A magyar kultúra Erdély olvasztótégelyében

„Hol sírjaink domborulnak,/Unokáink leborulnak” – írta egykor Petőfi Sándor a magyar nemzetté válás, a nemzeti függetlenségért folyó harc korszakában, s Európát a nemzetek kontinenseként fogadta el. A költő fél mondatban képes a nemzet identitásának három dimenzióját is kifejezni: a történelmi idővel, a társadalmi térrel, a társadalommal egyszerre vállal identitást. Ez az identitásfelfogás világos képlet akkor is, ha az identitásfaktorok egymásba ágyazott rendszerek, példának okáért: énidentitás, kisközösségi identitás (család, nagycsalád stb.) társadalmi csoport-, társadalmi réteg-, nemzeti identitás, európai identitás, emberidentitás. Petőfi identitásfogalma szükségszerűen statikus, mint egy pillanatfelvétel, amely 1848. március 15-re vonatkozóan hordoz aktualizálható tartalmat. Minden embernek szüksége van ilyen „vonatkoztatási pontokra”, amelyekhez igazodik és attól eltér. Az énazonosság az egyedfejlődésben átalakul, a nemzet identitása a társadalmi fejlődés során – az over-all-system-társadalmi rendszerek összefüggésében is – megváltozik.
A magyar nemzetiségi kérdés kutatásának egyik nagy tudós személyisége és egyben Tamási Áron kortársa, Jászi Oszkár (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés) a 20. század elején igen korán felismerte a nemzeti lét-nemzettudat dinamikus formálódásának szabályait, magát a globalizációs jelenséget is. Hét törvényt határozott meg az asszimilációra vonatkozóan, s így vezeti fel azokat: „Bizonyos szempontból nézve a dolgokat, bátran azt lehet állítani, hogy az egész világtörténelem nem egyéb, mint egy rengeteg asszimilációs folyamat, melyből egyre nagyobb és egységesebb államalakulatok kerülnek ki. Ezt a fejlődést a partikuláris nyelvek, államalakulatok, gazdasági szervezetek valóságos hekatombái kísérik.” Dani Erzsébet könyve épp ezeket a konfliktusos/átalakulási folyamatokat vizsgálja regénydokumentum alapján, amelynek értelmezéséhez gazdag szakirodalmi anyagot tárt fel – ez utóbbi kutatók számára is újabb kutatásokhoz kínálhat segítséget.
Ignácz Rózsa, Nyirő József, Tamási Áron, Bözödi György, Balázs Ferenc, Benedek Elek, László Dezső, Kacsó Sándor regényei olyan szépirodalmi művek, amelyek a szociográfia munkamódszerei szerint formálódtak, s az 1934-ben megszületett „magyarságtudomány” keretébe is illeszkednek. A Trianon utáni Erdély magyarságának, megmaradásának problémáit azonban másként vetik fel, másféle stratégiákat alakítanak ki a nemzeti azonosságtudat megtartására, mint az anyaországban. Magyarországon a baloldali és jobboldali szárnyakkal is rendelkező népi szociográfia meghatározó teret kapott, ezzel rokonítható az egységesebb erdélyi szociográfiai irodalom. Az erdélyi magyar kisebbségi lét kettős szorításban jelenik meg a vizsgált regényekben. A globalizáció jelenségei egyre nyíltabban jelennek meg, és frusztrálják a kisebbségben élők közösségeit is, de a román többségű over-all-system asszimilációs törekvései is veszélyt jelentenek a magyar-székely identitásra.
A szerző a 20. század erdélyi magyarságának identitásválságát és identitás-konfliktusai megoldásainak módját kutatja, a „két malomkő” közötti őrlődést. Dani Erzsébet jó érzékkel vette észre a szépirodalmi művekben rejlő, a szociológia és annak egyik ága, a társadalomlélektan (Vilfredo Pareto) felé elmozduló alkotói akaratot, s a tudós kutató szisztematizált módszertanával tárja fel a 19–20. századi polgári-nemzeti identitás lassú erózióját. A szerző tudatában van annak, hogy a két világháború között született regények a nemzeti identitás adott korban ismert tartalmára utalnak, s a mai Erdély és a székely-magyarság új identitáskríziseket él meg, de ezek bemutatását nem vállalhatja, az csak egy újabb kutatás témája lehet. Eddigi kutatásokhoz mérve mégis új eredményekhez is jut, jól tipizálja az én- és nemzetmegtartó stratégiákat, felfedezi az egyes stratégiák ellehetetlenülését (önpusztító kolonializálhatatlanság, kétlelkű azonosságtudat), de megtalálja az identitásdrámákat, identitásválságokat „menedzselni” képes eljárásokat, modelleket, amelyeket új kifejezéssel az „identitásmenedzsment” kérdéskörébe utalhatunk.
Nem lehet nem észre venni a szerző elkötelezettségét a székely-magyar nemzettest iránt, s elfogadom Pomogáts Béla méltatását: „Dani Erzsébet Identitásgyarmatosítás Erdélyben című könyve ilyen tudós munka: nemcsak a megszerzett tudás, a kicédulázott könyvek és folyóiratok könyvtárnyi tömege áll mögötte, hanem a személyes érdekeltség is, az, hogy a szerző lelki és morális értelemben kötődik ahhoz a tárgyhoz, tudniillik az erdélyi magyarság, közelebbről a székely nép történetéhez, kultúrájához.” Valódi fogódzókat ad a kötet ahhoz, hogyan lehet megőrizni nemzeti identitásunkat akár a mai körülmények között is, miként háríthatók el, csökkenthetők az asszimiláció veszélyei. Nem akar nagyobbat fogni, mint amennyit a kutatásai anyaga megenged, de minden lényegi következtetését elfogadhatjuk, nem hagy hézagokat a következtetései rendszerében. Élettapasztalata, a tudományos kutatói attitűdje és módszertana, szakmai előélete lehetővé tették, hogy elkerülje az elfogult pártosság csapdáját. Az elemzései racionálisak, szisztematikusak, lényegre törők, a szintézisei világos vonalvezetésűek, ok-okozati összefüggések keresésében következetes, nyelvezetére a fogalmak pontos használata, az irodalom tudományos nyelvének alkalmazása, gördülékenység, színes képi bemutatás a jellemző.”
Dani Erzsébet könyvének a témaválasztása túlmutat az erdélyiség gondolatkörén, a magyar identitás Kárpát-medencei vagy a szórványmagyarság világjelenségek problematikáján. Akaratlanul is aktualizálja az olvasó az Európai Unió mai gondjaira: Európa a népek, nemzetek Európája lesz, vagy újabb, nagyobb olvasztótégely, amelyben előbb a kisebb nemzetek, nyelvek, kultúrák oldódnak fel, s az egységesülésben egyetlen uralkodó nyelv és egy új, a globális Európa kultúrája győz? Elveszíti-e Európa a kétezer éves keresztény (egyiptomi, zsidó, római, görög, arab elemekből építkező) kultúra európai nemzeti kultúrákkal együtt szervesült karakterét vagy eredményesen megvédi magát az őt veszélyeztető világjelenségektől? A nemzeti kultúrákat megőrizni kívánó népek vajon a fejlődés gátjai vagy az értékek igaz mentői? Erre Montesquieu-nek az Európa egységéről írott sorai is kétértelmű választ adnak: „Európa nem más, mint egy hatalmas, több kisebb népből összeállított nemzet”.

Dani Erzsébet:Identitásgyarmatosítás Erdélyben. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015.