.svg)
Bán-Horváth Veronika: Nincs is holdtölte. Erdélyi Híradó Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár–Budapest, 2023.
Bán-Horváth Veronika kötetének versbeszélője az újhold tátongása és a telihold tökéletessége között fogalmazza újra magát. Nincs is telihold: a cím első látásra a teljesség hiányérzetéből fakadó csalódottságot fejezi ki, a versek viszont éppen a reményt mutatják fel, a lehetőséget tüntetik ki. A hiány nem csorba önképre, hanem betöltendő sorsra utal.
Bán-Horváth Veronika verseskötete a mostanság egyre népszerűbb népies-mágikus megszólalásmód tendenciájához csatlakozik, azonban mondhatni egy letisztultabb, „földhöz közelibb” ember–Hold-viszonnyal van dolgunk: az emelkedettebb, sűrűbb spirituális szimbólumrendszerektől jut el a mindennapi vershelyzetekig, az élőbeszédszerű megszólalásokig.
Ez a megérkezés adja a kötet ívét, valamint a két illusztráció a kézirat elején és végén. A nyitó rajz egy meditáló, lehunyt szemű nőalakot ábrázol, feje fölött a Hold ciklusai lebegnek, meztelen testébe egy fa kapaszkodik. A záró illusztráció tökéletes ellentettje a díszített nőalaknak: egyetlen kör, a közepén egy pont – a teljességet, a fókuszpontot juttatja eszünkbe. A nyitó és záró illusztráció, keretet adva, a Nincs is holdtölte vállalkozására mutat rá: hogyan jutunk el a meditációs gyakorlatokon (a verseken) keresztül a legbelsőbb körig? Felébredhetünk-e az éjszakai lidércnyomásból, eljöhet-e értünk a megváltó reggel?
A kötet első verse a Ludvérc címet viseli: páros, csiszolatlan rímei a népi hagyományra játszanak rá, a mondásra, a rítusra. A rövid, önmagába forduló szöveget a Szertartás című vers követi, amely az elsőhöz képest tárgyilagos, narratív beszédmóddal él. A kötetegészben egyszerre érvényesül a fokozott retorika és a nyers, szembesítő, (ön)reflexív képiség: „Rozsdás lánccal akasztotta föl magát arra a fára, / amit akkor ültettek, amikor megszülettem. / Az én diófámra. / A számon rúzs, a szívemen föld és beton.” (Égbekiáltó)
„[T]örjön meg a ritmus / szűnjön meg az álomból felverve is / tudott sorrend” – a Ne kössenek igék című vers egyik sora nem szünetet, nem megállást óhajt, hanem új folyamatot, kitöltendő teret a meditációban, ahol a versek feltárulásra váró témákhoz közelítenek. Ilyen téma például az önkép, a nőiség, az egyén-társadalom viszonya, a család, a test. Ezeket természetesen sokkal részletesebben taglalja a kötet, kiemelve egy-egy aspektust az (ön)vizsgálat során, éppen az alapos tematizálással vetkőzi le a rétegeket, így szabadul fel a versbeszélő, így képes a gyógyulásra. A kötet utolsó verse is a szabadságot tünteti ki, amely a trauma feldolgozásának lehetőségéből, a kísértetekkel való bátor szembenézésből fakad, hiszen így szól mindenkihez, aki szerint nincs kegyelem: „Üljünk körbe szépen. / Főztem citromfűteát.” (Repülő csészealj)
