.svg)
A Látó szépirodalmi folyóirat rendezvénysorozata, a Látó irodalmi játékok legutóbbi programja februárban került megszervezésre. A járványhelyzet közbeszólt, így egy jókora kihagyással szeptember végén a szerkesztőség ismét megtartotta az egyébként havi rendszerességű eseményt. Az indián nyárnak vége, az időjárás zivataros, esély sincs szabadtéri irodalomra: mindenki bevonul a Bernády házba, amely az elmúlt két alkalomkor (februárban és januárban) is otthonul szolgált. A Látó irodalmi játékok 108. részének középpontjában az Azopan 20. századi fotóarchívuma áll. Szabó Róbert Csaba megnyitja az estét egy gyerekkori emlékkel, megalapozva a közönségben egy általános nosztalgiát. Elmeséli, hogy régen a családdal fotóalbum híján egy kijelölt szekrényfiókba tömködtek minden elkészült fotót, ezzel együtt milyen nagyszerű volt a kutakodás élménye. Az azopan.ro-t böngészve ugyanezt érzi, csak egyetlen fiók helyett több ezerrel van dolga. Kiderül, hogy a folyóirat szerkesztősége már a karantén-időszak előtt is tervezte a Látó-blog útnak indítását, amely külön rovatot szentel az Azopan képeinek. A rovat koncepciója szerint egy-egy szerző ír egy-egy régi fotóról novellát, verset, reflexiót. A digitális album képviseletében Fülöp Lóránd szintén szól néhány szót: informatikusként is különösen boldoggá teszi a Látó kezdeményezése, és reméli, hogy minél szélesebb körökbe fog eljutni a több évtizednyi fotográfiát átfogó gyűjtemény.
A felolvasásban hat szerző vesz részt, először Codău Annamária reflektál egy Marosvásárhelyen készült 1984-es Constantin Mihu fotóra. A fotón három erkély látható, az erkélyeken fiatalok és idősek, nők és férfiak. A Triptichon című reflexió különböző megfigyelések leírására törekszik, körüljárva olyan kulcsszavakat, mint a tekintet, kíváncsiság, távolodás, közeledés, megértés. A zárómondat pedig a megismerés közvetettségére ad példát: ,,De ha figyelem, hogy más mit figyel, akkor talán meglátok én is belőle valamit, amit magamtól nem vennék észre.”
Constantin Mihu fotója. Forrás: azopan.ro
Szabó Róbert Csaba választása Sever Barbu 1969-es aktfotójára esett. A szerző felvezetésképp meglepettségéről számol be, miszerint az Azopan archívum összesen két aktfotót tárol. Erre az adatra játszik rá A világ összes aktja című novellája is. A történet szerint egy gyerek egész nyáron a felsősők parancsainak tesz fáradhatalanul eleget, hogy azok megtanítsák végre meztelen nőt fotózni. Ehhez pedig, ahogy kiderül ,,nem mesterségbeli tudás, hanem elsősorban egy meztelen nő szükséges”.
Sever Barbu fotója. Forrás: azopan.ro
Az illyefalvi erődtemplomot Török Gáspár örökítette meg 1995-ben. Imre Eszter megemlíti, hogy az Azopan-novella a kedvenc műfaja. Lidérc című szövegében az elbeszélő a nagymamájával egy gyászmenet kígyózó sorába áll be. A szövegvilág babonával, sötétséggel, boszorkánysággal és hasonló misztikus fogalmakkal telítődik. A temetés erkölcsét és etikáját vizsgálja, rítusok és szertartások egymásra épülését, szabályok és törvények érvényesülését. A pillanatnyi problémák generációs kérdésekké alakulnak, amikor megjelenik a nagymama és az unoka közti híd: az anya.
Vida Gábor Szántás és bio című novellája betekintést nyújt a falusi életbe Szabó Miklós fotóján keresztül. A fotó Csíkszenttamáson, 1962-ben készült, a kollektivizálás befejeződésének évében. Az olvasó a falusi életmód örökös problémáival szembesül, a szegénységgel, a hatalom elnyomásával. A szöveg pontos leírást ad a képen végbemenő földművelésről, dőlt betűkkel jelzi a ,,szakszavakat”: lajbi, taliga, gerendely, ekeszarv, eketalp, csoroszlya. A humoros zárlat a technológia fejlődésével küszködik ,,Rendes traktorban ma már GPS is van, meg légkondi.”. ,,Olyan traktor is van, amiben már nem ül ember, a barázda széléről pötyög a telefonba ezt-azt, hogy hó meg csá.”
Szabó Miklós fotója. Forrás: azopan.ro
Láng Zsolt reflexiójában Török Gáspár egy öregasszonyt ábrázoló 1980-as fotóját dolgozza fel. A reflexió a textualitás és vizualitás közti átjárókat keresi; egy Nemes Nagy Ágnes idézetből kiindulva (,,A költészet legfőbb ellensége a szó”) megállapítja: a művészek legnagyobb ellensége a történet. Goya kutyájához hasonlítja a fotót, amelyen az állat szinte beleroskad a megfigyelésbe. Párhuzamot von az öregasszony és az állat enigmatikus lénye között. Mindkét látvány kínos érzetet vált ki, egyfajta bűntudatot, pedig az öregasszony nem a kamerába néz, a kutya nem tekint ki a festményből.
Legvégül Kovács András Ferenc olvassa fel egyik versét, ami rímel Back Lóránd 1981-es fotójára. A fotó egy emblematikus kép a marosvásárhelyi Weekend-telepről, a vers pedig Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve című kötetéből származik. A rendkívül ritmusos, játékos rímekkel elárasztott szöveg megidézi a vásárhelyi szabadidő központ minden zegét-zugát.
A Látó szerkesztősége elmondja, hogy bizakodva várják a járványügyi fejleményeket, és őszintén remélik, hogy az elkövetkezendő irodalmi játékokat gond nélkül meg tudják szervezni. A közönségtől jár a megérdemelt vastaps, mindenki ébredezni kezd a történelmi és személyes nosztalgiából.
