A lámpa

Lövith Egon Marc: Ádám és Éva_[1990-es évek]

Isten azt mondta: legyen világosság. És lőn világosság. Kiskorom házai nyomorúságosak voltak, se víz, se villany, se csatornarendszer nem volt bevezetve. Jaj volt nekünk. Mikor aztán beköltöztünk Aradra egy gyári lakásba, ott már volt víz és villany. Napjában többször rányomtam a tenyeremet a villanykapcsolóra, amiért az öreg nők kupán vágtak. Hiányérzetből fakadhatott, hogy felnőtt koromban mániákusan vásároltam a villanykörtéket. S ahogyan gyűltek a kredencemben a villanykörték, gondolatban úgy tértem meg a lámpához. Soborsinban, nevelőanyám házában, a plafonra szerelt réz petrólámpa lógott. Ott, a hegyek között, korán esteledett, a János–hegyről, a Kopasz–hegyről ereszkedett alá az alkony, amolyan fátyol módra burkolt be bennünket. Szénács nagymama a púpos, kis semmiség meghirdette: lámpát gyújtani, s a család nőtagjai oda töpörödtek a lámpa alá, a fénykörbe. Nevelőanyám rám szólt: te is gyere ide! Hát ott voltunk, mint nőtagok. Szénács nagymama foltozta, stoppolta Ernő tata gönceit, nevelőanyám kézimunkázott, Feri bátyám Manci nevű felesége, aki a királyi háztartást ellátó személyzetnek főzött, az kissé távolabb és hátrább ült. Családtag volt, de amolyan majdnem az. Wittgenstein: amiről nem lehet beszélni, hallgatni kell. Manci főleg kussolt. Kis, horgolt szatyrában mindig hozott valamit, keveset, olyan néhány maroknyit, de hozott. Szénács nagymama rábólintott: tedd csak le…. És a Manci nevű nő odarámolt egy székre. Ahhoz másnap reggelig nem nyúltak hozzá. A lámpa alatt a szóvivő Szénács nagymama volt, előadta magából a komiszságot. Engem ez nem lepett meg, mert én ilyennek kontempláltam, mióta belepottyantam az udvarába. Nevelőanyámmal Aradról jöttünk, nevelőanyám kezet csókolt az anyjának, én viszont nem csináltam utána, álltam nevelőanyám mögött. És ebben a pillanatban sorsom eldőlt, Szénács nagymama szemében bukott nő lettem. Nem gyereklány, hanem kortalan nő. Nevelőanyám az első lámpás estén rám szólt: te is gyere ide… Nem szerettek, de befogadtak. Apám révén nevelőanyám városi nő lett s a falu szemében ez rangot adott neki. Gyerekfejjel rájöttem, hogy a felnőtteket meg kell tanulni. Miként? Úgy, hogy hallgatjuk őket. Ilyen–olyan hibák tesznek emberré. Ki tudna Isten nélkül élni, létezni? Volt annyi eszem, hogy kezemben egy füzettel ültem le a lámpa alá. Csak írtam, róttam a szavakat dühödten. Illyés Gyula írta le, ő hagyta ránk – akkor én még ezt nem tudhattam – állj helyt minden szavadért. A lámpa alatt ülve felmértem, hogy az eltelt nap rég volt, az a múlt volt. Most, hogy az egyszer volt lámpára gondolok, tudom, hogy volt egy másik életem is. Több halál–féleség, több élet. Az okos gyermek ösztönösen hallgatózik, miről beszélnek a felnőttek beszorulva a lámpa alá, erről, amarról, aki volt és elment, s aki megmaradt. Igen, az emlékek, amelyek most is tartanak, meg a múlt század negyvenes évei, azok elkísértek, kitartanak a mai napig. Minden a lámpához kötődik, felreppenésem előtti időkre datálódik. Még nappal–vég van, kézzel érinthető vágyképeim, amelyek tovaszállnak estére, csak úgy általánosságban idézem fel. A varázslathoz nagy munka kell, nagy kérdésekre nagy válaszok. Illeszd a cselekményt a szóhoz, a szót a cselekményhez (Hamlet 3,2). Ott, a lámpa alatt már írtam a soborsini életet. Rilke mondta, híres, miszerint: már minden világos, mégsincs reggel. Ma már értem: a reggel nem napszak, hanem kezdete valaminek. A kettő nem ugyanaz. Van közéjük ékelve valami fátyolos modorosság. Írom, írom a lámpa alatt az életet. A nap emléke égve marad bennem, legbelül, gondolatok tekerik be gyerektestemet. Gyerekfejemből kivonul a nap, mert estivé beszéljük az estét, a következő napot. Most arra koncentrálunk. Tudatlan gyerek vagyok, nem bánom, hogy ez az új családom egyáltalán nem szeret engemet, ám én tőlük igenis ellesem az öntudatot. Nem vagyok könnyű emberke, sok bennem a sértődékenység, a nyakasság, hiszen magyar vagyok. Este, a soborsini lámpa alatt én sunyin kussolok. Felteszem magamnak a kérdést: ma boldog voltam–e? A válaszom: majdnem boldog. Boldog leszek, ha tudatosítom magamban a boldogságot. A nyelvemnek biblikus recsegés adatott. Még nem tudom, hogy érdemes–e megzavarni a tökéletességet, a tulírtság határán lovagolok lavírozva. A nyelvben vannak hirtelen regiszterváltások, amikor a lény szeret és harcol a semmiért. Mert jön a sápadt este, az árnyak melléd szegődnek. Az elalvó falu mellettem van, nem látom, de érzem és valami bennem felejtett ősi nyelven szólok is hozzá, róla. Apró galádságok, a gyermekkor velejárói jönnek, jönnek s máris elsuhannak, nincs emlék–idejük. A gyermekkor emlékei megrekednek a tekintet peremén, nem jutnak tovább. Ilyenkor a boldogságnak nincs jelenideje, kellemes utóérzet marad a nyomukban. „Ez mind én voltam?” – kérdi Füst Milán. A diógyökér bútorok beszélnek, akinek füle van hallásra. Wittgenstein költöztette be a filozófiát a lírába. És ezt Goethe is tudta.

A soborsiniak mogorva népek, nem beszélnek sokat, lehajtott fejjel robotolnak, mint a zárdában az apácák: ora et labora. Valamivel csinálnak valamit. Panasztalan derű az arcukon. A napfényben nem érthettük egymást. Meglepetés nem honol nevelőanyám szűk és lakályos házában. Mire az ember tényleg megtörténik, kockáztat bőven. Eredendő szeretet a gyermekkorban érint meg bennünket. Tárgytalan szeretet, szavak hiányával, csak a testünk beszél, amikor a könyökünk egymáshoz ér a lámpa alatt. Az én szerepem az önfeladásos engedelmesség volt. Több féle valóság létezik, attól függően, hogy ki nézi. Én ott, a soborsini lámpa alatt nem sokat beszéltem, mi egyebet mondhattam volna, mint hogy ennyi telt tőlem.

Esti órán vesztettem el az ártatlanságomat nevelőanyám lámpája fénykörében. Aránylagos csend honol a lámpa alatt, árnyékban bújunk el. A lámpa alá és köré odahurcoljuk a napi önmagunkat, mert a hétköznapok töredékében benne vannak a képesség és a maró képtelenség pillanatai szilánkokra törve.

A szobában enyhe petróleumszag, én töltöm fel a lámpát reggelente. Mi viszi rá az embert, hogy valamit csináljon ? – kérdi Beckett. Rólam is beszélnek, mintha ott se lennék. Napközben Szénács nagymama sose hívott a nevemen, szarzsáknak titulált... Ez... Ez én voltam, nem vett emberszámba. De azért egy dologban a tiszteletét kicsikartam: könnyedén, kihúzott derékkal kapáltam
meg a zöldségeskertet. Ez meg a városban honnan szedte fel a kapálás tudományát…? Honnan a francból? A génjeimben volt, meg abban, hogy én hallottam a növények susogását… Amikor évek múlva, nevelőanyám nyaranta már nem vitt le Soborsinba, mert idegesítettem, én Németszentpéterre kerültem, az apám rokonaihoz. Ott is sikert arattam elegáns és gyors kapálásommal, Ángyika kivitt a Marosban levő szigetre, az öreg nő ült egy keskeny padon, én meg kapáltam. Élvezettel. Az olvasmányaimból eredő hasonlatokat nem vetettem ki magamból, hanem feldolgoztam. S ez nem sár – hanem a fény –, a részemhez tartozott.

A lámpa alatt ülve hamar felfogtam, hogy ezek a nők, akik családomat tették ki, a holnap tervét, eseményeit dolgozzák ki. Reflektálatlan, értékelő szempontok voltak. Az új nap még nincs, még csak sejtető árnyék, de ők már beköltöztek a holnap teendőihez. „Sötét van a számban. Félek.” (Esterházy) A holnap még nincs, de a lámpa alatt már ki van találva. Elme-ömlés a javából. Ezek a nők itt, a lámpa alatt már kiérdemelték a másnapi önmagukat. Szénács nagymama darálta, kipergette magából a szavakat, félszavakat, befejezetlen mondatai voltak. Vajon mikor lett ilyenné? Szerintem az öregedés leolvasható jelei. Különben foltozta Ernő tata gönceit. Egyezkedésre vagyunk hajlamosak mi, a lámpa alatt ülő nők, érezzük egymás testmelegét, leheletét, a vénákban loholó, tomboló vért. Egymás mindenes figurái vagyunk, azt is tudjuk a családtagjainkról, amit ők nem is sejtenek magukról. Sikerül meglopnom magamat s a többieket, még gyerek vagyok, de épeszű, koraérett. Megmutatkozási lehetőségeimet titkolom. Mindannyian cipeljük a testünket. Lappangó borzadály van bennem, ahogyan Szénács nagymamára összpontosítok.

– Na, akkor lássuk holnap mi lesz…

Nevelőanyám azt mondja, hogy be kell mennie a Szentháromság patikába, ahol évekig laboráns volt és még most is besegít.

– Eridjél, eridjél csak, még fizetnek is valamit…

Ő a lányát sose engedte a konyha közelébe.

Hurkot vetett rám az este, a fejem az égre meredt, Istent leste a szoba bávatag félhomályából. Hinnem kellett az ő létezésében.

– Holnap szilvásgombócot főzök, ez – itt rólam volt szó –, majd elmegy a patakparti kertekbe és hoz jó érett szilvát, már beért…

A félig hunyt pillák alól a jóasszonyok már a másnapra lesnek rá. Valóságérzet lengett körül bennünket s bennem már megvolt a művészi halhatatlanság ösztöne. Az ember kívülről csak azt teszi, amit belülről elmulasztott. (Saint Martin). Az emberi önmegvalósítással kezdődik a baj. Az ember kivirágzik, gyümölcsöt hoz. Shakespeare mondja: midsummer madness, ez a szentivánéji őrület. A lámpa alatt ülő nők angolosan szólva: were prepared for all events... Mágikus Tolsztojnak az a mondata: „csak akkor kezdődik az élet, amikor tudom, hogy mi lesz”. Van, amit csak a konyhában, vagy a lámpa alatt lehet elmondani. A soborsini ház szobasarkában sűrűsödő homály, abból olvasni lehetne, aki tud, aki mer, de ez már misztikum.

Nevelőanyám, aki negyven alatt van, még fiatal, a szilvás­gombócra céloz:

– Krumplis tésztából csinálja, mama…

Az öreg, púpos nő felcsattan:

– Az nehéz az én gyomromnak, megüli… Forrázott tésztából készítem majd...

Nevelőanyám hallgat, sose mond ellent az anyjának.

A család tagjai titokban ítélkeznek egymás fölött, de szerencsére arról a másiknak fogalma sincs. Mintha mezítelenül látnák egymást, s ettől kissé pironkodnak.

A falu gyerekei bejártak a patak parti kertekbe, ott nem voltak kerítések, szabad volt gyümölcsöt szedni. Szénács nagymama az általam hozott gyümölcsökből készített kompótokat, lekvárokat, arra pénzt sose adna ki. A lekvárok nem a kamrában sorakoznak, hanem a szekrények tetején állnak. Az üvegek előtt gömbölyű, téli körték, birsalmák, még éretlenek, de télre ehetőek lesznek. Ki kell várni az idejüket. Az ember életében vannak olyan idők, hogy azt hiszed, az élet örökké fog tartani. A lámpa alá néha a halottak szelleme is betér, enyhe fuvallatot érzel az arcodon. Szénács nagymama jelzi:

– Itt vannak, megjöttek...

Nevelőanyám rábólint.

– Én is érzem őket...

Nem szólítjuk meg a holtakat, mert foglamunk sincs róla, hogy ki, melyikük bukott be a lámpa alá, s ezért azt se kérdezzük meg tőle, hogy legközlebb mikor találkozunk újból.

A lámpa fénykaréjában ülő családnak vannak magántitkai, amiről csak az egyénnek van andungja. Én írok rendületlenül, tanulom, amit a felnőttek egymással közölnek. Az élő szó elrebben, breath of words. Mintha a tenyerünk lyukas lenne. Az évek gyermektestemre tekerődtek, mintha gúzsba lennék kötve. Biztatom magamat, hogy merjek élni. Az egyéni üdv-fok minden emberben más és más. Azt majd későbben fogom kideríteni, hogy az életet nem a természetesség jellemzi, hanem a varázs. És én írtam, írtam rendületlenül, már nem kaligrafikus zsinorírással róttam a szavakat, hanem szomorú betűk halmazából. Ezeken az estéken derült ki minden a patikus családról, múltjáról, jelenéről, az öreg gyógyszerészről. Az öreg patikusnő tüdőgyulladásban halt meg, disznóvágáskor vékony ruhában kiszaladgált az udvarra, az üst mellé. A tüdőgyulladás halálos betegség volt.

A lámpa alatt ülő nőktől megtanultam a patak, a malom titkait, hogy piaci napon mit kell vásárolni tartaléknak. Szánécs nagymama menüje egyhangú és szegényes volt, szinte ugyanazokat az étkeket főzte, de, hogy miket rakott bele azt csak ő tudta, az étkeinek volt íze, zamata. A nyárikonyhában, a spóron meleg víz, abban én mosakodtam le. Akkor már szétrebbentek a nők a lámpa alól. Este én oltottam el a lámpát. A napnak úgy lett vége, hogy már a holnapban jártunk.