A lélegző vonal

Torony Pál: Identitás
Meglehet, elég furcsán hangzik, de a rajz fogalmának említésével – a mai zárlatos idők felspannolt pillanataiban – nekem a vonal személyisége még hangsúlyozottabban mutatja azt az arcát, ami egyben lényege, egyedi értéke, hatalma, és ami alkalmassá teszi, hogy úgy tekintsek rá, mint egyfajta lélek-rajzolat materiális megtestesítőjére. A meghúzott vonal – miként a szignó, az aláírás is –, az alkotó vérmérsékletének és idegrendszerének valós tükre, az ego legszemélyesebb jegyekkel ellátott hiteles kardiogramja. Lám, csupa „medikális” kifejezés hatja át a vonal jellemrajzát (nemcsak most), talán éppen azért, mert az alkotó vitalitás egyik olyan kelléke, ami nélkül a művész képtelen élni. A puritán vonal autonóm és helyettesíthetetlen; a legtisztább képi építőelem; szükség van rá, mint az oxigéndús levegőre; és az élete is olyan, akár a légzés folyamata: „magától működik”, pedig többnyire csak tudatalatti, ösztönös figyelemben részesül.
A művésznek veleszületett képessége/hivatása, hogy a vonal kiteljesedésének szabad utat teremtsen, hogy annak nagykorúságában értelemmel átszőtt tartalomban válhassék olvashatóvá öntörvényű karaktere. A papíron futó nyom – mint élet-szál, mint élet-jel – olyan szándékkal jön a világra, hogy a teremtés valódiságát, vagy annak számtalan árnyalatban transzponált képletét ihlettel dokumentálhassa. És teszi ezt a fehér lap egyik pontjáról elindulva egészen addig, míg ugyanannak egy másik pontján váratlanul meg nem szakad. Ennyi mindösszesen a Vonal élete. A história, a rajz története pedig abban a sávban kerül elbeszélésre, amit a pont elmozdultában jelként maga mögött hátrahagy. Itt válik valósággá az ő zsigeri-áramlásban kiolvasható személyes önéletrajza.
Akár egyfajta ősrobbanás, oly hirtelen tűnhet fel a sík valamely pontján vagy anyag-kontúrként megformázva a plasztikus tér dimenziójában, s attól a pillanattól kezdve ő már van, létezik, és létezhet akár évszázadokig. Megteremti privát lineáris univerzumát. És persze, esetleg más vonal-társakra is rátalálhat. Életútján kedvére suhan, miként teszi a fénysugár, de forgolódhat kutakodva-keresve, ahogy csöppnyi katicabogár fehér papírlap tágas főterén kalandoz, és forrhat erőtől duzzadón, netán tűnhet át halkan a semmibe, átadva kihűlt helyét a termő képzeletnek. A vonal nem csak tereket választ el egymástól, hanem kijelöli azt a gravitációs mezsgyét is, ahol a síkok egymás iránti függőségükben határozottan vagy selymesen egybeolvadnak, összeölelkeznek, mert összetartoznak, ezzel formálva teljessé az alkotó által megálmodott képzeleti formát. A vonal pedig neszezve rajzol, bejárja önnön sors-útjait, tüneményes sosemvolt új világokat vetítve elénk. Mi pedig voltaképpen nem teszünk mást, csak ott állunk mögötte. Addig, amíg eljön az idő, amikor csendben visszalépünk. De ami fontos volt, az többé már nem változik meg. Ő továbbra is a helyén marad.
És eközben a vonal folyamatosan mesél. Persze, csak olyannak, aki őt „olvasni képes”, aki érti poétikusan tömör vagy bőbeszédűséggel hömpölygő kalligráfiáját. Lejegyzett önvallomás ez: a világról – a világnak. Személyes dialektusok kreatív üzenete minden, ami lehet drámai vagy melankolikus, eruptív vagy romantikus, zárt vagy nyitott, és még annyiféle, ahányféle gondolkodó kéz húzta meg erezetét. A rajzban szerephez jutó vonal kifejezi a mondanivaló magvát, majd a „zamatot” szállítják a hozzá rendelt tónusok, a valőrök, a faktúrák, az árnyalatok, s így válik a különféle szólamokból egymásra rímelő, akkordokban is összecsengő képi szimfónia. S hogy valaki miért rajzol? Mert – ha valóban művész –, akkor ez kényszer, így kívánja meg tőle a fátum. S ahhoz, hogy a rajzolás-légzés folyamata ne álljon le, napra, percre, újra meg újra szembesülni kell a képhordozó provokatív fehérségével; ott bármi elképzelhető – egészen az első szakasz meghúzásáig. Merthogy attól fogva már érzelmi matematikából táplálkozó lépések következetes sora áll elő, vallja Paul Klee. Ő, a vonal felkent teoretikusa, akinek logikus jel-rendszereit ha valaki nem képes értelmezni, az vajmi keveset foghat fel az ábrázolás tízparancsolatából. Az ihletett, játékos rajzolat persze rendszerint amúgy is előttünk jár, hiszen már korábban érzékeli – előhívva a papír mélyéből – azt a jelzett szalagot, ami számunkra még csak azután tűnik elő.
Noha a vonal nem pórázon vezetett eb, át kell éreznünk az ő természetéből fakadó szabadságvágyát is, engednünk kell, hadd cikázzon kedvére a bársonyos felületek síkban kifeszített négy égtája között. Ezért nálam, a munka folyamatában bár létezik előzetes szándék, béklyó a cselekvést nem kötheti gúzsba. Hiszen kétségtelen, az új utak élményének adrenalinnal fűtött izgalma eredményesen fokozhatja teljesítményünket a rég kitaposott ösvényekkel szemben, amelyek, jóllehet némi biztonságot ugyan nyújthatnak, de a meglepetés örömódáját azért mégsem. Ami viszont részben megnyugtató, hogy az elhibázott vonal meghúzása nem jelent olyan drámát, mint amikor az akrobata véti el mozdulatát a kifeszített sodronyon. Igaz, a határozott vonal nem dilemmázik, nem bukik el, magabiztosan törekszik cél iránt és mindig éppen ott van, ahol és ahogyan lennie kell. Sok esetben ez így már elég is, hiszen az „egy a vonal” tisztasága akár szembe állítható a szálkásan, kakofon vonalhalmazokban szétterített, elmaszatolt hálók szövődményeivel, ahol gyakorta már az olvashatóság tisztasága sem egyértelműen követhető.
És ami ómen. Digitalizált napjainkban éppen a manualitás egyediségének izgalma került veszélybe a computer elterjedésének diktatúrájában. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mennyire más érzés órákon át műanyagbillentyűket nyomogatni, vagy a kéz veleszületett teremtő lendületével érezve-tapintva „levezényelni” a rajz látható zeneként megnyilatkozó dinamikus oratóriumát.
A grafikai kellékek soraiban számomra a ceruza áll lényegi sajátosságával az eszközök kiemelt helyén, valahogy úgy, ahogy a filozofikus kategóriák Olimposzán trónol a megkoronázott, végtelen Idő. A vékony grafitpálca puritán nyoma – a műfajok kimeríthetetlen technikai eszköztárának viszonylatában – tiszta formát teremt, ahogyan a poeta doctus is igyekszik írásában tömören megfogalmazni gondolata lényegét, mindenfajta megtévesztő halandzsa nélkül. Ha pedig kitartó munkával eltöltött esztendők során a művészi jellemtől áthatott formavilág valóban karakteres színeket hordoz, akkor a felgyűlt egyedi lapok is – homogén tartalmukkal, harmonikusan összeért szellemiségükkel – egymaguk nagyívű sorozat-részeivé válhatnak az opust hitelesen tükröző palettán. Egyébként a ciklusokban történő gondolkodás egyik számottevő értéke éppen abban rejlik, hogy az alkotófolyamat az analitikus felől startolva a szintézis felé irányítja a teremtő lelket, és a formai-tartalmi jellegzetességek egymásra reflektáló platformjait megkeresve rendszerbe állítja a közlésre szánt megoldásokat.
A világos papír és a grafit sötét kettőse pedig, mint jin és jang egészítik ki egymást a fehér-fekete diffúziójának társkapcsolatában. Mert ők a fény és az árnyék. Az igen és a nem.