.svg)
Imádok beülni a koncerttermekbe, természetesen az ihletett produkciókra. A magyarázat jóformán közhelyes, szinte mondanom sem kéne. A közvetlen tapasztalás varázsa miatt.
Imádok otthon nagy képernyőre kitett, 5.1-es audiorendszeren hallgatható professzionális koncertközvetítéseket is „fogyasztani”. A magyarázat leginkább az, hogy elbűvöl a zenélés látványa, amíg a lényeget hallgatom.
(Koncerten, koncertközvetítésen a magam részéről ezúttal ún. komolyzenei eseményeket és termékeket értek, készséggel megengedve, hogy alkalmasint éppoly élvezetet jelenthet egy dzsessz- vagy alternatív zenei produkció is.)
Szó bennszakad, hang fennakad, „lehellet” megszegik, amikor egy-egy ilyen igényesen elkészített, több kameraállásos, gondosan vágott televíziós koncertbe merülök. Szerencsére ma már nagyon sok ilyen érhető el könnyen, ingyen, így meglehetősen gyakorta szakad benn, akad fenn és szegetik meg szó, hang, lehelet. A világ kulturáltabb vidékein olyan elképesztő perfekcionizmussal végzik ezt a munkát, hogy a zenefüggő ember egyszer-másszor valóságos katarzisként él meg egy-egy zongoraversenyt, liedet, orgonaszimfóniát vagy épp oratóriumot.
Van valamennyicske közöm a tévés szakmához is, így jól tudom, mekkora szellemi- és fizikaimunka-befektetést, mennyi időráfordítást, következésképp micsoda költséget feltételez egy-egy ilyen koncertközvetítés. Hiszen ahhoz, hogy a (nem csupán zeneszerető, de zeneértő!) hallgató-néző autentikus jelenléthez jusson hozzá a nagyzenekari teljesítményben, világosítók, hangtechnikusok és -mérnökök, operatőrök és asszisztensek egész csapata, rajtuk kívül meg utasító, egy vagy több vágórendező és zenei rendező szükségeltetik. És nehogy azt gondoljuk, hogy nekik csak a technikához és a működtetéséhez kell érteniük. A nézőnek ugyanis hovatovább – konvencionálisan! – joga van ahhoz, hogy a szerkesztési-vágási terv a szólamok, funkciók, szerkezeti egységek szerint igazodjék az igényeihez, szolgálja zeneértését. Az értelmes koncertközvetítések és -felvételek éppúgy tükrözik a muzsikát – pontosabban a zenélést –, mint ahogy a partitúra a karmester munkáját határozza meg. Ehhez pedig a televíziós vagy egyéb videórögzítési területek szakembereinek valamelyest zenészeknek is kell lenniük. Gondoljuk csak el, mennyire ismernie kell a zenei rendezőnek (mondjuk) Schubert Befejezetlen szimfóniáját ahhoz, hogy adekvát vágási tervet készítsen, amelynek alapján az utasító – az a személy tehát, aki közvetlen elektronikus kapcsolatban az operatőrök „fülébe súgja”, egyen-egyenként milyen hangszerek, hangszercsoportok látványára és milyen plánban (képkivágatban) készüljenek fel – legalább húsz másodperccel korábban értesíti az egyes kameramanokat a küszöbön álló feladatukról, hogy mire a vágórendező „megnyomja a gombot”, az illető operatőr helyes képkompozícióval, expozícióval, élességgel stb. álljon készen, ráadásul pontosan tudja, hogy át kell-e svenkelnie a fagottról a klarinétra vagy a csellókról a brácsákra, egy vagy több hangszeresnek kell-e lennie a képen, a két fuvolista közül melyik fogja a vezérszólamot játszani, szükséges-e lassan nyitnia a plánt, hogy nagyobb vagy több hangszercsoportot mutasson. A zenei rendező olykor hetekkel az illető koncertfelvétel előtt bújni kezdi a partitúrát, hangfelvételeket hallgat, míg lapozza, és már azon agyal, miként mutathatná meg a legalkalmasabb módon a zenészek összeműködését, önálló szerepeiket és harmóniájukat, a karmesteri munka várható kulcspillanatait. És mennyi mindent nem láthat előre! Hiszen csak a (fő)próbán tapasztalhatja meg – esetleg! – azt az átszellemült szépséget, amely a kürtösök között az egyik arcon annyira megragadó lehet, hogy képernyőre kívánkozik, a próbák utolsó étappe-jában dönt átfókuszálásokról vagy épp a szólista leginspiráltabb pillanatainak megmutatásáról egy vagy több plánban, szögből. Hányféle dolgot adhat! És ezért hányféle gyönyörű látványról, más fontos pillanatról kell lemondania! Mindezeket neki kell eldöntenie, hogy az utasító partitúrájába időben írhassák be, hogy is kell az operatőröket, alkalmanként ötöt-hatot, instruálnia.
És ez csak a látvány! Ami a hangrögzítés mögött van, az talán még bonyolultabb.
Ülök tehát a kényelmes munkaszékemben – sőt félig fekszem, feltett lábakkal –, és jól tudom, mibe kerül az élvezetem. Értékelni vagyok képes egy nagy csapat koncentrált, összehangolt, százszázalékos intellektuális jelenlétet igénylő munkáját. Próbálják meg önök is!
