A legtöbb, mi adható

Két hete együtt hűltem ki a fürdővízzel, úgy találtál rám, és csak annyit mondtál, ne legyek ostoba. Időpocsékolás szenvedni, ha nem történt semmi igazságtalanság. Azt motyogtam, hogy nem vagyok ostoba, amíg nyújtottam a karom, hogy rám tudd adni a fürdőköpenyt. Azt is mondtad, hogy aki így nem ostoba, az nyomorultul egyedül fog élni, és nagyon egyedül fog meghalni. Bekísértél a szobámba, becsuktad az átjáró üveges ajtaját, behúztad a sötétítőt.
Azóta minden döntést úgy hozok, ahogy a körülmények diktálják a szerepemet, teszem, ami a legkézenfekvőbb. Ha rés van, lesek. Ha visszalesel, elbújok. Ha elmész, uralkodom azon, amit hátrahagysz. Álmomban rezzenéstelenül oltok ki cigarettát valaki tenyerén.
Azóta bárki jön, hozzád érkezik. Fiatal lány, levetkőztök, ültök az ágyon, és az egyik résen visszalesel, hogy lásd, nézlek-e. Én a telefonon matatok, a szemem sarkából figyellek. Elhalasztod az árulást, felöltözöl, elmész. A lány átheveredik a kanapéra. Várok egy kicsit, átmegyek, szólok neki, hogy az nem a te helyed, talán annyit, hogy tipli van, vagy azt, hogy húzzál már innen, bazdmeg, nem is figyelek már, hogy mit. Máshol jár az eszem. Elképzelem, hogy nemsokára hazaérsz, és ő elmeséli neked, hogy átjött a hülye szomszéd, és kiakadt. Fiatal, de okos lány. Szó nélkül visszamászik az ágyadra, nem ellenkezik. Fogalma se lehet róla, milyen jogon üvöltök, de hamar kapcsol, semmilyen jogon, jobb rám hagyni. Neki mindegy, ebből én is megértem, hogy ezzel nem fog több idő eltelni, ő nem fogja elmesélni a hülye szomszédot, nem rontja el a hangulatot, nem azért jött.
Mielőtt te visszajössz hozzá, a helyemre sietek, de el kell mennem onnan. Kitalálom, hogy soha többé nem beszélek veled. Zsebre dugott kézzel megyek. Erre az utcákon rajtam kívül most nem jár senki. Hideg van. Ti meg közben lehet, hogy most épp a kanapémon.
A szobám egész más, mire hazaérek. Valami obskurus jelkép vetül a falamra fényárnyékból. Eltakarom, hogy megtaláljam a forrását. Egy boros flakont hagytam kint, azon törik meg a felkelő nap. A lányra gondolok, hosszú, egyenes, szőke haja volt, egyenletes bőre. Tökéletesnek tűnt, és vonattal érkezettnek.
Ülök a konyhában. Jó reggelt, mondod. Helló. Két nagy szeletet vágsz a kalácsból. Ezt tegnap vehetted, kakaós, csokidarabokkal. Szóval nem azért mentél le, hogy elhalaszd az árulást, nem napoltad el, hanem a kurva csokidarabkákért.
Eltűnsz a kaláccsal, én meg mintha megint a kádban feküdnék. Sírni kezdek, sírva megyek pisilni, sírva teszem oda a kávét főni, sírok, hogy tegnap fogyott el a másik kávé, ez az új fekete-fehér csomagolású Tchibo, ami apróbbra van darálva, mint a másik, amit megszoktam, most először főzök ebből, kíváncsi leszek, és sírok, amíg lefő. Elmosom a bögrémet, kitöltöm, két cukrot teszek bele, sírok, tejet, sírok, és kihozom a konyhába a laptopom.


Gondos Mária Magdolna: 1989-ben született Csíkszeredában. Jelenleg a budapesti ELTE BTK doktorandusza. 2010 óta publikál magyarországi és erdélyi folyóiratokban.