A lélek testben

Csillag Imola: Kék 1.

nem félek a méhektől

Bozydar Szárd

Estebán Szárd, az angyal, az ablakpárkányon ült és a lábát lógatta. Egy versikét mormogott maga elé és közben Gustav Gustavsshont figyelte, aki az ágyban aludt. Álmában néha mozgatta a füleit. Csend volt, csak Estebán Szárd verse keringett a falak között.
Ez elment vadászniEz meglőtteEz hazavitteEz eltemetteEz megsiratta.
Ez elment vadászni.Ez meglőtte.Ez hazavitte, eltemette.Ez csak nézte, de nem sírt.
Ez elment vadászni.Ez meglőtte.Ez otthagyta, elszaladt.
Ez elment vadászni.Az meglőtte, eltemette, sokáig üldögélt a sír mellett egy kövön.
Másnap elment vadászni.És soha többet nem jött vissza.
Estebán Szárd, az angyal egy nagyon apró határszéli fauban született, ahol még mindenki lengyelül beszélt. Estebán Szárd már akkor is angyal volt, csak nem tudott róla. Édesanyja belehalt a szülésbe, ezért az apja, aki attól félt, soha sem tudná szeretni Estebán Szárdot, bánatában világgá ment.
Estebán Szárd apja közönséges ember volt, akit gyötört a lelkiismeret-furdalás, mert elhagyta egyetlen fiát. Brazíliából küldött néha szomorú leveleket, de pénzt soha, mert az neki sem volt. Szegény volt egész életében és ebbe belenyugodott, ő nem a pénz miatt futott a világ túlsó felére, hanem azért, mert rettegett saját magától. Úgy gondolta, ahhoz, hogy mégis szerethesse a fiát, nagyon távol kell tőle lennie.
Estebán Szárdot a nagyapja nevelte fel, aki szintén angyal volt. Ez a tulajdonság ugyanis csak minden második generációnál jelentkezik. Az öregurat Bozydar Szárdnak hívták, mindenféle katonai kitüntetése volt, de mindhiába, mert az ő zsebében sem volt soha túl sok pénz. A kitüntetéseket nem is ő kapta, hanem mogorva bátyja, aki önkéntesként részt vett a lengyel anyaország számtalan háborújában, ahol különféle emberek parancsára vakon lekaszabolt bárkit. Bozydar Szárd ki is akarta dobni a jelvényeket, melyekhez annyi ember vére tapadt, de aztán úgy döntött, az unokája majd eljátszik velük. Estebán Szárd a legjobban azt a rombusz alakú kitüntetést szerette, amelyiken egy lefelé szálló ejtőernyő látható. Pontosabban csak egy ejtőernyő, de hát Estebán Szárd akkor már tudta, hogy az ejtőernyő elsősorban a leszállásra alkalmas.
Estebán Szárd boldog volt a nagyapjával, akit aztán egy szőnyegbe csavarva temetett el, mert nem volt pénze koporsóra. Egyedül ásta meg a sírgödröt a kertben, a papot sem hívta, mert az nagyon félt Bozydar Szárdtól. A pap is öreg ember volt már, de még soha nem látott igazi angyalt. Nem hitte, hogy az angyalok ilyenek is lehetnek. Túl kevés volt a hite ahhoz, hogy felismerje, angyal lehet bárki, még akkor is, hogyha bozontos fehér bajsza van az illetőnek és néha vodkát iszik, gyermeket nemz, nevel, szid, és néha, igaz csak egy egészen icipicit, de mégis igazságtalan, mogorva, dühös, vagy szomorú. És egy szép napon fogja magát és közönséges halandóként meghal.
Estebán Szárd, miután eltemette a nagyapját, szintén világgá ment, mert ez már egy ilyen szokás volt náluk a családban, hogy az ember a bánata elől elszalad. Jó futó volt, a bánat csak ritkán érte utol. Mikor Aloist megismerte, meglátott benne valamit, de azt soha sem mondta meg neki, hogy mit. Alois akkoriban zaklatott volt, havonta nőtt egy pattanás a homlokára és egy Gustav Gustavsshon nevű lénnyel lakott. Alois rettegett magától, de megfogadta, hogy nem megy világgá még azért sem, pedig megtehette volna, de az igazság az, hogy félt elszaladni saját maga elől. Jobban félt attól, hogy ott messze, kint a nagyvilágban, ahol semmi sem ismerős, még jobban fog rettegni. Úgy gondolta, ahhoz, hogy világgá mehessen, tudnia kell, kicsoda. Legalább úgy nagyjából.
Alois nem nagyon szerette a meglepetéseket, mert azt tapasztalta, hogy a legtöbb kellemetlen. De azt elismeri, hogy Estebán Szárd megjelenése az életében kellemes meglepetés volt, melynek hatása még máig is tart. Ugyanezt gondolja Gustav Gustavsshonról is, akivel egy festékfoltos garzonlakásban találkozott. Gustav Gustavssohn félig befejezett ikonok között bóklászott, és néha izgatottan megszagolt egy-egy ecsetet. Alois felbukkanásával elvesztette az érdeklődését a képzőművészet iránt, és már csak az foglalkoztatta, hogy észrevetesse magát. Alois jó néven vette a fiatal Gustav Gustavsshon közeledését és még aznap örök hűséget fogadtak egymásnak, bár Alois tudta, hogy ez sajnos nem tart majd túl sokáig. Gustav Gustavsshon egy olyan faj képviselője volt, amely sajnálatos módon igen rövid életű. De ezzel mégsem törődtek, hanem igyekeztek élvezni együttlétük minden pillanatát.
Gustav Gustavsshon kifogástalan úriember volt. Hófehér kesztyűt viselt mind a négy lábán, sőt, a testét is hófehér bunda borította. Halvány rózsaszín, érzékeny füleit szintén ez az anyag védte, a szegélyeken diszkrét szürke csíkkal.Ezeket a füleket figyelte az ablakból Estebán Szárd, az angyal.
Gustav Gustvasshonnak, mint minden kifogástalan úriembernek, piros és kifejező szemei voltak, és dús fehér bajusza. Napjait elméletileg egy rácsos ketrecben töltötte, gyakorlatilag csak inni járt oda, amúgy a szobában sétálgatott. Az elméletet a lakásról Alois, Gustav Gustavsshon élettársa gyártotta, bár ő maga is sejtette, hogy ez az elmélet a gyakorlatban nem fog működni. És azt is gondolta, hogy ez így rendjénvaló. Látta, hogy a még igen fiatal Gustav Gustavsshon már az első nap megfigyelte, hogyan nyitja és zárja a ketrecét. Mégsem hagyta nyitva, mert az megalázó lett volna Gustavsshonnak, akiről, mint kifogástalan úriemberről, Alois nem feltételezhette, hogy nem jön rá, hogyan kell kipöccinteni a reteszt. Természetesen rájött, és minden nap körbejelölte kis fekete golyókkal a szoba sarkait, ezzel jelezve, hogy bárki lépjen is be oda, szigorúan örzött magánterületen járkál. Ha valaki a talpára ragadó, kellemetlen golyócskáktól nem rettent vissza, azt Gustavssohn gondolkodás nélkül megtámadta, leterítette a lábujjait, megrongálta a nadrágszárát, vagy ha az nem volt, akkor a lábszárán ejtett sebeket. A támadást harci jelek előzték meg, de sajnos a szoba padlóját egy régi, de még mindig elég vastag perzsaszőnyeg borította, amely teljesen letompította a támadást megelőző lábdobogást. Pedig Gustav Gustavssohn szakszerűen tudott dobogtatni a hátsó lábaival, melyeken szintén fehér kesztyűt hordott.
Alois nem is tudja, miért villant be neki pont most ez a jelenet Estebán Szárddal, az angyallal amint a lábát lógatva ül az ő aprócska szobájának ablakában. Szép őszi délután volt, az igaz, és szokatlan nyugalom, Alois nyugtalankodott is, hogy mi lesz ebből. Lett is aztán mindenféle, elsorolni is nehéz, micsoda dolgok történtek.
Gustav Gustavssohn morcosan ébredt. A lábát lógató angyalra ügyet sem vetve rágcsálni kezdte a szépiacsontot, mert úgy érezte, álmában a fogai fájdalmasan megnőttek. Aztán, még szintén morcosan elmajszolt néhány darab spenótos korongot, és csak akkor kezdte vizslatni Estebán Szárd szobába belógó lábait. Lehuppant a fenekére, így az orra pont egyvonalba került az angyal lábujjkáival, melyeket az úgy mozgatott, mintha zongorázna. Gustavssohn sétált már igazi koncertzongorán, figyelmesen elidőzve a billentyűkön, melyek eszeveszetten csengtek-bongtak, de megrágásra teljesen alkalmatlannak bizonyultak. Az angyal lábujjkája ahhoz képest vizes-piskótának tűnt. Estebán Szárd felszisszent és lehajolt. Orra majdnem Gustavssohn orrát érte. – És ha én is megharaplak? Akkor mi lesz? – kérdezte vigyorogva és óvatosan felemelte Gustavssohnt, aki nem válaszolt semmit az előbbi kérdésre. Gustav Gustavssohnnal egyáltalán nem lehetett beszélgetni, de annyi szeretet és vidámság áradt belőle, hogy erre nem is volt semmi szükség.
Estebán Szárd felvette fekete selyempizsamáját és Gustav Gustavsshonnal az ölében várta Aloist. Azt szerette volna, ha egy nagy erdő közepén egy átlátszó lakókocsiban élhetne Aloissal, és télen együtt néznék a lefelé szállingózó hópelyheket. A hópelyek mint apró ejtőernyők lassan a meleg tetőre esnének, elolvadnának, és lefolyának a lakókocsi üvegablakain, és csend lenne mindig vagy csak erdei zaj. Estebán Szárdot már akkor is foglakoztatta a fényevés technikája, de a túléléshez aztán mégis nyitott egy vendéglőt a családnevével azonos nevű szigeten. A Lófarok öbölben egyszer Alois is meglátogatta Estebánt, Atticust is magával cipelte, aki nem tudta, hogy Estebán Szárd egy angyal. Estebán Atticusban is meglátott valamit, és miután megismerte, másképpen aggódott Aloisért.
Amikor aznap Alois hazaért, Estebán Szárd, az angyal és Gustav Gustavssohn a kertben sétált. A szomszédok az ablakba könyökölve némán csodálták az angyal fekete selyempizsamáját, a pázsiton lépkedő hófehér lábfejét és a gyanakvóan szimatoló Gustav Gustavssohnt, aki titokban a perzsaszőnyeg rombuszmintáira gondolt. Azokat sokkal jobban kedvelte, mint ezt a gyanús állagú valamit, amiről még mindig nem tudta, hogy fű.
Azon az estén mindent kétséget kizáróan kiderült, hogy Gustav Gustavssohn­ban Bozydar Szárd lelke lakozik. Miközben Estebán Szárd sokadszorra magyarázta el a zokogó Aloisnak, hogy márpedig azonnal el kell indulnia, újra a nyakába venni a világot, mert valamilyen ismeretlen eredetű bánat támadt rá, Gustav Gustavsshon felugrott az asztalra és Bozydar Szárd hangján ezt mondta: a lélek naponta kiszáll a testből. Alois megfogta az angyal csuklóját és szinte azonnal álomba zuhant. Álmában kéz a kézben sétáltak egy kertben, amelyben furcsa díszítésű szőnyegek voltak a fák alatt, az egyiken egy hófehér bajuszú öregember dudorászott és néha meghúzott egy üveget.
Reggelre az angyalnak hűlt helye volt, csak egy fecnit hagyott az asztalon, melyre sietve azt firkanotta: örülj néha magadnak is.
Alois a tenyerébe ültette a nyulat, mert az volt Gustav Gustavssohn, egy eredeti belga törpenyúl, és a szemébe nézett, Bozyard Szárd lelke után kutatva. Gustav Gustavssohn viccesen mozgatta az orrát, amitől a bajsza is mozgásba lendült, majd egy merészet gondolva beleharapott Alois orrába.
Estebán Szárd egy repülő tenyérnyi ablakából kereste a Lófarok öblöt, mert már útközben eldöntötte, hogy ott üt tanyát, a klíma kiváló, sokat süt a nap, fényevésre a legmegfelelőbb hely. A bánat azonban ott ült fekete selyempizsamába bújva az angyal táskájában. Mikor az angyal kiszállt a repülőből, kiszállt vele a bánat is, és attól a naptól kezdve Estebán Szárd lelke naponta szárnyra kelt és elindult, hogy megkeresse Aloist. Ott volt Gustav Gustavssohn temetésén is, akivel végül az aggkór végzett alig kétévesen, pedig az angyal távozása után túlélt egy csúnya fülbetegséget, mely a nyulak nagy részét sújtja. Úgy tűnt, örök életű lesz, de aztán Bozydar Szárdot valamilyen ismeretlen eredetű bánat támadta meg, és hirtelen kényelmetlen lett Gustav Gustavssohn aprócska teste. Ha valaki lett volna vele utolsó óráján, de hát egyedül volt, mert a halál nem társasjáték, egy versikét hallott volna, melyben valakik elmennek vadászni, de aztán senki sem jön vissza.
Aloisnak néha teljesen oktalanul eszébe jut ez a versike, meg egy másik, a kóckatonáról, mely szálakra ázik szét az óceánban, és ilyenkor mindenféle dallamot talál ki, és azon gondolkodik, hogy az ember nem azért kezdett-e el valamikor énekelni, hogy a félelmeit elűzze. Alois nemrégiben egy festményről álmodott, amelyben üres pórázok lógtak egy poros gerendáról. Pórázra kötött lelkek – ez volt a festmény címe Alois álmában, aki fejcsóválva magyarázta valakinek, aki a képen nem látszik, hogy a lélekre semmi olyan pórázt nem lehet tenni, amely megakadályozhatná abban, hogy naponta kiszálljon a testből.