze: farmerben, lekerekített zöld ingben látta magát, hosszú, kiengedett hajjal, egy olyan helyen trappolni, amelyen még az emléke se éljen az egyenruhának meg a karszámnak.
A gyűlésen a KISZ-esek legutóbbi tevékenységeit elemezték ki, és megszabták a jövőbeli feladatokat. Mindenik beszéd iszonyatosan lassú volt, a szocialista szónoklatok megszokott nyelvezetével, úgyhogy senki sem figyelt oda. A teremben ülő diákok csillogó szemmel, arcukra tapadt mosollyal bámulták az elnökséget, s közben ki-ki a maga gondolataival volt elfoglalva. Egyesek a füzetükbe firkálgattak, azt mímelve, hogy a hallottakat jegyzetelik, a merészebbek pedig könyvet vagy újságot is becsempésztek, és dugiban olvasgattak, enyhén szomszédaik felé dőlve. Sorin Cristea basszusa egyhangúan hullott az álmos teremre:
– Szervezetünk teljesítette az összes kitűzött feladatot, különböző tevékenységekkel részt vett a megye társadalmi-politikai életében. Ilyenképpen az iskolai tevékenységek tervét illetően, szervezetünk 98 százalékos teljesítésről tesz jelentést, melyből 65 százalék a lányok, 33 százalék a fiúk aránya…
Ezt követően az elnökség soraiban ülő lány felolvasta a következő évharmadra szóló javaslattervet, mely a szokásos tevékenységeket tartalmazta: harmincnapos hazafias munka elvégzése, a megyei tevékenységeken való részvétel, üvegek és befőttesüvegek gyűjtése, papírgyűjtés, szórakoztató vasárnapi programok szervezése, a végén tánccal.
– Van még esetleg valakinek javaslata? – kérdezte a lány, megigazítva fehér hajpántját, mely a felolvasás közben elcsúszott a feje búbján. Az egyik diák sportvetélkedőt javasolt, majd áttértek a szavazásra. Az összes kéz, mintha parancsszóra, a magasba emelkedett, mindenki egyetértett az új tervvel, fel sem tevődött, hogy valaki ne ezt tegye, lévén hogy mindezek első osztálytól valójában iskolai kötelezettségek voltak. Végül a meghívott dicsérő szavakat mondott a tevékenységeket illetően, és javaslatokat tett azok jobbítása érdekében. Hangja visszhangzott a teremben, s a diákok közül többen is félbeszakították gondolatmenetüket, hogy meghallgassák az aktivistát, aki az eddigi tevékenységet pozitívnak ítélte meg, de ugyanakkor néhány veszélyre is felhívta a figyelmet.
– Elsősorban az iskolán kívüli környezetről van szó, mely sok esetben megmérgezi a fiatalok egészséges gondolkodását. Vannak kísértések, mint például a laza nadrág, sőt, a farmer, amelyek a tiszta lelkű fiatalokat rabszolgákká teszi, akik képesek áruba bocsátani méltóságukat, csak hogy úgy öltözködjenek, mint azok, akikkel találkoznak.
Del arca bíborvörössé vált, mintha a szónokoló felpofozta volna. Az agyában körvonalazódó farmert már el is képzelte magán. Egy pillanatig sem gondolkodott azon, honnan szerezze be, és annak a gondolata, hogy rabszolgájává válhat, egyenesen felháborodással töltötte el.
– Hasonlóképpen – folytatta az aktivista – vannak olyan könyvek, amelyek félrevezethetik és lelkileg megronthatják a fiatalokat, főleg azok, amelyeket a tanárok irányítása nélkül olvasnak. Egyesek fontos filozófiai, irodalmi könyvek, amelyek azonban érettséget igényelnek. Mert mi lenne, ha 16 évesen olvasnánk Kant A tiszta ész kritikáját?
E megjegyzés hallatán nevetés futott végig a termen, Delnek viszont az agyáig hasított. Eszébe jutott Max, aki az ő ágyán hevert a nyitott Kant-könyvvel a kezében, és meg volt győződve, hogy ezzel rá céloznak. Nem bírt tovább várni, és még ha remegtek is a térdei a rémülettől, hogy ne váljék a sötétkék terem támadásának célpontjává, Del jelentkezett, és arra várt, hogy a férfi észrevegye.
– Valaki itt beszélni akar! Örülök, hogy vannak kérdések! Mondjad, KISZ-elvtársnő, úgy, állj csak fel, hadd lássunk, és mutatkozz is be, vagy úgy, Nicolescu Adela elvtársnő a X. A osztályból! Na halljuk, mit akarsz mondani!
Del ott állt a terem közepén, anélkül, hogy körbenézett volna, csak egyenesen előre bámult erre az emberre, aki, készen arra, hogy meghallgassa őt, visszaült a székre.
– Tizenhat éves vagyok, és A tiszta ész kritikáját olvasom – vágott bele, de meg is állt egy pillanatra, hogy érzékelje a terembeli csendet. – Engem senki sem irányított. Egyszerűen csak olvastam valahol, hogy Eminescu lefordította ennek a könyvnek az időről és térről szóló részeit, és látni akartam, miről van szó. Miért lenne ártalmas ez az olvasmány, és mit tehetek most, ha már elolvastam két fejezetet? – Kérdései meglepetésszerűen érték az elnökségben ülő férfit, s a meglehetősen későn érkezett válasza nem volt túlságosan meggyőző.
– Én nem hiszem, hogy értettél valamit Kant könyvéből, s ha szerinted mégis, akkor tévedsz. – Hangja bosszúsággal telt meg, kezdeti jóindulatának nyoma sem volt. – De ha már rátértél az ilyen nehéz olvasmányokra – tette hozzá az aktivista –, és még meg is akarod érteni őket, sokkal tanulságosabb lenne, ha elolvasnád Marx Tőkéjét vagy a marxista filozófia egyéb alapműveit. – Majd intett neki, hogy leülhet, és témát váltott.

Szenkovics Enikő fordítása

Doina Ruști Bukarestben élő román prózaíró, egyetemi tanár, forgatókönyvíró. Első regénye, mellyel ismertté vált a román irodalomban, a Fantoma din moară (A malom fantomja). Első kiadása 2008-ban jelent meg a Poliromnál, több díjat is nyert vele. Magyar fordítása előreláthatóan 2021-ben jelenik meg az Orpheusz Kiadónál.