A lelki Trianonoktól oltalmat nyújtó vers a hazám - beszélgetés Eszteró István költővel

– Első versesköteted Üveges címmel a rendszerváltás előtt, 1983-ban jelent meg, és a BBTE magyar nyelv és irodalom szakán szereztél egyetemi oklevelet, Kolozsvárott. Valószínűleg tagja voltál te is a legendás Gaál Gábor irodalmi köröknek, kolozsvári éveiddel kapcsolatban több versed is született később. Nem sokat tudok az indulásodról, mi motivált az írásra, volt-e mestered, milyen volt akkoriban pályakezdő poétának lenni?
– Ha pályakezdésnek lehet nevezni, az első zsengém még elemistaként „szültem” meg édesanyám bukszusai, rózsái közt, Végváron, a szülőfalumban. Egyetlen verskötetre emlékszem, amely a család tulajdonában volt: Petőfi Sándor összes versei. Hamar jelentkezett bennem, a magányra hajlamos és a szülői kulákstátusz miatt félénkségre szorított gyermekben a vágy, hogy írjak. Azonban ezt csak álomként ringattam magamban nagyon sokáig. A negyedik osztály elvégzése után szüleim román tagozatra írattak, s keserű három év után, megnyirbált önbizalommal kerültem vissza anyanyelvi közegembe, a lugosi, majd egy temesvári magyar középiskolába. Ekkor már írogattam, egy-két emlékfüzet rá a tanúm. A lugosi könyvtárban tanulmányoztam először verstant, már nem emlékszem, ki írta. Irodalmi körökre nem telt sem akkor, sem később az akkori iskolák és a magyatanáraim lelkesedéséből. Verseimet végül Temesváron Anavi Ádám költőnek mutattam meg először, aki első mentorom volt a pályán. Magyar szakra is elsősorban a költészet bűvöletében felvételiztem. Az egyetem azonban tanárképzésre volt berendezve, s én megéreztem a három évi másnyelvűség hátrányait, időbe telt, míg sikerült ledolgoznom. A Gaál Gábor irodalmi körön az olyan ifjú titánok mellett, mint Farkas Árpád vagy Király László, igencsak árnyékban éreztem magam. Soha fel sem olvastam, azt sem tudta meg senki, hogy írok. Bár irodalmi lapokhoz elküldött verseimre még egyetemi éveim idején Székely János költőtől, az Igaz Szó akkori versszerkesztőjétől, később K. Jakab Antaltól, az Utunktól biztató szerkesztői leveleket kaptam. Igazi pályakezdésem a 70-es évek elejére, már tanár koromra esik, amikor az Utunk, az Igaz Szó és a temesvári Szabad Szó is közölni kezdte verseim.
– A rendszerváltás előtti időszak bánsági irodalmi-kulturális élete miként alakult, voltak-e hasonló kezdeményezések, mint a Gaál Gábor-kör, milyen volt a kapcsolat a román, illetve a német nyelvű irodalommal?
– A második világháború után a Bánsági Írás, Bánsági Üzenet, Bánsági Tükör című folyóiratok voltak az írók, költők fórumai. 1951-ben megalakul a Kubán Endre, Franyó Zoltán, illetve Anavi Ádám irányította Ady Endre, később Franyó Zoltán Irodalmi Kör, mely figyelmet fordított a fiatal tehetségek támogatására is. Innen indul pályáján több költő, mint Mandics György és felesége: M. Veress Zsuzsanna, Fülöp Lídia, Gulyás Ferenc, M. Kiss András és jómagam. Kiadványa a Lépcsők, mely egy-egy év irodalmi termését összegezte. Később a Szekernyés János szerkesztette Ezredvég című folyóirat 4. száma nyújt irodalmi összegzést az ezredforduló tájékáról Temesváron. Az 1970-ben alakult Facla Kiadó több mint 30 magyar nyelvű könyve között akad verskötet is: Anavi Ádám, Endre Károly, M. Kiss András, Gherasim Emil, illetve jómagam is publikáltam itt. A Facla kiadásában jelenik meg a Hangrobbanás című versantológia 1975-ben, amely rajtunk, temesváriakon kívül szatmári, partiumi fiatal költőket mutat be. A fordításirodalom nem hiányzott a Szabad Szó hasábjairól, főleg Anghel Dumbrăveanu verseit fordítgatták, de magyar szerzők is megjelentek román kiadványokban, tőlem is lefordítottak már akkoriban néhány verset. A német–magyar, magyar–német fordítások hasonlóképpen jelen voltak a kiadványokban.
– Az anyaországi vagy külföldi irodalmat, esetleg a szerb írók műveit Temesváron könnyebben be lehetett szerezni?
– Az Írószövetség tagjai valószínűleg könnyebben jutottak hozzá egy-két kiadványhoz, a körön kívüliekhez – arra nem emlékszem, hogy hozzám eljutott volna külföldi könyv vagy folyóirat.
– Első köteted megjelenése után hosszú szünet következett, 2004-ben publikáltad a második verseskönyvedet, Gondolatok a hölgytárban címmel, a harmadikat, az Egy könnyű garnit pedig 2005-ben, mindkettő az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában jelent meg. Minek tudható be a hosszú szünet: alkotói válság miatt nem írtál vagy pedig a diktatúra, a cenzúra szegte kedved?
– A rendszerváltás idejére meggyérült a temesvári magyar közösség száma, s ezen belül a költőké is. Van, aki elhallgatott, például Kiss Tünde ígéretes jelentkezés után, vagy M. Kiss András két verskötet után, talán nem végleg. Többen Magyarországra költöztek, mint az író, költő, nyelvész Mandics György. Az irodalmi kör elhalt, máig feltámasztásra vár. Ha kötet nem is jelent meg tőlem, az írást nem hagytam abba, különböző folyóiratokban, ha ritkán is, de továbbra is jelentek meg verseim.A Facla Kiadó helyét a harmadik évezred 10-es éveiben jótékonyan töltötte be az aradi Irodalmi Jelen Kiadó, amelynek sorozatában Anavi Ádám, Nagyálmos Ildikó és az én versesköteteim jelentek meg. A rendszerváltás előtt a Szabad Szó közölt minden vasárnapi számban irodalmi összeállítást, méghozzá tisztességes honoráriummal, ezt helyettesítette az Irodalmi Jelen. A Szabad Szó nyomdokába lépő Heti Új Szó terjedelménél fogva csak elvétve közölhetett irodalmat. A megszűnt Franyó Zoltán Irodalmi Kör feladatköréből néhányat a temesvári magyar nőszövetség vállal át, pl. író-olvasó találkozó szervezését helyi, illetve más városokból meghívott írókkal. Kiss Andrással két ízben, 2002-ben és 2010-ben vettünk részt a Csongrádi Irodalmi Műhely szervezte irodalmi fesztiválon. 2011-ben pedig irodalmi estet szenteltek a legutóbbi kötetem bemutatására.A kedvezőbb körülmények hatására tehettem le az asztalra egymás után, két év alatt két kötetet.
– Az újrakezdésben, úgy tudom, a transzközépnek, az Előretolt Helyőrségnek is nagy szerepe volt, ha csak a Gondolatok a hölgytárban köteted címét nézzük, nyilvánvaló az összjáték a fiatalabb generáció képviselte merészebb, pajzánabb hangú lírával, tematikákkal. Miért épp a transzközép alkotók motiváltak az újrakezdésben?
– Az irodalmi álszeméremből való kitörést, mindenekelőtt azonban az új fuvallatát éreztem, szerettem meg a transzközépben, azt a hangvételt, amely kisöpörte Erdélyből az áporodott irodalmi levegőt. Az Erdélyi Híradó köteteinek híre a Bartók Béla Líceumba is elért, elsősorban Orbán János Dénes neve jutott el hozzánk. Az új irodalom fenegyerekét azonban nemsokára „élőben” is láthattam az akkor Kolozsváron tartott Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny alkalmából. Ugyanis könyvbemutatót tartott Sántha Attilával együtt a részt vevő diákoknak, kísérő tanároknak. A diákok kedvelték verseiket, őket is, mert fiatalok és vagányak voltak. Beszéltünk az olykor trágárság határát súroló, merészebb szóhasználat irodalmi létjogosultságáról, ők fogadták el leghamarabb az addig szalonképtelennek tűnő kifejezéseket is. Majd Temesváron jöttünk össze, akkor is Sántha kíséretében, a Nyugati Jelen fiókszerkesztőségében, az újság kalendáriumának útra bocsájtása során. Akkor „fedeztek fel”, a kalendáriumban szereplő epigrammáimat olvasta s mutatta Sántha OJD-nak. Ezek után felgyorsult az IJK-nál rostokoló kötetem kiadása, OJD egy-kettő megszerkesztette, újracímezte az egyik paródiám címével, s egy hét múlva már ki is jött a nyomdából, egy évvel később pedig a másik. Nem orroltak meg az őket parodizáló verseimért sem, sőt jónéven vették, mulattak rajta. Így kezdődött a barátságunk, amelyre ma is büszke vagyok. – A Gondolatok a hölgytárban című köteted első ciklusa szerelmi vallomásokat tartalmaz, zömében szonettformában megírva, a második ciklusban pajzánabb, merészebb hangvételű költemények vannak: ha fogalmazhatunk így, határozottan transzközepes, amelyet aztán csak megerősít az Előretolt-hejehuják, amely parodizálja ezeket a szerzőket. Mindezek mellett metafizikusabb, gondolati versek is ugyanúgy teret kapnak a kötetben. A formai és tematikai változatosság, úgy érzékelem, fontos számodra egy kötet összeállítása folyamán, akárcsak a kötött formákhoz való vonzódás. Jól látom?
– Hogy mit jelentettek nekem a helyőrséges fiatalok, legpontosabban kiváló kritikusom, verseim igazi értője, Mészáros Ildikó fogalmazta meg a fentebb említett kötetemről írt kritikájában: „A kötet címadó verse is abba a ciklusba tartozik, amely a fiatal költőnemzedék, az idén tizenegy éves transzközép, az Előretolt Helyőrség alkotóit parodizálja. Az értő szeretet, a rokonszenv, a költői összekacsintás versei ezek, amelyben tetten érhető Eszteró István humora, a költészet mesterfogásait birtokló formaérzéke, az alkotó ember játékossága és a játék iránti tisztelete egyaránt. A nagyúr csaja című ciklusba gyűjtött Előretolt hejehujákban meglátja, eltanulja, mesterien alkalmazza azt, ami a transzközépet jellemzi, a nyelvi gazdagság korlátokat, néhol tabukat döngető áradását. Ezzel ki is vívja a fiatal költőtársak elismerését, amelynek legfontosabb igazolása, hogy Orbán János Dénes szerkesztői munkája nyomán áll össze a kötet, s a címválasztásban is volt része.”Számomra minden forma csupán eszköz, beleértve a szabad verset is, amely szintén egy versforma. Ami költészetemben jelen van, talán annak tudható be, hogy irodalmat oktató, hosszú tanári pályám során akarva-akaratlan behatóbban kellett foglakoznom költőink formakészletével, s ez hatott vissza alkotómunkámra. Egy-egy versem néha úgy keletkezett, hogy valamely vers tanítása után írtam rá egy másikat, például Juhász Gyula Milyen volt versére az Ilyen voltat stb. A tematikai változatosság annak függvénye, hogy mi minden érdekli a költőt. Szerintem nálam is ez áll fenn.
– A könyv záró ciklusa, a Leiterjakabok egy szonettkoszorú, a nemzeti identitás és a világpolgár szellemisége mintha harcban állna egy picit egymással, és nem csak ebben a versciklusban. Jól érzékelem, jellemző ez a te lírádra?
– Nagyon is jól érzékeled, ez az egyik alapgondolat. A másik a kisebbségi sors. Nem csak ebben a szonettkoszorúban szólok a kisebbségi jogaink „ferde fordításáról”, megcsúfolásáról, amelynek levét gyermekkorom óta iszom/isszuk. Ismét Mészáros Ildikó erre vonatkozó szövegét idézném: „Talán a 12. tartozik a nagyon fájó érzésekről valló versek közé. Áprily nevének s versének idézésével megkérdőjelezi benne a transzszilvanizmus testvériség-eszméjének időszerűségét, s a gyermekkort is megmérgező szenvedésként jeleníti meg a kommunizmus történelemhamísító hazugságait.”
– A Nirvána gombostűje című kötetedben, amelyet az Erdélyi Gondolat Kiadó adott ki 2009-ben, több a metafizikus költemény, de a szerelmes-erotikus versektől itt sem szakadsz el, és olvasunk könnyedebb, humorosabb hangú költeményeket is. – A transzközéptől átvettem azt az elvet, hogy az irodalom ne legyen unalmas. Képzeljük el azt a sivár verskötetet, amely csak sötétséget, kiábrándultságot áraszt a szerelem, az egymásra való odafigyelés, az összetartozás oázisa nélkül. Hát ezért törekszem tartalmi, műfaji, formai változatosságra.A kötet zárófejezete – Az ember és a hangya– madáchi színekben – első látásra Az ember tragédiája paródiájának tűnik, de annál jóval több, főként nem a Karinthy-féle stílusparódiákhoz hasonlítható – írja Dr. Brauch Magda a kötetről szóló kritikájában s folytatja eképp: „Az alapgondolat – az Úr az ember helyett a hangyát teremtette meg a hatodik napon »hogy az embernek szolgáljon, mint jelkép, / ha nem fűlik a foga munkához egyébként« kissé meghökkentő, következésképpen a költőnek végig kell vezetnie az ember-hangya párhuzamot a 15 madáchi színen, bár nyilván a jelenkor visszásságaiért felelős embert bírálja (Madách is a maga korát bírálta híres művében). Eszteró meghökkentően abszurd, de rendkívül szellemes görbe tükröt állít a ma embere elé. A humortól sem mentes képei az időszerű politikai és társadalmi kérdéseket vetik fel: a köpönyegforgatást, a nemzet vagy nemzetiség önfeladását, az anyanyelv használatát (és annak akadályozását vagy az arról való önkéntes lemondást), a mai tanuló ifjúság tiszteletlen viselkedését, mely a fél-analfabetizmushoz vezet, a levegő szennyeződését és a környezeti ártalmakat, a közelmúlt történelmi és politikai eseményeit. Az egyes színeket – melyek megegyeznek a madáchiakkal – mottók vezetik be a limerick-formájú versekhez (angol eredetű ötsoros versforma), ezek ironikus szövege összhangban áll a színeket jellemző hosszabb szövegekkel.”Egy művön belül is több a versforma, s az árnyékos a napos, humoros oldallal váltakozik. – Egy 2003-ban készült interjúban olvasom, hogy terveztél Haza a magányban címmel kötetet kiadni. Új versesköteted címe is ez. Miért vetetted el az eredeti ötletet? Vagy a régi ötletből csak a cím maradt meg?
– A mostani kötet nem az akkori, csak a cím maradt meg egy epigramma fölött, s most már egy új kötet névadójaként. A címvers az alkotói magány szuverenitásáról szól, de a kötetből nem hiányoznak olyan versek sem, amelyekben tovább rágom ezt a csontot. Mindegy, hogy melyik verskötetem viseli ezt a címet, de viselje, ha nap mint nap meg kell élnünk, hogy félig vagyunk otthon. Nem önsajnálat ez, hanem lelki edzés, otthonteremtés, örömteremtés is. Naponta hont kell foglalni cselekedeteinkkel, alkotásainkkal és jogaink kivívásával. Nekem a lelki Trianonoktól oltalmat nyújtó vers a hazám.


Eszteró István Végváron született 1941-ben. Általános iskolai tanulmányait Végváron és Gátalján, középiskolai tanulmányait Lugoson és Temesváron végezte. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar nyelv és irodalom szakon végezte el 1965-ben. Újtusnádon, Resicabányán, Temesrékáson, Bodófalván, Végváron, illetve a temesvári Electromotor Líceumban és a Bartók Béla Líceumban volt magyartanár 2003-ig, nyugdíjazásáig. Kötetei: Üveges (1983), Gondolatok a hölgytárban (2004), Egy könnyű garni (2005), Nirvána gombostűje (2009), Haza a magányban (2016).