.svg)
A Bánffy-palota udvara volt a helyszíne annak a könyvhét első napján zajlott beszélgetésnek, amelyben Bene Zoltán, Lövétei Lázár László és Száraz Miklós György kereste a választ arra a kérdésre, hogyan lehet az országhatárokon átívelő magyar irodalom mégis egy. A meghívottakat Kinizsi Zoltán faggatta, aki elöljáróban elmondta, hogy a meghívottak nem véletlenül ülnek körünkben, ugyanis a Petőfi Irodalmi Ügynökséget képviselik, amely célul tűzte ki a magyar irodalom egységesítését.
A moderátor első kérdésére, miszerint elég az, hogy valaki magyarul írjon ahhoz, hogy az egységes magyar irodalmat képviselje, Bene Zoltán elmondta, természetesen egy a magyar irodalom, mivel közös a nyelv, viszont a nyelvet hordozó kultúra már nem lehet ugyanaz. Annak ellenére, hogy a kulturális örökség nagy mértékben közös, nem ugyanazt értik Szegeden, Rozsnyón van Beregszászon. Az egy és a sok nem zárja ki egymást. Kicsit olyan ez – tette hozzá Bene Zoltán –, mint a történelem és a helytörténet viszonya. Ha a helytörténeti eseményeket összeadjuk, abból nem biztos, hogy ki fog jönni a teljes történelem annak nagy folyamataival. Viszont ha a helytörténetet mellőzzük, akkor az egész valami elvont, absztrakt filozofikus képződménnyé válik, és megszűnik a kapcsolata a valósággal és az élettel. Tehát minden irodalom akkor jó, ha helyi – idézte Latinovits mondását Bene Zoltán. Ez viszont nem zárja ki, hogy valami nagyobbhoz is tartozzon. Viszont a legfontosabb szempont az irodalomban, hogy jó vagy nem jó, működik vagy nem működik. És ilyen értelemben nincs különbség abban, hogy a mű hol született.
Lövétei Lázár László a külföldi, olasz, osztrák, angol irodalmak példáján kiindulva problematizálta a kérdést. Bene Zoltánhoz hasonlóan, ő sem talált jó választ a kérdésre. „Amíg külön kezeltek bennünket mint határon túli írókat, az se tetszett nekünk, amikor most meg egységesíteni akarnak mindenáron, az se feltétlenül tetszik” – jegyezte meg a költő, szerkesztő. Majd a Székely Könyvtár sorozat egyik legfrissebb kötetét mutatta fel annak demonstrálásaként, hogy ezzel nem az a cél, hogy megbomoljon az egységes magyar irodalom, hanem hogy a székely magyar irodalomnak engedjen teret. Lövétei Lázár László annak az állandó kérdésének is hangot adott, miszerint képes-e megérteni egy más tájegységben, más magyar kultúrában élő/élt alkotókat? Gion Nándort, Danyi Zoltánt például?
„Más történelmi környezet és tapasztalat más gondolkodást és más írói anyagot fog szülni” – sommázta a kérdést Száraz Miklós György. A közösnek keresése ránk, olvasóra hárul. Ugyan lehet az olvasónak adott esetben rokonabb, közelebb álló egy külföldi író, „de ez nem változtat azon a tényen, hogy mi egy nagy nyelvi és irodalmi közösség különböző részei vagyunk” – tette hozzá.
Szó esett még a kolozsvári egyetem Szegedre költöztetéséről, annak kulturális vetületéről, arról, hogy a tudásunk egy jelentős részét a szépirodalomból szerezzük, a meghívottak mentorként milyen írói tanácsokkal láthatják el a fiatal alkotókat. A beszélgetést egy Kővári László-idézet, – amely szövegrész a székelyt és a magyar hasonlítja össze –, valamint egy Tolnai Lajos-szövegrész színesítette Lövétei Lázár László felolvasásában.
