A legreményteljesebb feladatról és arról, hogy nem mindent lehet definiálni

A magyar regény esélyei címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A résztvevők – Darvas László, Szécsi Noémi, Kukorelly Endre, Láng Zsolt, Zoltán Gábor és Vida Gábor –, illetve az érdeklődők a Nemzeti Színház kistermében gyűltek össze, a mikrofonok beállításával párhuzamosan pedig szép lassan lekerültek a kabátok, elült a mocorgás.

‍

‍

A beszélgetés moderátora, Vida Gábor a kilencvenes években, a magyar irodalomtudományban lezajlott diskurzustól indít, majd sűrítve az azóta eltelt harminc évet dobbant az első kérdéssel: mi a regény? Válasszal először Kukorelly Endre áll elő, szerinte a nagyregény ellehetetlenüléséről szóló felhangok jogosak, hiszen a legtöbben a regény fogalmát úgy gondolják el, ahogyan azt Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Flaubert megírta. Elvégre a többség a 19. századi klasszikusokon szocializálódott, ezekben vagyunk otthon, a lineáris szerkezet lesz a legkönnyebben emészthető. A következő válasz Láng Zsolt részéről hangzott el, az időtapasztalathoz kapcsolja mondandóját, szerinte a regény olyan nyitott szerkezet, amelybe bármi belefér, nem feltétlenül csak a történet. Szécsi Noémi a már korábban felvetett 19. százados megközelítéshez tér vissza, ő is ennek a korszaknak a szerzőin nevelkedett, őket akarta utánozni. Az írónő feleleveníti fiatalkori elképzeléseit is: annak idején úgy gondolta, az író világot teremt, csakhogy közben rájött, a poétikai dolgok olyan praktikus dolgokkal kerülnek szembe, mint az anyagi erőforrás kérdése. Ezért is annyira kézzelfogható az a változás, amely az elmúlt nyolcvan évben a regényírás művészetét teljesen átstrukturálta. Zoltán Gábor kissé módosítva a kérdést inkább a történet mibenlétére, evidenciális jellegére térne ki. Nyitott témakör, hogy mi az, amit el kell, el szabad beszélnie az írónak, Zoltán Gábor szerint mégis olyasmivel érdemes próbálkozni, ami már eleve történetszerű, vagyis már megírta valaki, vagy igaznak tűnik. Ezzel a beszélgetés egy újabb kulcspontja kerül előtérbe, az az igazság, melyre „a világ elő van készítve és ki van éhezve”. A legnehezebb dolga utolsó válaszolóként Darvas Lászlónak van, aki a regényt a novellával párhuzamba állítva igyekszik megragadni: míg utóbbi törvénytisztelő, könnyen meghatározható, addig a regény definiálhatatlan kalandja marad az irodalomnak. Van, amit el lehet mondani kicsiben vagy még kisebben, de van olyan eseménye is az emberi létnek, amely csak regényben tud kibontakozni. Darvas szerint nemcsak a poétikák, hanem az ember valóságérzete módosult annyira az utóbbi időszakban, hogy ha a mai regény vissza akarja hódítani a történetet, akkor ezzel a valóságkérdéssel kell majd szembenéznie.

‍

‍

Kukorelly Endre ezt követő megszólalása újabb irányba tereli a beszélgetést, a gyermeki fogékonyság az absztrakcióra idővel éppen az egyszerűbb művészet befogadására történő szocializációval szűnik meg. A lektűr és magasirodalom mentén kérdezősködik Vida Gábor is tovább, Zoltán Gábor pedig elmondja, hogy sem azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, amit az olvasók várnak el a szerzőtől, sem azt, amit a kritika szokott számon kérni. Láng Zsolt azzal egészíti ki a korábbi válaszokat, hogy az olvasónak nem is annyira elvárása, mint inkább ízlése van, ehhez pedig nem kell igazodnia a regénynek, sőt, esélye éppen ebben a nem igazodásban van. Szécsi Noémi az elit és közízlés kérdését történeti távlatból közelíti meg, 19. és 20. százados példákon keresztül mutat rá arra, hogy a próbálkozások ellenére mintha az elitzílés kiterjeszthetetlen lenne, hiszen a műkedvelők már Széchényi korában is dráma helyett népszínművet vártak. Ennek kapcsán a tanulás lehetősége vetődik fel: a taníthatóság azt feltételezi, hogy az, amit a kortárs próza művel, azt később is olvasni fogják, a következő korokban is hatni fog. Zoltán Gábor a felelősséget említi meg a jövő kapcsán, szerinte az ember a maga szerény eszközeivel kell megtegye azt, amit csak tud, hogy talán majd száz év múlva is levehető legyen a polcról. Darvas ehhez képest kijelenti, neki nincs egy fiktív, jövőbeli olvasója, számára a fontos, hogy önmagának feleljen meg a nyelv-forma-történés hármasa. Az írás azonban mégiscsak reményteljes folyamat, hiszen annál többet elvárni egy regénytől, hogy az ember reménnyel üljön le megírni azt, s más emberek majd később a saját reményeikkel csatlakozhassanak ehhez, nem lehet. Láng Zsolt a jövővel kapcsolatban a tudományok által elért eredményekre hívja fel a figyelmet: ezekre az irodalomnak is reagálnia kell, mert egy új szerkezetű világ leírásához új nyelvet kell találni. A beszélgetés még tovább ágazik, mielőtt azonban teljesen elvesznénk a labirintusban, Vida Gábor egy Borges-idézettel zárja azt a beszélgetést, amely végleges nem lehet, sokkal inkább katalizátorként szolgál: azért olvasunk, mert örömet okoz. 

‍