A legjobb magyar könyv

‍                                                         (Krúdy)

A legjobb magyar könyv fizikai állapotában, kézbe vehető, lapozgatható tárgyként nem létezik, én legalábbis nem tudok róla, hogy valaha is kiadták volna egyetlen kötetben Krúdy Gyula Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, illetve A hírlapíró és a halál című ikernovelláit. Azazhogy egyetlen példány mégiscsak létezik, de azt én fűztem össze saját használatra, hurcolom is magammal mindenüvé, s ha időm engedi, bemagolok belőle egy-egy passzust, például ezt (az Utolsó szivar…-ból):

„Az ezredes a következőket gondolta a korcsmárosnéról:

Nem egészen értéktelen asszony, habár persze Denise grófnőt vagy más ismerőseimet nemigen lehetne hozzá hasonlítani. Helyes volna, ha a nép és a polgárság asszonyai sok ilyenféle női lényt tartalmaznának.”

Vagy ezt (A hírlapíró…-ból):

„– Valahogy csak meg kell halni – mond [Olga].

– De ilyen lyukas kalapban! – méltatlankodott a halálraítélt.

Olga délvidéki nő volt, gyorsan változtak kedélyhangulatai, most is csakhamar felülkerekedett benne természetes jósága, amint Széplaki kalapját szemügyre vette.

– Valóban kiszolgált! Már vasaltatni se lehet – mond, nőies figyelemmel kezelvén a kalapot.”

Furcsállom, hogy mind ez ideig egyetlen kiadó se gondolt az ikernovellák különkiadására. Krúdy 1933-ban meghalt, tehát még csak a jogdíjjal se kéne vesződni. A két novella együtt kb. 100 000 leütés (szóközöstül). Ekkora betűmennyiség nem elég egy kötethez? Kíváncsiságból rákerestem egy hasonló formájú „dupla” könyvre, Esterházy A szív segédigéi című csodaszép halottsiratóira (hogy ez-e a legjobb könyve, azt nem tudom, de hogy a legszebb, az biztos), betűk tekintetében ez se sokkal több Krúdy novelláinál (kb. 110 000 leütés), mégis megjelent/megjelenik saját jogon is! No de ez legyen a kiadók baja, mi inkább nézzük a szigorú tényeket!

Mindkét Krúdy-novella a Nyugatban jelent meg, az egyik 1927 végén, a másik 1928 legelején. Krúdy akkor már lecsúszott egzisztencia, öt év múlva meg is halt. Hogy magunk elé tudjuk képzelni a szerzőt, olvassuk el Márai egyik, Krúdyról szóló prózai epigrammáját A négy évszakból. Márai azon lamentál, hogy vajon mit csinálhatott Krúdy az életben (értsd: akkor, amikor éppen nem írt). „Ez az élet most, műve varázslatos ködfátyolán keresztül keletiesen titokzatos” – mondja 1937-ben Márai. Majd következik egy egészen szívszorító portré:

„Emlékezem egy délutánra, mikor órákon át szótlanul ültünk a »London«-szálloda kávéházában; lapokat olvastam, Krúdy körömollót kért a klozettes asszonytól, s komolyan és aggályosan nyesegette halványkrém színűre mosott selyeminge kézelőjének feslett rojtjait.”

Nos, ez a klozettes asszonytól körömollót kérő Krúdy írta a legjobb magyar könyvet. A novellák felütése hemingwayi tömörséggel vázolja a szüzsét, az Utolsó szivar…-ban így:

„Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízatásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett Angol szobában így döntöttek az urak.

A párbajt délután tartják meg a kaszárnyában, annak az embernek, aki a Kaszinót megsértette, nem szabad élve eljönni a hely színéről. Az ezredes vállat vont. Jó, hát majd belelövök az újságíróba – mondta egykedvűen.”

A hírlapíró…-ban pedig így:

„Széplaki Titusz hírlapírót halálra ítélte a Kaszinó igazgatósága abban a szobában, ahol a kaszinótagok a bizalmas konferenciákat, becsületbíróságaikat, párbajtörvényszékeiket szokták tartani. (…) Széplaki sértő cikket írt lapjában a Kaszinóról: ezért kellett meghalnia. A Kaszinó tagjai közül az ítélet végrehajtására kijelölte P. E. G. szolgálaton kívüli huszárezredest, akit Magyarország legjobb céllövőjének ismernek. Ezzel a hírlapíró sorsa elintéztetett.”

Sose volt párbajügyem, de az utolsó betűig hitelesnek érzem a főszereplők párbaj előtti lelkiállapotának leírását. Tudniillik nem a párbaj leírását kapjuk Krúdytól – ez már a 19. század végén is kínos lett volna, nemhogy 1927–28-ban! Mindkét főszereplő izgul: az ezredesnek „gyomoridege” van („A mellénygombja tájékán megmozdult valami idegszál, amelyről idáig vajmi keveset tudott”), a hírlapíró „szívnyomást” érez („amely nyomást már órák óta érzett, hogy szinte megfulladt tőle”). Mindketten megpróbálnak átalakulni: az ezredes hasonulni akar a nyomorgó „kófichoz”, nehogy utólag szemrehányást tegyen majd magának, hogy nem egyenlő fegyverekkel küzdöttek, beül hát egy külvárosi (Üllői úti) kocsmába, ahol tepertőt, barna kenyeret, zöldpaprikát, pörköltmaradékot, disznópecsenye-csonkot, szalámicsutkát, retket és hagymát eszik, de csak „vezeklésből”, előre bocsánatot kérve, amiért agyon fogja lőni az újságírót. A hírlapíró is meg akar változni („elhatározta, hogy úriember módjára fog meghalni”), szert is tesz egy vadászkalapra és egy botesernyőre, a főszerkesztőtől kikunyerált előlegből pezsgőt iszik egy „divatos dalcsarnoki díva” társaságában az orfeumban, ahol

„Halk, franciás, elgondolkoztató dalokat játszadozott a szürke szakállú prímás, aki olyanformán fektette nagy szakállát hegedűjére, mintha voltaképpen azon a szakállon húzogatná a vonót”

– mondom, a hírlapíró is megpróbál átalakulni, de nem ez a lényeg! Nem az a lényeg, hogy Krúdy megpróbálja „kiegyenlíteni” az erőviszonyokat (mindkét szereplő boltozatos, sváb tulajdonú kocsmába ül be, mindkettejüket egy János nevű legény szolgálja ki, mindkettejüknek van esőköpenye, boternyője, vadászkalapja stb.). Nem az a lényeg, hogy a párbajban végül ki győz („Az ezredes golyója nem találta el őt. Ellenben igenis eltalálta Széplaki golyója az ezredest, aki sebesülésébe bátor katona módjára belehalt”), nem ezek a „külső” tényezők a fontosak, hanem a Krúdy-mondat! Itt van például a retek leírása:

„A retken látszott, hogy szakemberek látogatják az Arabs szürkét, mert kifogástalannak bizonyult minden felvágott retek. Könnyed verejték mutatkozott hófehér hasukon, de nyoma sem például annak a barna hernyónak, mely féregútjában a retek szívéhez alattomosan közeledik, nyoma sem a fásult, rothadásos részeknek, amelyeknek a megpillantása úgy elszomorítja a retekszakértőket, mintha arra gondolnának, hogy már nincsenek a világon sem tisztességes emberek, sem retkek, a külszín csal, és pudvás lehet belülről a legbecsületesebb gyümölcs is.”

Hihetetlen a Krúdy-mondat teherbírása! Ahogy a szivárvány minden színében képes pompázni! Morzsára hull, harmatozik, vajpuha, viaszként keményedik stb. „A külszín csal” – nahát, micsoda kínos „filozófia”!, mondaná a gyanútlan olvasó! De így, ekkora „delíciával” használva a magyar nyelvet Krúdy előtt soha senki nem jutott ilyen következtetésre egy retek leírásából…

*

Ha nem tévedek, első alkalommal Ady keseregte el egyik publicisztikájában, hogy Budapestnek nincsen regénye. Ez a nem létező „Budapest-regény” azóta is a magyar irodalom egyik legnagyobb közhelye. Szegény Ady! Ha élt volna még tíz évet! Külváros, belváros, lókereskedők, klinikai szolgák, hullaszállítók, kasszírnők, Mágnás Elzák, Deák Ferenc húsvéti beszédét szedő nyomdászok… – ha olvashatta volna Krúdynak ezt a két novelláját, talán Ady is kiegyezett volna velem abban, hogy ezek valamelyest igenis képesek pótolni az őáltala várt Budapest-regényt.

‍