A magaslatok ideje (Hügelzeiten)

Hogyan nyerhetünk meg magunknak egy fás, pogány lelket? Hogyan lehet kijátszani egy régi parasztház makacsságát? Hogyan lehet a durvára fűrészelt, durván összeillesztett gerendázatot engedelmességre bírni? Varázsigékkel és jól bevált házi szerekkel próbálkoztam, megperzselt, füstölgő borókaágakkal, melyeket papi mozdulattal lóbáltam, de Brahms dalaival is, és hagytam őket átáradni a tereken. A ház ellenállása, durcássága azonban nem hagyott alább, a cserépkályha füstölgő tiltakozása, az ajtózárak konoksága sem. Ha az időjárást, a tájat akartam megnézni, az ablakszemek rögtön elhomályosultak.

Előkészületeimben volt valami Nagy Sándor indiai hadjáratának előkészületeiből. Az átgondolt logisztika, a munkafolyamatok optimalizálása. Fontos volt a legmellékesebb dolgot sem feledni. Meg kellett gondolni, a sok szeglet és poros sarok eléréséhez a kéziseprű vajon nem megfelelőbb-e a hosszú nyelű seprűnél. Mérlegelni kellett, nem volna-e jobb a deszkapadlónak a káliszappanoldat, mint az agresszív univerzális tisztítószer. Listákat írtam, kínosan följegyeztem mindent, amit be kell szerezni. Spiritusz, fémsúroló, padlóviasz.

A hadjárat a ház bejáratától a konyhán, a szobákon, a lépcsőkön át a tetőig vezetett. Megizzadtam, amint térdeimen csúszva feltarthatatlanul kínlódtam magam előre. Nem hagytam ki a padló egyetlen négyzetméterét sem, a konyhapolcokat, az ablakpárkányokat sem. A ház Kappadókia lett számomra, amelyet mindenáron meg kellett hódítanom.

Kétemeletes volt az én Kappadókiám. A lakáshoz közvetlenül hozzá volt építve egy marhaistálló, a tetőrészben zsindellyel, részben cseréppel fedve. A bejárati ajtótól a konyhaajtóig egy keskeny, sötét folyosó vezetett; állandóan szúrós ammóniaszag terjengett. Ez a szag a buditól jött, keleti szélben kevésbé, nyugati szélben nagyon érződött. Két fatrón simult ott egymáshoz, kéz a kézben, egy nagyobb, és egy kisebb a gyermekeknek. Az alacsony, kormos konyhát egy fatüzelésű öntöttvas kályha uralta, amely öntöttvas lábakon állt. Ott volt a szoba kandallójának a tűznyílása. Ott álldogáltak a vizes vödrök, kútvízzel tele. Ott volt a gránit mosogatókagyló. Vagyis semmi főúri dolog. Egy, az évszázadok során megrozzant ház, amelyet a villám, a tűz, a szél és az általános mulandóság fenyeget, amely a szú, a fáradtság jelei, és az unalom révén hívta fel magára a figyelmet. Mégis a ház ura akartam lenni. Ám időközben, mintegy mellékesen, ő tett engem a jobbágyává.

*

Kavics, és júliusban a vihar hömpölygött le a lejtőn egy talicskanyomon a cinkfehérre festett épület elé. Kocsma, postahivatal, kis élelmiszerbolt. Feltüntetve a katonai térképen. Hágómagasság, stratégiai pont. Itt keresztezték egymást a szelek, itt biccentettek egymásnak a teherautó-vezetők. Csak ritkán kerekedtem fel oda. Ameddig csak lehetett, otthon maradtam, míg a dohányom elfogyott, és megettem a kenyeret. Nem szívesen mutatkoztam. Szemek figyeltek a trágyadomb, a szénakazal mögül. Borús napokra vártam, vagy a szürkülettel együtt lopakodtam el a házak előtt, nesztelenül lopóztam a fűben, akár egy kis hangya, zöldnek álcázva. Elkerültem az embereket. Hogy elterelődjön rólam a figyelmük, elég volt néha, ha egyikük meghalt. Akkor feketében jöttek, éhes bogarak, lepotyogtak a lankán a halottasházba, hogy megnézzék maguknak, és enyhén megborzongjanak. A dombokon lévő tanyáikról újabb tanyákat lehetett látni, elszórtan, gyengéden ringatóztak az erős szélben. Ujjal lehetett egymásra mutogatni. Odafent a Schwalm, amott a Tobler, ott meg a Sturzenegger, mindannyian rokonok. Mindegyiknek volt néhány tehene, egy kútja, és ott voltam nekik én. Én: közöttük. Egy napon megérkeztem, anélkül, hogy engedélyt kértem volna rá, anélkül, hogy felvilágosítottam volna őket arról, honnan, miért. Ha megmozdultam, máris felfigyeltek, és a kutyáik rázendítettek.

Én, a két lábon járó esemény, egy olyan házban, mint az övék, ugyanazon időjárás a háztetőm fölött. Minden jelentéktelenséget összegyűjtöttek rólam. Szemügyre vették és felbecsülték a fehérneműt a szárítókötélen. Jobban ismerték a zoknimat, mint jómagam. Hallottam, amint tekintetük súrolja a zsindelyfalat. Recsegett, nem lehetett másként. Ha kinyitottam az ablakot, leheletük végigsimította az arcomat, és éreztem savanykás mustjuk szagát. Tudták, hogy nem teszek semmit, hogy a szobában gubbasztottam, miközben ők kaszáltak, fejtek, vagy szénával borították az eget.

*

Barát, segítőtárs, hű bajtárs. Ej, csudát! Gyáva, alattomos, álnok, agresszív. A visszahúzott ajkak, a tépőfogak, a csepegő nyál, a nyakon felálló szőr. A csűrökből rontottak elő, a szérűkből, a szénapajtákból, minden lyukból előrontottak. Messziről megérezték a szagomat, még a széllel szemben is, keresztülfutottak a lejtőkön, hisztérikus ugatással loholtak felém. Valami ingerelhette őket rajtam, valami miatt elveszítették a kutyamértéket. Különösen visszataszító volt, hogy köríveket írtak le, hátulról jöttek, mintha csak szarvasmarha lettem volna. Szüntelenül hátra kellett fordulnom, hogy sejtelmem legyen róla, milyen közel vannak a sarkamhoz, és mi a szándékuk velem. Ki nem állhattam ezeket a lihegő, lábujjon járó, hű korcsokat a hűséges, korcs lelkükkel együtt.

Amilyen az eb, olyan a gazdája, vagy fordítva? Mindenesetre észrevettem, hogy az istállóruhát viselő gazdák élvezték a félelmemet, mi több, kárörömmel figyelték. A szobák ablakán át, az istállók sötétjéből nézték, amint harapós barátaikkal magamra hagyatva, elveszítem önuralmamat a pokoli ugatásban. Az egész testemen felborzolódott a szőr, mintha áram hatna rá. Reszketés fogta el kar- és lábizmaimat. Minden szín egyetlen színbe tömörült. Vöröset láttam, csak vöröset. Nagyfokú düh és félelem keveréke áramlott végig az ereimen, szinte szétrobbant tőle a fejem. Egyikük sem füttyentett oda a kutyájának, hogy visszahívja. Én voltam a kabarészám, a buta Auguszt, az ugráló akrobata és táncoló artista egy személyben. Még órák múlva is hallani véltem kárörvendő nevetésüket, mely beleveszett a szénapadlások porába.

Töbitől tanultam káromkodni. Egy egész csapat fiú példaképe volt. Ha belekezdett, az egész környék izzani kezdett. Káromkodásai olyanok voltak, mint széllökésekkel kísért tűzkitörések. Tétovázva, szelíden kezdte Hailé Szelasszié császárral, Júda törzsének hódító oroszlánjával, és a mennyei szajhákkal zárta. Semmit sem hagyott ki. Egyetlen közönségességet sem. Semmilyen szenny nem volt elég szennyes számára, felvette, magasba röpítette. És így jött létre egy mestermű, egy ismétlés nélküli vihar-partitúra. Amikor aztán a tyúkok újra előmerészkedtek a tyúkólból, a nők tudták, hogy mijük van a férfiaknak, és a férfiak is mindent tudtak a nőkről, a papokról, és leginkább a jóistenről.

*

Abban a magasságban, ahonnan felülről látni az ölyvet és az általa leírt köröket, az ember pertuban van a változó időkkel. A szép időjárás többnyire unalmasan, ötlettelenül az ablakomtól a messzi távolig terjedt. Ahol a tekintet véget ért, magától megszűnt minden különbözőség. Föld és lég, hegy és felhő, nehézség és könnyűség egyazon súllyal bírt. Ott a vonalak alig látható iránypontokban egyesültek. A szép idő természetesen egyszerűen szép volt. Hallani lehetett a füvet, a vad kakukkfű és minden gyógyfű hangját. Néha a katonaság sugárhajtású vadászrepülőgépei süvítettek el, és a lankákat, az erdei tisztásokat, a legrejtettebb helyeket is üvöltéssel töltötték be. A kezdeteket idézte a napmelegítette kövek szaga, a homokkőomladék, az agyagos mészkő. Mindig, mindenhol fellelhetetlen bugyborékolás volt hallható, különféle vizek neszezése. Békanyál tekerőzött a fűben. Víz csepegett mélyen a kőzetben.

Több változást kínált a főnszél, a déli szél, az Alpok meleg, száraz bukószele, amelytől felszökött a higany, és fejfájást hozott, depressziót, meg féktelen dühöt a semmi miatt. Így történhetett meg, hogy Hans, a napszámos vasvillával leszúrta szeretett macskáját, és a lelkész a szószékről nemcsak lehordta, hanem derekasan megdorgálta juhocskáit. És ott volt Pich, az idióta. A főnszél idején elkezdett kukorékolni. Billegő léptekkel tipegte körül a nőket és a lányokat az utcán, repkedett, karjaival csapkodott, mintha kakas volna. Vagy Eliza, jóval hetven fölött, aki fejét a tenyerébe fogva felsőtestét ide-oda ringatta, ide-oda, éjjel-nappal, amíg a főn meg nem szűnt.

Számomra nem volt csapás a főn. Ellenkezőleg. Ha ez az erős légáramlat az erdőkön süvöltött, üvöltött, ha fenyőket döntött, cserepeket söpört a tetőkről, fokozódni kezdett bennem valamiféle magasztos érzés. Olyan volt, mintha egyik testvérem lett volna úton, aki gátlások nélkül megtette, amit én is megtettem volna. Kedvem támadt arra, hogy a dolgok közé vágjak, körbedöntögessek, pozdorjává zúzzak. Lenyűgöző volt a tisztaság, a kilátás a távolba, az óriási szabatosság a levegőben. Élesen kirajzolódott minden apróság, szinte megragadható közelségben volt mindaz, ami elérhetetlennek tűnt. Kis híján meg tudtam érinteni ama vágyat, hogy elevenebben éljek, bár jól tudtam, minden csak optikai csalódás.

Az esős napok, az esős hetek beborítottak egyenletességükkel. Minden óra egyben a következő óra volt. Nem változtatott volna semmin, ha kicseréljük őket. Miért szabnánk határt a magánynak, ha nem létezik más, mint a magány. A házam küszöbénél véget ért a világ. Nehezemre esett elképzelni, hogy léteznek hangok, nevetések, arcok. Csak az ujjad hegye, mondtam magamnak, csak az ujjaid hegye, egyébként semmilyen kilátásod. A parttalanság, a megfutamodó és visszatérő szürkeség úgy hatott rám, mint az alkohol.

*

A maga útját járó. Iszákos. Az utca teljes szélességére szüksége volt, és többnyire egyik-másik útszéli árokra is. Cikkcakkban járt, mintegy végigvarrva magát a tájon, majd dülöngélve megállt, hogy nemsokára rá néhány gyors, irányíthatatlan lépéssel továbbtántorogjon. Láthattuk, amint gesztikulált, hallhattuk, amint a tyúkokkal, marhákkal, kerítéslécekkel vitázott. Kimerítően lamentált siralomvölgyünk igazságtalanságairól, a vagyon rossz elosztásáról és a gazdagok hitvány jellemvonásairól. Azt prédikálta, hogy ennek a világnak a legnagyobb szégyene csupán gazdagnak lenni, semmi egyébnek. Mindenkinek – hallani akarta vagy sem – odakiáltotta: a pénzsóvár még a sírt sem érdemli meg. Ismerte a tű fokáról szóló példázatot, és a maga részéről drasztikus változatokkal járult hozzá. Élvezettel írta le a pénzeszsákokat, a fösvényeket, amint fogóval csipkedik, karóval döfködik hátsójukat, és kéjelgett kínjaikban. Úgy dicsérte Jézus Krisztust, mint egyetlen igaz embert, akinek emberi a szíve. A hatalmasokat semmire sem tartotta. Helytartók, így nevezte őket lenézően, és kiköpött. Kétszínűek, lehazudnák a csillagokat az égről, félrevezetik az embereket, port hintenek a szemükbe. Legaprólékosabban azt fejtegette, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a jóravaló embernek, és mi az, ami ritka és becses benne.

Minden szégyentelenség és a borzalmas ittasság ellenére Hofstettert tiszteletben tartották. Bár még nem is olyan régen derék embertársai szívesen megkínozták, elégették volna, hamvait a négy égtáj sarkába szórva szét, hiszen látnok volt. Bár nem volt Nostradamus, mégis a jövőbe látott, és ezenfelül megvolt az a ritka képessége, hogy megtalálja mindazt, ami elveszett. Ha a ház kulcsa felszívódott a semmiben, vagy megmagyarázhatatlan módon eltűnt a zsebóra, Hofstetter tudta, hol van. Ha megkérdezték, a hangos, durván faragott tuskó elnémult, és úgy tűnt, mélyen magába néz ama másik szemével. Szem, amely képes volt áthatolni minden anyagon. A nagy távolság sem jelentett gondot számára, idegen vidékek, idegen helyiségek, akár idegen emberek nyíltak meg előtte titkos gondolataikkal. Így meg tudta mondani a tanácsot kérőnek: nézz utána a fehérneműs szekrényben, a pincelépcső alatt, meg fogod találni közvetlenül a kútvályú mellett, vagy kérdezd meg Emilt, a legkisebb gyermekedet, ő vette el és rejtette el a ház mögött a csalánosban. Többször is azon voltam, hogy megkérdezzem, vajon hova lett az életkedvem, az önbizalmam, és hol találhatnám meg őket, merre vannak, milyen csalán között, melyik ház mögött.

BENŐ ESZTER fordítása

Werner Lutz (1930–2016) svájci költő, író, festő, grafikus. Szépirodalmi munkásságát a svájci Schiller Alapítvány nagydíjával (1992) és Bázel város költészeti díjával (2010) tüntették ki. Az itt közölt részleteket a Hügelzeiten című prózakötetből válogattuk.

‍