A librettó és a kamera között

Muszatics Péter könyve első pillantásra átfogó, kimerítő és tudományos mélységű tanulmányt ígér arról, amivel mi magyarok időnként előszeretettel hencegünk: Hollywood magyar befolyásáról, az álomgyár felépítésében kulcspozíciókból segédkező magyarokról, magyar zsidókról (Kertész Mihálytól/Michael Curtiztől Adolph Zukoron keresztül William Foxig/Fried Vilmosig) – de pár oldal után rádöbbenünk, hogy itt valami másról van szó.
A könyv először is nem feltétlenül tudományos munka. Doktori dolgozatnak (a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem, azaz SZFE DLA-képzésén) íródott ugyan, ám az olvasmányosság vagy jobban szólva az olvashatóság kedvéért megfosztották a lábjegyzetek és a szövegközi bibliográfiai hivatkozások zömétől. Ez egyrészt üdvözlendő döntés, hiszen így könnyebben meg tudjuk adni magunkat a szerző nem kicsit nosztalgiázó, a filmek (és általában a showbiznisz) szeretetétől átitatott, sodró mesélőkedvének, másrészt viszont zavaró, ugyanis igazán kíváncsiak lennénk olyan kultúrtörténeti morzsák pontos lehivatkozására, mint például az, hogy állítólag Hitler a bunkerében Lehárt hallgatott volna, nem Wagnert, mint ahogy mindenki tudni véli. Összességében viszont jót tett a szövegnek a könyvvé átdolgozás, s még így is temérdek film- és színháztörténeti tény, érdekesség mazsolázható ki a személyesebb hangvételűre vett, mesélős fejezetekből.

Továbbá a könyv – az alcím ellenére – nem feltétlenül átfogó jellegű. A prológus és epilógus ugyan nagyon sok nevet, címet és helyet említ meg, és csak úgy röpködnek benne a szintetizáló szentenciák és kultúrtörténeti összefüggések meglátásai, a könyv gerince igazából egy esettanulmány, mégpedig A víg özvegy operett három adaptációjának elemzése. Az első ilyen elemzés értelemszerűen a Lehár-féle eredeti librettót mutatja be, s korabeli élmény híján ugyebár nem is annyira a színreállítás, hanem maga a darab, a szüzsé milyenségét vizsgálgatja a szerző. A következő az Erich Stroheim-féle 1925-ös, még néma adaptáció, amiben Muszatics nemcsak a cselekményen eszközölt változtatásokkal foglalkozik, hanem részletesebben ismerteti az osztrák zseni – a filmtörténet egyik első ilyen, producerekkel állandóan hadban álló, imádott-gyűlölt, később Orson Welles és mások személyében archetipikussá váló rendezőszemélyisége – művészetét és életét is. Frappáns a kontraszt a következő, szintén német nyelvű rendezőóriás és Stroheim között: Ernst Lubitsch, az alig tíz évvel későbbi, újabb, immár hangos Víg özvegy-adaptáció filmre vivője az elismert, a szakma és a közönség imádatát is elnyerő, már életében sikeres alkotó mintapéldánya lesz – s így, a kétféle szerzői hozzáállás ismertetésén keresztül érdekes fénytörésbe kerül az eredeti mű is.

Ernst Lubitsch: A víg özvegy (The Merry Widow), 1934.
Itt hozzáfűzném: hatalmas kár – mert nagyon talált volna a könyvbe –, hogy a „Curtiz előtti” Kertész Mihály 1918-as Víg özvegy-adaptációját elnyelte a háború utáni káosz. Főleg azért, mert – ahogy az iméntiekből is kitűnhet – Muszatics könyve nem is annyira Hollywood magyar, hanem inkább osztrák, pontosabban a bécsi multikulturalizmusból eredő befolyását hangsúlyozza. Persze, ott vannak mindenhol a magyarok is, például Molnár Ferenc (akinek nemzetközi fontosságára sajnos mintha kevésbé lenne érzékeny a magyar utókor), de a könyv alcímében az Ausztria és Magyarország közti kötőjel tényleg kötőjel, és nem vessző. Merthogy a Bécs, Budapest, Hollywood inkább a monarchikus hagyományok, a közép-európaiság, a birodalmi világpolgári(as)ság megtermékenyítő hatását próbálja kimutatni abban a történelmi pillanatban, amikor a régi Európa berendezkedése, így a Habsburg-birodalom is szétesőben volt, de közben éppen ekkor formálódott egy másik birodalom, egy azóta is tartó hegemónia: az amerikai showbizniszé – a kettő pedig sok hasonlóságot mutat. Nem csak Bécs Amerikához hasonló (de azért saját személyiségét megtartó) olvasztótégely-mivolta miatt, hanem a csillogás iránti vonzódásuk miatt is. A különbség talán a dekadencia érzése, vagy annak hiánya: míg a régi világ műveiben tükröződik egyfajta keserédes, elfogadott világvége-hangulat, az új világ bevándorlói a létbizonytalanság mellett ezt a közép-európaiságot is levedlették a hepiend uralmának jegyében. És az is szép, hogy mindvégig hangsúlyozva van (ahogyan A víg özvegyben is) eme közép-(kelet-)európaiság sokfélesége, ami a francia kultúra felé kacsingatás ellenére (vagy mellett) lehet akár balkánias, akár magyar, de akár K.u.K. is.
Ilyen és efféle merész kultúrtörténeti íveket lát meg és mutat meg Muszatics, és ebben rejlik a könyv fő erőssége is: megpróbálja tetten érni ezeket az érezhető, de nehezen körülírható kulturális (kölcsön)hatásokat, ezt pedig nem sótlan, száraz akadémiai szövegben teszi, hanem akár egy filmtörténetben nem feltétlenül jártas átlagolvasó igényét is kielégítve. A kutya – amint említettem – tehát nem is annyira a vígözvegyes, kedvesdeden „felvonásnak” hívott fejezetekben van elásva, hanem előttük és utánuk (a könyv végén nagyon helyesen továbblép, és megidézi Billy Wildert, Kubrickot, Wellest és Bergmant is) – itt van a „Habsburg Hollywood” veleje leginkább tetten érve.


Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood. Ausztria-Magyarország hatása az amerikai filmre. Kossuth Kiadó, Budapest, 2018.