.svg)
Bogdan Nueleanu: A fény kapuja
„Erdélyi Helikon havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat. 1. száma 1928 májusában, utolsó száma 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsváron.”
Ha valaki beírja a Google (lassan mindannyiunk legjobb barátja) keresőjébe a kifejezést, a legelső találat, a Wikipédia (újabb legjobb barát) Erdélyi Helikon címszava ezzel a meghatározással indít.
De még mielőtt valaki gyanakodni kezdene, hogy Z-generációs adatkeresést akarok itt modellezni, szögezzük le, az első találat ugyanakkor a lehetséges legerősebb autoritású adat, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikke, Láng Gusztáv szignójával. 1981-ben papíron publikált szöveg, 2014-ben pár másodperc után így landol a képernyőnkön.
Könnyű az adatokkal! – mondhatnánk (persze, aki dolgozott velük, pl. írt lexikon szócikket, tudja, hogy ez nem igaz.) Az értelmezéseink, értékeléseink azonban biztosan nem tudnak majd ilyen könnyen átugrani harminchárom évet. A médium rugalmas (ma már az Erdélyi Helikon teljes anyaga digitalizált formábanolvasható), és Marshall McLuhan óta médiatudományos közhely, hogy „a médium maga az üzenet”.
Másként olvasom az Erdélyi Helikon szövegeit a képernyő üvegén, mint amikor megsárgult, poros (és a mai papírmérethez képest ugyancsak vastag) lapszámokat forgattam? Mi befolyásolja jobban az olvasásom/olvasásunk (és ezzel együtt a múltértésünk)? A közeg? A ma aktualitása szemben az akkor aktualitásával? A korábbiakban kialakult kép?
Az Erdélyi Helikon úgy él az irodalmár szakma és az irodalom érettségire megtanultakat felidézni képes olvasók tudatában (vagyis mindazokéban, akiket e kérdés, illetve az itt leírtak érdekelhetnek), mint a két világháború közti időszak (talán) legjelentősebb irodalmi kulturális folyóirata, az „erdélyi gondolat”, illetve a „transzszilvanizmus” fellegvára, afféle kis, Kolozsváron szerkesztett Nyugat.
Ha megkérnénk egy irodalomban átlagosan tájékozott embert, mondjon 10 erdélyi írót az 1945 előtti időszakból, nagy valószínűséggel a 10-ből 8, ha nem mindegyik az Erdélyi Helikon szabad írói munkaközösség tagja lesz. A Szépmíves Céh könyvkiadót és 1928-tól a munkaközösség folyóiratát, az Erdélyi Helikont is jegyző írói tömörülés amolyan utópisztikus közösségként indult, amelyben a tagokat főleg a „közös kulturális tevékenység” tartja össze. Emellett azonban összetartó (és alkalmanként bomlasztó) erőnek bizonyult az a politikai, esztétikai, ideológiai és más irányokba ható felfogás, amelyet éppen képlékenysége, sokoldalúsága miatt a tagok nagy része könnyen magáénak tudott vallani: a transzszilvanizmus. A transzszilvanizmus esztétikai megjelenítése természetesen teljesen mást jelentett a „helikoni triász” (alias Áprily, Reményik, Tompa) verseiben, mint Kós Károly regényeiben vagy Tamási novelláiban, az „erdélyi gondolat” is mást jelentett a húszas évek végén Kuncz Aladárnak, mint a harmincas évek végén Szemlér Ferencnek.
Az Erdélyi Helikon voltaképpen rendkívül heterogén értékrendet valló, széttartó erők közös fóruma lett, s csupán szerkesztői rátermettségének köszönhető, hogy a kiegyensúlyozásra való törekvésben nem színtelenedett el. A Helikon szerkesztőiben, különösen a szerkesztési mintát megadó Kuncz Aladárban szerencsére megvolt a törekvés arra, hogy a Helikon lapjait az egymásnak ütköző érvek csataterévé tegyék. Az első évfolyama számára még Ravasz László nagy port felverő cikke (Irodalmi schisma) biztosította a megfelelő vitatémát, amelynek kapcsán számos erdélyi író fejthette ki véleményét a magyar irodalom egységéről, illetve az „erdélyiség” irodalmi megjelenítésének mibenlétéről. A későbbiekben azonban maga Kuncz provokálta ki a történelmi regény kapcsán a valóságábrázolás, időszerűség, az irodalom közéleti szerepvállalásának kérdését feszegető Vallani és vállalni vitát.
Az Erdélyi Helikon értékrendjére a Nyugat szellemi-esztétikai értékeihez való igazodás jellemző némi (a transzszilvanizmus által kiváltott) önállóságot, másságot hangsúlyozó regionális felhanggal. (Tudjuk azonban, hogy ez az érdeklődés nem volt kölcsönös, az egyetemes értékekre figyelő Nyugat közben egyáltalán nem bizonyult érzékenynek arra a világképváltásra, amely a transzszilvanizmus első nemzedékének műveiben megjelent. Áprily, Tompa, Reményik versei nem szerepelnek a Nyugatban, de a következő nemzedék olyan költői, mint Dsida, Szabédi vagy Horváth Imre sem. A prózaírók sem járnak jobban, Tabéry, Kós, Makkai prózája egyáltalán nem, Tamási Ároné csak két novellaközlés erejéig van jelen. Kivételt a Nyugathoz már korábbról kötődő Kuncz Aladár, és a pályája alakulásában a Nyugat második nemzedékét követő, a transzszilvanizmussal szakító Szemlér Ferenc képez.)
Fennállásának rövid tizenhét esztendeje alatt az Erdélyi Helikon közölte a két világháború közti irodalom csaknem minden jelentős és másodvonalbeli szerzőjének műveit. Mondhatni, nem lehet a két világháború közti korszakról beszélni Erdélyi Helikon nélkül. Ha valamilyen szellemi agytornaként megpróbálkoznánk vele, mágneses mezőként akkor is érzékelhető volna a jelenléte abban, ahogyan a korszak irodalmi életéről, a szerzők egymáshoz való viszonyáról, könyvek recepciójáról, de akár magánéletek, barátságok alakulásáról beszélünk.
Ugyanakkor, ha lapozgatni kezdjük e tizenhét esztendő jó másfélszáz lapszámát, feltűnő, milyen nagy arányban publikálnak olyan írásokat, amelyek arról szólnak, milyennek kell lennie annak az irodalomnak, amely Erdélyben (és részben az Erdélyi Helikon lapjai számára) íródik. Ide tartoznak a programadó írások, az ankétok, a polémiák, és nagyon gyakran a kritikák, recenziók, de akár az irodalom-kultúrtörténeti írások számos bekezdése is azt feszegeti: hogyan legyél erdélyi író?
Az alábbiakban az első négy évfolyam néhány ilyen jellegű írásán keresztül reflektálnék arra, milyen irodalmi programot írt elő az Erdélyi Helikon?
A lapot indulásakor Áprily Lajos, az ő Magyarországra való távozása után, az 1929. júniusi lapszámtól kezdődően Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától Kós Károly szerkeszti. (Mellette Kovács László neve jelenik meg helyettes szerkesztőként.) 1934 januárjától a címlap belső oldalán Kovács László van szerkesztőként feltüntetve, ez azonban a külső címlapon csak 1942 áprilisától szerepel – informál jóakarattal a Wikipédia/RMIL. Egy költő, három prózaíró, egy tanulmányíró. Az anyagi okokra visszavezethető korabeli (e tájakon örökérvényűvé állandósult) szokás szerint költő/író/esszéista munkájuk mellett kenyérkeresőként még tanárok, építészek, újságírók, vállalkozók, sőt Lakatos Imre orvosi diplomát is szerzett. Bánffy/Kisbán Miklós Kuncz Aladár halálára írott szövegéből tudjuk, az Erdélyi Helikon főszerkesztője annyi fizetést kapott munkájáért a húszas évek végén, „mint egy jobb gépírónő”.
A szerkesztők közül egyedül a költő ad „költői” programot. Az Erdélyi Helikon első számának első oldalán ez áll:
„Az Erdélyi Helikon áradó programm-szólamokkal nem fogadkozik és nem csalogat. Jelzője nem sújtás és nem rikító megkülönböztetés. Nem is a romantikus értékelés jogcímbejelentése. Erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provinciálizmus.
(…) Ma még tisztáz és vitatkozik az »erdélyi« szóval, mert öntudatát és rendeltetését védelmezi. De arra is megvan az ereje, hogy visszavonuljon a tartalmi szépségek mélyebb vonalára. Ebben egy Stefan George verscsokor a mintaképe, amely az ősz lelkét úgy tudja megidézni borzongató művészettel, hogy egyszer sem mondja ki a lírai értékében megfakult szót: ősz.”
Most képzeljük el, hogy tehetséges fiatalemberek (sőt legyünk igazán merészek, és képzeljük azt, hogy tehetséges ifjú hölgyek) vagyunk 1928-ban. Jeles érettségi diplomával a zsebünkben nemrég kerültünk fel Kolozsvárra valamelyik erdélyi kisvárosból. Esetleg a Sétatér gesztenyefái alatt szoktunk andalogni, és szeretjük a tavat, rajta a hattyúkkal, mert már dajkánk is arra tologatott babakocsiban. Fiókunkban pár füzetnyi vers, néhány novella. Joghallgatók vagyunk, medikusok/medikák, tanárjelöltek vagy kereskedelmi főiskolára járunk. Publikálni szeretnénk. Szenvedélyes felolvasásokat tartottunk a kollégiumi önképzőkörben, már jelent meg néhány írásunk az otthoni lapban, sőt egy rövidebbecske versünk az Ellenzékbe vagy a Kelet Népébe is bekerült. Kezünkben az új irodalmi lap, első oldalán Áprily (Stefan George és őszmetafora ide vagy oda, nem lehet másnak nevezni) program-javaslatával. Szimpatikusnak találnánk? Nem az érdekel, milyen állásfoglalással, világnézettel olvasnánk, hanem az, hogy buzdítana-e írásra vagy sem? Milyen írásra?
„Világfigyelő tető”, „tartalmi szépségek mélyebb vonulata”, kifejezés szabadsága: ez lenne az erdélyiség?
Áprily költészetre biztat, szavakkal való zsonglőrködésre (kreatívírás-feladat: írj az őszről anélkül, hogy leírnád a szót!), szabad önkifejezésre. Úgy ad programot, hogy nem ad programot, csak utal rá. Megteheti, mert a következő oldalon már Kuncz Aladár veretes mondatai olvashatóak a sokat idézett Tíz év című tanulmányban: „A kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és műveltségében maga az egyetemesség.”
És még mielőtt elképzelt irodalmi debütáns, zöldfülű énünk elgondolkodhatna azon, hogy ez hogy is lehetséges, elismeri: „A kisebbségi helyzet nem ad tág teret az akcióra, de annál inkább hozzásegít az elmélyüléshez.”
Bizony, az Erdélyi Helikon már indulásakor a lehetetlen kísértésére vállalkozik, és ezért senkinek, sem szerzőnek, sem szerkesztőnek nemigen jut több, mint egy „jobb gépírónő” fizetése.
Ha van bennünk regényes hajlam a romantikus nagy tettekre, az értékteremtő önfeláldozásra, ahogy mondani szokás, ezzel a programmal „megvettek kilóra”. Ha netán a luciferi én, a „tagadás ősi szelleme” is mocorogna, olvassuk (egy évvel később) Szentimrei Jenő írását az Erdélyi Helikon 1929/1-es számában. Az a bizonyos erdélyi gondolat címen reagál Gaál Gábor Az „erdélyi gondolat” tartalma és terjedelme című polémikus, Kunczot és a Helikont támadó írására.
Létezik „erdélyi gondolat”? Működőképes? Kiállja a valóság próbáját? – kérdezi Szentimrei.
(Milyen verset/novellát írjak, hogy jó erdélyi író legyek? – fordítja le magának továbbra is zöldfülű, 1929-es alteregónk, aki bizonyára már túl van néhány szerelmen, csalódáson, valamint egyetemi vizsgán, és mindezeknek köszönhetően még több írás lapul a fiókja mélyén.)
Szentimrei avantgárd hajlamú költő és realista gondolkodó: érzi, mekkora ellentét feszül az „erdélyi gondolat” ideája, és annak irodalomban való megvalósítása között. (A közéletben való megvalósításról nem is beszélve.)
„Az „eszme”, a „gondolat” az elképzelésben mindig nagyon szép, sőt, jó akaratú embereknél egyenesen ideális – állítja az elmúlt tíz évről –, míg az eszme vagy a gondolat gyakorlati kivitele – emberek között – vajmi ritkán fedte tökéletesen az elképzelt ideált, s a legtöbb esetben alig jutott túl a jámbor szándék dokumentálódásán.”
Nem fél levonni a következtetést: miszerint az erdélyi gondolat „gyakorlatban sosem tudott eljutni a százszázalékos kiteljesedéshez”, mégpedig azért nem, mert „a sovinizmus siet erdélyi magyar vagy erdélyi román gondolattá transzformálni, sőt horribile dictu, mindkét oldalon még enyhe antiszemitizmussal is hajlandók koronként megtölteni.”
(Szentimrei az én emberem, nevén nevezi a dolgokat! – mondja most már nagyon irodalmi érvényesülésre vágyó alteregónk, de még mindig ott mocorog a bosszantó kérdés, hogy hogyan lehet akkor valós irodalmi értéket teremteni, ha e kiváló eszme a gyakorlatban nem akar megvalósulni. Vajon nem provinciális fűzfapoézis, jobb esetben másodrendű irodalom minden, ami a fiókban rejtőző füzetben van?)
Az eszmék valóságba ültetésének nehézségeit tételesen listázó Szentimrei írásának végén légtornász könnyedségével szakad el a nehézségektől és Kuncz korábbi tételére rímelve hittel állítja: „…mi Erdélyben pozíció-előnyben is vagyunk: Nyugatibbak lehetünk Magyarországnál és fiatalabbak a Nyugatnál. És méghozzá nem magyarok sem tudunk lenni, hiszen a nyelvünk a kenyerünk.”
(Holnap postázom azokat a verseket! Sőt, talán jobb lenne személyesen bevinni a szerkesztőségbe!)
Addig pedig olvassunk bele a főszerkesztői tisztséget vállaló Kuncz Aladár lírai szépségű sorokban megfogalmazott programjába! Erdély az én hazám. Csendes beszélgetés Áprily Lajossal.
„Legnyugatosabb” írónk arra figyelmeztet, a gyökerektől nem lehet elszakadni, az irodalom/politikai kontextus olyan, hogy az írás ténye önmagában programmá válik.
„Az erdélyi magyar író (…) ha csak számot vet írói feladataival, ha csak hangot üt, amelyre visszhangot vár, ha csak tollat fog kezébe – már önmagától értetődően programot vállal, amelyet az erdélyi sorsban való elhelyezkedése, ennek a sorsnak művészi vagy gondolati átélése parancsoló kényszerűséggel rajzol elébe.”
Ez az irodalom azonban nem teremtődik meg magától, feladatok is vannak, mégpedig olyanok, amelyeket ma nyugodt lélekkel átadnánk a tudósoknak. „Az erdélyi magyar írónak vállalnia kell elsősorban az egész régi magyar irodalom átértékelését.”
Micsodát? – jajdul fel a jurátus vagy a medika írójelölt, a bölcsészhallgató viszont hátradőlhet nyugodtan.
Kuncz azonban nem a levegőbe beszél, új, minőségi, erdélyi irodalom megteremtéséhez hagyományrevíziót sürget, nehogy az írók úgy járjanak, mint az anekdota szerint az amerikai költők, akik az új világban tovább énekeltek pacsirtáról és fülemiléről, holott ezek a madarak nem élnek az amerikai kontinensen.)
„Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez” (mármint az erdélyi gondolat), de egyenlő a „páneurópai gondolattal”, és hát végső soron az, amit az erdélyi költők belelátnak.
Kuncz halála mélyen megrázza a helikoni közösséget. Az őt búcsúztató szám írásaiban megannyi jó barát idézi alakját. Rendkívül szeretetre méltó, nagy tudású, nagy emberségű író alakja körvonalazódik, olyan emberé, akinek a közelében élve mindenki jobb, tisztább, derűsebb lesz egy kicsit. Szerkesztői koncepciójáról, az egyetemes „erdélyi gondolatról” nemigen esik szó. Utódja a szerkesztői szerepkörben (és még Párizsban szerzett barátja), Lakatos Imre folytatni kívánja Kuncz elképzelését, „regionálizmust” akar, „de európai színvonalon”.
Szépség és igazság, művészet és népszolgálat között nem látja lehetőnek a választást. „A mi szűkösebb viszonyaink között nem engedhetjük meg magunknak nagyobb irodalmak fényűzését, hogy a két dolgot kettéválasszunk (ti. szépséget és igazságot), hogy legyen köztünk olyan, aki csak a nyelv kifejező szépségének tökéletesítéséért él, és olyan is, aki az irodalmi sebészorvos szerepében igazságtalanságokat, tévedéseket, ellentmondásokat igyekszik kioperálni az egyéni és társadalmi életből.”
Kós Károly, aki 1932 januárjától veszi át a szerkesztői feladatokat, nem ad programot, viszont Élet és irodalom címen egy ankétot közöl, amelyben a megkérdezett írók maguk mondhatják el véleményüket az alábbi három kérdésről:
- Mi az erdélyi költő szubjektív állásfoglalása ebben a kérdésben? (ti. az erdélyiség kérdésében)
- Hogyan látja az irodalom és a költő szerepét az emberiség mai nagy problémái között?
- Mi a költő helyzete ma, és mennyiben más az erdélyi költő helyzete?
A megkérdezettek mindegyike megnyugtathatja az egyre jobban elbizonytalanodó (és a reflexszerűen mindenről verset írok korszakból immár kinőtt, már nem is olyan nagyon zöldfülűnket), hogy írónak/költőnek lenni érdemes, hogy az erdélyi gondolat, a transzszilvanizmus nagy és magasztos eszme, és nincs olyan hatalom, amely igazi költőnek megszabhatná, hogyan írjon.
Ha figyelmesen olvasta az Erdélyi Helikon számait, immár számos olyan verset és novellát olvasott benne, amelyekről még nem tudhatja biztosan, de érzi, hogy ott lesznek abban a virtuális szövegfelhőben, amelyet csaknem száz év múlva az értő olvasók erdélyi magyar irodalomnak, magyar irodalomnak vagy csak egyszerűen irodalomnak neveznek, annak függvényében, hogy a Kuncz-féle erdélyi gondolat = páneurópai gondolat, kisebbség = egyetemesség tengely melyik pontján helyezkednek el.
Ha a tényekre, adatokra figyelő, azokból következtető tudós elméjével olvasták, talán el-elmosolyodtak azt látván, hogy dübörögjenek bár hangosan a viták (Vallani és vállalni, Irodalmi schisma), vitatkozzanak akármennyit egy-egy munka esztétikai értékén, leginkább a tudományos szempontból jövő kritikát fogadják felháborodással. Kós aggódva rója fel György Lajosnak, hogy francia és német nyelven megjelent tanulmánya az erdélyi irodalom első évtizedéről a statisztikai adatok miatt félrevezető, még azt hiheti a gyanútlan olvasó a sok új publikáció láttán, hogy virágzik a kulturális élet. Kádár Imre dühödten támadja Kristóf Györgyöt, amiért a romániai magyar irodalmi élet első tíz évéről nyújtott rendszeres összefoglalásában a román közönség számára (Transilvania, Banatul, Crişana, Maramureşul 1918–1928, II., 1929, 1153–73, magyarul: Irodalomtörténet, Budapest, 1930) azt merte írni, hogy bizony erre az első évtizedre jellemző a zsurnalizmus (minden újságíró regényt ír), a provincializmus és a kritikahiány.
Mi lett a fiatalemberrel/ifjú hölggyel, aki akkora izgalommal olvasta 1928 májusában az Erdélyi Helikon első számát?
Ha Kuncz, Tamási, Dsida, Áprily és mások szövegei meggyőzték, kiürítette a fiókot, lemásolta szép, fehér papírra a verseit, és beküldte a szerkesztőségbe. Költő lett, prózaíró, ma benne van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, implicite a Wikipédiában.
Ha programokat olvasott, és hitt nekik, bizonyára szorult belé annyi teoretikus és kritikus szellem, hogy tudós lett, történész, filozófus, nem sokat foglalkozott az irodalommal és irodalompolitikával, erdélyi gondolattal, de teljesen ki nem vonhatta magát alóla, hiszen Kuncz jól látta, aki itt tollat vesz a kezébe, programot követ. Természetesen benne van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban és a Wikipédiában.
Ha a lehetetlent kísértő irodalmi programoknak nem a retorikája, nem a líraian szép mondatok, nem az azokat leírók gyakran nagy, emberi, hitelesítő gesztusai ragadták meg, akkor bizonyára elégette fiókban őrzött ifjúkori verseit, lett belőle jogász, orvos vagy mérnök. Tudta, hogy az Erdélyi Helikon első szerkesztői a lehetetlent kísérelték meg, és tisztelte őket érte. Könyvespolcán megvolt az Erdélyi Szépmíves Céh minden kötete halinakötésben. Ereje és kedve függvényében támogatta mások irodalmi munkásságát, mert hiszen az irodalomírás errefele sosem vált rendkívül profitábilis munkává. Polgári és mecénási erényeinek (valamint az Ellenzékben anno közölt versének) köszönhetően ő is benne van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban.
Nem kizárt, hogy mikor írogatni kezdő fia, lánya, unokája szenvedélyesen irodalmi programról, új irodalomról szónokolt, mosolyogva idézgette magában Makkai Sándor ama bizonyos, Élet és irodalom ankétre adott válaszát: „nem jó jel, ha az írók az irodalomról vitatkoznak. Ezt akkor szokták tenni, amikor nem alkotnak.”
